Pacsirta: A szivárvány alatt 9/7 (novella)
Megjelent:
Témakör: Ezerszín



A szivárvány alatt 9/7

A következő nyáron, már kezemben volt a diploma, meg némi spórolt pénz. A munkahely is biztosítva volt számomra a megyei erdőgazdaságban, de még előttem volt a nyár, és nem is tudtam mit kezdjek vele.
Amikor a pénzt kezdtem gyűjtögetni, még az volt a tervem, hogy újra Budapestre megyek, és addig haza sem jövök, míg meg nem találom Őt.
Magam sem értem mi is történt velem, meggondoltam magam, s úgy döntöttem, hogy a nyárra hazautazom, és időm legnagyobb részét fenn töltöm a hegyen, ott, ahol megismertem Őt. Még magamnak sem mertem bevallani, de titokban abban reménykedtem, hogy Angelina eljön ezen a nyáron is. Ott kell lennem a hegyen, ott kell várnom rá.
Néhány napot otthon töltöttem, aztán felköltöztem a hegyi házikóba, egyedül. Még aznap meglátogattam a kis faházat, ahol a lány lakott. Lezárt szemekkel, elhagyatottan állt ott. Misit kezdtem szólongatni.
– Hahó, Misi! Hahó, hol vagy? – Mindenütt néma csend honolt.
Elindultam a sziklához, hátha ott ül most is törökülésben, és rám vár. Futottam, hogy mielőbb érezzem a viszontlátás örömét... de hiába, hiába volt minden vágyakozásom, egyedül voltam, mint az ujjam. Már megbántam, hogy feljöttem a hegyre. Itt jobban fájt minden, mint ennek előtte. Miért száműztem magamat ide? Miért? Csak ágaskodtak bennem a kérdőjelek, de válasz nem volt semmire.

Kitakarítottam a házat, felhúztam az ágyneműt, bekapcsoltam a bojlert, a hűtőt, és bepakoltam mindent, amit anya készített, nehogy éhezzek. Mindent felporszívóztam, lemostam, felmostam, aztán nyitva hagytam ajtót, ablakot, hadd járja át a friss levegő a házat, és kimentem nagyapa műhelyébe. Kézbe vettem sorra az eszközöket, amit fafaragáshoz szokott használni, s ami közel egy éve az én kezemben volt, amikor a rózsát faragtam Angelinának.
Szemet szúrt egy szép formás fadarab. Kézbe vettem, s úgy döntöttem faragok valamit Angelinának, hátha mégis feljön a hegyre. Mivel Misi-mókust magammal hoztam, úgy döntöttem, őt fogom kifaragni, a rajz alapján. Azonnal neki is kezdtem a munkának, és azt éreztem, hogy közel a nap, hogy újra láthatom Őt.
Jól haladtam, de nem akartam elkapkodni, semmiképpen. Letettem, majd holnap folytatom. Becsuktam a ház ajtaját, és felkaptattam a hegyre, naplementét nézni.

Útközben rábukkantam a patakra, ahol levetett cipővel, mezítláb gázoltunk át a jéghideg vízben. Annyira beleéltem magam, hogy kedvet kaptam hozzá újra. Nagyon hideg volt a víz, s mintha hallottam volna a lány sikoltozását. Mosolyra görbült a szám, aztán magam is visítani kezdtem. Olyan közel éreztem magamhoz akkor, olyan közel, hogy meg akartam érinteni... úgy éreztem, hogy ott van velem. Különös érzés volt, nagyon különös... Sokáig mászkáltam ott a patak vizében, olyan erősen éreztem a jelenlétét. Már a lábam is majd lefagyott a hideg vízben, meg persze, a naplementét is lekéstem. Különös lelki béke szállt meg azon az estén, és már nem éreztem azt, hogy egyedül vagyok.

Másnap, kora reggel csepergett az eső. A műhelybe mentem, faragtam Misit. Nagyon jól megmunkálható volt a faanyag, láttam van még annyi, hogy egy fenyőcinegét is faragjak belőle, hiszen, Angelina itt ismerkedett meg az apró madarakkal.
Felváltva dolgoztam, mindkét figurán. Azután eszembe jutott, hogy búcsúzáskor Misi puszit küldött a lánynak. Visszaidéztem magamban, ahogy az asztalon áll két lábon, majd puszit küld felé. Mosolyogtam, és eldöntöttem, azt is ki fogom faragni.
Láttam már, hogy unatkozásra nem lesz idő, akad munkám bőséggel. Aztán, hoztam magammal mikroszkópot, meg szakkönyveket a fákról, az erdőről, majd feljárok a sziklára, és ott tanulmányozom őket, meg kutatásokat végzek.
Reggeli után azonban, már zuhogott az eső. Mivel, elhatároztam, hogy amíg itt leszek a hegyen, minden reggel futok, legalább fél órát, így hát esőkabátot vettem magamra, és futni mentem. Első utam, mindig Angelina házához vezetett, csalódottan bár, – mert nem volt a házon semmi változás – de futottam tovább a szikláig. Ezt rendszeresítettem minden nap. Ha esett, ennyivel be is értem, jó időben viszont még folytattam a futást egy órán keresztül.
Az idő nem nagyon kedvezett, napokig zuhogott az eső és hideg volt, olyannyira, hogy még fűtenem is kellett. Nem maradt más lehetőségem, mint a figurák faragása, és a könyvek.
Egy hétig esett és a hőmérséklet is 10 fok alá zuhant. Hideg volt, viszont a faragással jól haladtam. Elkészültem mindhárom figurával, amik most már csak Angelinára vártak, velem együtt.

Végre derűs napra ébredtem. A futást későbbre hagytam, elmentem gombát szedni, gondoltam készítek rántott gombát ebédre. Rizzsel fejedelmi.
Még nagyon ázott volt a talaj, no meg a lombok is, de tudtam, a hegyen a talaj gyorsan nyeli el a vizet, meg ahogy melegszik fel az idő, beindul a vízszivattyú is. A fák gyorsan párologtatják el a vizet a lombokról. Ebből a vízgőzből új felhők képződnek, amelyek a szárazföld belseje felé tartanak, s ott ismét kiesik magukat. A játék megszakítás nélkül folytatódik, s így a legtávolabbi vidékekre is eljut a nedvesség. Csupán egyetlen feltétele van ennek a körforgásnak, a tengertől legtávolabb eső szegletig kell lennie erdőnek. Ha ellenben, az első építőkocka, a tengerparti erdő hiányzik, a rendszer összeomlik. Akár milyen hihetetlenül is hangzik, a fák adják tovább a létfontosságú nedvességet a szárazföld belseje felé. Ha kiirtanák az erdőket a tengerpartokon, akkor megszakadna ez a folyamat.

Már hazafelé baktattam a zacskó gombával, amikor szemet szúrt egy beteges lucfenyő. Megálltam az út közepén és kerestem az okát, mi baja lehet. Magas volt a fa, nem értem el, de gyanítottam, hogy levéltetű támadta meg. Van kimondottan erre a fafajra szakosodott lucfenyő-levéltetű, mert minden fafajnak megvannak a maga parazitái. Bámultam csak magam elé, és azon töprengtem, vajon van-e nagyapának létrája, majd viszek belőle haza mintát, és mikroszkóp alatt megnézem. Ahogy így bámészkodtam, hirtelen, valami reccsenést hallottam mögöttem, s abban a pillanatban megláttam Őt. Jött szembe velem az úton.
– Angelina! Angelina! – kiáltottam el magam a hirtelen rám szakadt örömtől és elindultam felé. Tudtam, tudtam, hogy eljön, tudtam, hogy itt újra látom... siettem felé, amikor valami zuhanásféle hallatszott mögöttem, majd iszonyú recsegés-ropogás közepette, földet ért a zuhanó tárgy. Önkéntelenül hátra fordultam, csak egy pillanatra, s láttam, hogy egy hatalmas fenyő dőlt az útra. Nem törődtem vele, ismét csak a lány felé fordultam, lódultam volna felé..., de már nem volt ott.
– Angelina... Angelina... – szólongattam újra. Futottam az úton, kerestem az erdőben, de sehol sem találtam. Eldobtam a gombát, futottam fel a sziklánkhoz... Ott sem volt. Futottam a kis faházhoz... de ugyanúgy állt, mint előző nap, elhagyatottan. Vissza futottam az útra, láttam a hatalmas kidőlt fát, kiabáltam a nevét... hasztalan volt minden, nem volt sehol.
Már-már elhittem, hogy csak képzelődtem, mégsem tűnhetett el, mint a kámfor. Most már magam miatt is aggódhattam, attól tartottam, hogy begolyózom. Pedig láttam, igenis láttam, vagy valami nagyon nincs rendben velem.

Csatangoltam az erdőben, azt sem tudtam már hol vagyok, összevissza vágtáztak a gondolataim, de nem jutottam egyről a kettőre. Nem értettem, semmit sem értettem.
Azután kijutottam a tisztásra. Arra a tisztásra, ahol a nyájjal találkoztunk. Megkerestem a helyet, ahol akkor ültünk a fűben. Ott ültem, merengtem azon, hogy egy éve, itt ült mellettem. Tekintetem a távolba révedt... Igen, itt mutattam neki, hogy jártam azon a magas hegyen, régen, gyerekkoromban. Itt ült mellettem közel, néha összeért a vállunk... Azon kaptam magam, hogy mosolygok. Olyan közel éreztem magamhoz, mint akkor, csak nem mertem arra nézni, mert féltem, hogy nem látom... hogy nincs ott... hadd érezzem csak, még, még egy kicsit...
Aztán feltűnt a nyáj. Közeledett, egyre közeledett. A lány felállt, majd elindult a nyáj elé.
Ment, csak ment, hátra sem nézett. Hirtelen felpattantam.
– Állj meg, ne menj kérlek... tudod, a kutyák!... Hallod, hallod, Angelina? Angelina... Angel... Angel... – motyogtam már csak magam elé, hiszen Ő nem volt sehol... Angel... angyal... Angel, azt jelenti angyal... Óóó, Uram, Istenem... angyal volt... angyal volt... angyal volt...
Iszonyú fájdalom nyilallt belém. Felüvöltöttem, aztán a földre rogytam és kitört belőlem a zokogás.

Megjegyzés: Folyt. köv...



A weboldal neve:
Pieris · Πιερίς
interaktív kortárs művészeti portál
https://www.pieris.hu

A mű linkje:
https://www.pieris.hu/irodalom/olvas/mu/154433