Aevie: A tizenkét hónap 1. (próza)
Megjelent:
Témakör: Misztikum



A tizenkét hónap 1.

Télhó

Azon a hajnalon arca sápadtabbá hűlt, mint amilyen hófehér mindig is volt. Rosszul érezte magát. Most még rosszabbul, mint ahogy már évek óta: apja ismét látni kívánta azon a reggelen – az éjjeli ügyeletes esthajnalcsillag adta át az üzenetet előző nap.
A csillaglány azonban nem csak hírnöki feladatát kívánta volna teljesíteni az éjszaka, minden vágya volt – ahogyan az univerzum összes tündöklésének is akkoriban – a férfi hálótársává válni; szent frigybe fonódni vele a Sors égisze alatt, csillagköddé robbanni a megtermékenyülés varázslatos halálában: amint új élet vajúdna női tündökléséből a férfi kék vérétől lüktetőn pulzálva.
De nem így lett. Ahogy más tündöklésnek sem sikerült a férfi karjaiba omlani. Ő, a férfi, a királyfi, a királynak legidősebb fia… nem volt erre képes. „Impotens” – súgta-búgta minden tündöklés a napkelet fáradt fényszikráitól a napnyugat kiégett reménytelenségéig.
Az univerzum szikkadt. Száradt, hervadt, vénülve haldoklott.

A férfi hányt idegességében. Halálosan félt apja szigorától, de nem volt mit tenni: ha hívatta, meg kellett jelennie előtte.
Dörgött az ég, olykor halkan morgott – ahogy a király is -, majd torkaszakadtából obégatott.
- Január, fiam! Mondj már valamit! Bármi magyarázatot a nőtlenségedre, gyermektelenségedre!
A királyi palota északi szárnyát most súlyos kövér esőfelhők duzzasztották. A dohos levegőtlenség súlyosbította a királyfi, Január idegállapotát: minden porcikájában reszketett szegény, ahogy féltérde ereszkedett apja királyi trónja előtt.
- Beteg vagyok, apám – nyögte halkan.
- HOGY? – üvöltötte a király, és a palotát mennydörgés rázta meg – Mindjárt leszakad az ég, fiam! Anyád könnyeitől áradnak majd források óceánná! Tán elsüllyeszti az univerzumot. Ezt akarod?
- Nem – hörögte Január.
- Nem hallottam! Milyen férfi vagy te? Tán senki sem elég jó neked, hogy hálni hívd? – A király szemei kínkönnyeivel teltek meg, amit szigorú szíve hamar elpalástolt. – Neked hívni sem kell, sosem volt télhó idején még ennyi üstökös, aki rólad álmodozott volna. Szóval mi a fene bajod van? Vagy talán újra mondjam el, mi a következménye az impotenciádnak?
Januárt szorongásából most először zökkentették ki apja szavai annyira, hogy magáról megfeledkezve egyenesen tekintett atyja égkék szemébe.
- Bizony! Ezt pusmogja mindenki kelettől nyugatig, fiam! Hogy a szerszámod nem szuperál! Ez a bajod?
Január hófehér bőre pírrá szégyenkezett.
- Túl nagy rajtam a nyomás, apám – suttogta válaszként.
A király tüdejében ragadt ekkor minden sokszor ki- és még többször ki nem mondott szó – ám óriási villámcikázás csapott közéjük. És Január anyja rettenetes zokogásban tört ki; bokáikat hamar ellenpe az összegyűlő esőfolyam.
- A szex? A szeretkezés neked túl nagy nyomás? – zúdította át a király hangja a vihart – Túl nagy kérés az univerzum egyetlen kristálytiszta ösztönös, lényegünkből fakadó és minden „miért”-et megválaszoló örömforrása?
- Miért kényszer a disznótor, apám? – vágott vissza Január, mire teljes csend és mélyülő alkony állt közéjük. Az anyai elkeseredés őszinte kíváncsiságba csitult: Január még sosem adott magyarázatot nőtlenségére.
- Tehát újra elsoroljam a következményeket?
- Nem, csak… Nem akarok gyilkolni a szeretetemmel – sóhajtotta Január – Folyton csak az apokalipszist ecseteled, de arról sosem beszélünk, hogy a végzetem beteljesítése valójában tündérlények halálával egyenlő.
- Mozdulni sem lehet manapság tőlük! Túlsokasodtak, és ez az égnek sem tesz jót. Túlontúl ragyogók az éjjelek, alig látom tőlük, hogy mi zajlik odalenn. És ez fényszennyezés, fiam. Évek óta nem végzed a dolgod! Az apokalipszis érik a Földön! MERT TE NEM VÉGZED A DOLGOD! – üvöltötte a király.
- Mert nem gyilkolok csillaglányokat – bólogatott dacosan a királyfi.
- Ezért nincs havazás! Az égitest rokonaim pszichés épsége is kockán forog, már alig bírják visszaszorítani személyiségük zavarodottságát. Hó nélkül nincs tél, tél nélkül…
- Nem kell elmondanod újra, apám! Miért kell meghalniuk tündökléseknek ahhoz, hogy hólényeket szüljenek?
- Az univerzum misztérium, fiam. Túl nagy és túl bonyolult ahhoz, hogy felfoghassuk. Ez a természet, így zajlik egészségesen a körforgás. Inkább szeretkezz, mint hogy hülyeségeken agyalj!
- … Talán ha segíthetne valamelyik testvérem? Talán ha felébresztenéd Július húgomat… - próbálkozott a királyfi, mire apja teli tüdővel morgott közbe.
- Az csak bőgni tud! Ugyanúgy felbosszant évről évre, mint te fiam. Mit kezdenénk télhó idején a depressziójával?!
Január jégkék szeme kristályokká dermedt, és a vihar hozta tócsa közte és apja között pillanat töredékek alatt fagyott tükörré.
- Még hűvösebb leszek apám, úgy a húgom könnyei havat hordanak az embereknek.
- Milyen férfi vagy te? A kishúgodra aggatnád a te feladatod? Lesz neki bőven baja a sajátjával is.
- Akkor majd segítek neki én – reménykedett még mindig Január.
A király hangosan felnevetett.
- Te? Mi a jó fenébe tudnál neki te segíteni? Télhó és Nyárhó még csak nem is találkozhat, ahogy mostanában vagytok, a pokol alá süllyesztenétek az egész univerzumot.
- Akkor majd segítek Április húgomnak, aki majd aztán Júliusnak…
A király a fejét fogva pusmogott közbe.
- Áprilisnak ugyan nincs szüksége semmilyen segítségre! Őt éppen elég féken tartanom, ha egyedül is van, még ha társasága is volna… Fiam, nincs vita! Magad alá fektetsz most már valakit, vagy kénytelen leszek száműzni téged örökre. Február fivéred százszor túltesz a te teljesítményeden, könnyedén átveszi a feladatodat! A száműzetés magányában, fiam, aztán majd rájössz, mit herdáltál el… Hogy mire jó ez a túlzott érzelmesség!


~ * ~


- Brrr! – borzongott meg a lány szerelme karjában, miközben a szokásos esti sétájukra indultak – Különösen hidegre fordult ma az idő! És nézd! – mutatott fel a lány a téli égboltra – Megannyi a csillag! Ma még sokkalta több, mint tegnap volt! Nem is látszik az ég feketéje! Az egész egy nagy hatalmas csillag-szikrázat!
A lány mosolygós barna szeme csillogott a fiú arca felé, miközben ámuldozón fürkészte a jég-kék szemeket.
- Most úgy nézel rám, mintha nekem tudnom kellene az okát – válaszolt lágyan a hófehér bőrű fiú.
- Naaa! Ne legyél ilyen földhöz ragadt! Mesélj! – bújt a lány a fiú tél-illatú kabátjába.
- Rendben – nevetett felfelé – Valójában églény vagyok – fordította tekintetét újra a lány kuncogó arcára -, így aztán természetesen tudom, hogy mi ez a csillagszaporulat.
- Ó, igen?! Folytasd! – kacagta a lány.
- Apám a világegyetem uralkodója, az égbolt az ő szeme: azon át szemléli a földlakókat. De nekem más menyasszonyt szánt, így aztán elintéztem, hogy a sok-sok csillag eltakarjon minket előle.
- Imádom a meséidet – legyintett nevetve a lány.
- Mese?! Ez véresen komoly, Eszti! – húzta maga elé a lányt zsebéből apró ékszerdobozt elővarázsolva.
A lány először döbbenten, majd a meghatódottság könnyeivel pillantott a dobozról szerelme szemébe. A fiú másik kezét is az apró dobozra illesztve nyitotta ki azt: jegygyűrű.
- Ne már, Jani! Szóval tényleg a te műved – mutatott az ég felé a lány -, hogy az alkalomhoz illőn szikrázzon felettünk az ég! Gyönyörű az is, és a gyűrű is…

Miközben a fiú a lány ujjára húzta a gyűrűt, az ég egyre világosabban szikrázott felettük. A lány hosszú percekig szemlélte ujján a ragyogást, aztán döbbent csak rá, hogy az ég mintha közeledne feléjük egyre hevesebb ragyogással. Megrémülve bújt vőlegényéhez, miközben ide-oda kapkodta fejét: a szikrák kezdték körbe venni a fiatalokat.
Az ég lángcsóvákba olvadt, folyékony láva tűzijáték halálkarmai cikáztak szerteszét.

- Melegem van, Jani – reszkette a lány – Mi a fene ez?
- Pedig azt mondták, hogy az óriásmeteor elkerüli a Földet…



A weboldal neve:
Pieris · Πιερίς
interaktív kortárs művészeti portál
https://www.pieris.hu

A mű linkje:
https://www.pieris.hu/irodalom/olvas/mu/153673