Farkasélet
Nyüzsgő város - nem vártál senkit még
Nem is láttál - nem érzel, csak élsz.
Túl sokat megszereztél és sosem menekülsz.
Természetessé vált, hogy nem vagy egyedül.
De messze innen, hegyek rejtett barlangjában
Sok magányos farkas-lakályban
E forgatagban a sok vad némán elvegyül.
Így élnek ők észrevétlen, s a táj a szerelmük.
Hívja őket a telihold - az állandó állomás
Majd folytatják útjukat - a sehová vándorlást.
Az én szerelmem a hamisítatlan
bíbor ősz
Szívem az ő színeitől vonítva
tündököl
- és együttérez,
hiszen immár én is farkasként járom
a messziséget:
Olykor elégedetten táncolva a széllel,
Célt érve, hisz én már a jövőben élek.
Szürreális álmaimban mégis úgy félek:
gyenge leszek, hogy emlékeim árvizének falt emeljek.
Félek. Ha túl nagy a csönd, tán vihar készül,
és könnyeim záporába fulladok végül...
A villámokban érzem kiteljesedését
fájdalmaimnak
Amikor lelkemnek vad szelei
hirtelen feltámadnak
S a felhők, mintha szolidaritásból tennék:
sírnak, mielőtt a végtelenbe visszatérnék,
Hogy elmondhassam: ez volt az utolsó szenvedés,
utolsó dráma, utolsó emlékezés...
Az avarban magam elől mégis újra elfutok
Mikor lelkem szentimentálisan melankólikus
Mert a telihold az égen újra s újra éled
és magához vonz. Hát ilyen a farkasélet.