Virrasztás
Még emlékszem a legelső asztali kislámpámra. Piros volt. Alacsony és tök bénán csak maga elé világított borzalmas sárga fényével. Nem lehetett állítani, egy darab fekete kis kapcsolója volt, ami megszúrta az ujjat.
De sokat voltunk fent együtt éjszakánként.
Amikor kicsi voltam és alig tudtam olvasni, csak a könyvek nagy borító-címét tudtam kibetűzni… elképzeltem, hogy miről szólhat a regény. Történeteket képzeltem el, és alig vártam, hogy végre megtanuljak olvasni, hogy kiderülhessenek a nagy, titkos könyvek rejtélyei.
Később pedig az egész házat csak ez a kislámpa világította be, amikor hajnal fél 6-ra kellett mennem gyakorlatra. Nem is tudom, mikor kelhettem, mert 5-kor már indulnom kellett. És olyan csend volt! Mindenki aludt, én pedig úgy gondoltam rájuk, hogy mennyire pazarolják az életüket, ugyanakkor örültem a lámpafényes magánynak. Biztonságos volt.
Az utca kongott a csendtől, olyan volt, mintha egyedül léteznék a világon. Álmos panelrengeteg magasodott fölém alvó ablakokkal. Csak a lépéseim zaját hallottam, ahogy átvágtam a belvároson, haladva a kórház felé. Szerettem azt az időszakot, mert még túl keveset tudtam. Mint egy cseperedő gyermek a kórházi hierarchia legalján – minden érdekelt. Úgy szomjaztam a tudásra, hogy aludni sem bírtam az izgalomtól. Életünk legszebb pillanatai azok, amikor teljes egészében át tudjuk élni a jelen pillanatát. Szinte szikráznak a másodpercek, az agyunk meg olyan, mint egy szivacs.
Mindenkinél korábban érkeztem mindig és mindenkinél előbb tudtam a válaszokat. A tanulás olyan volt, mint egy kitáruló kapu, amely mögött felsejlik a Paradicsom. Nem láttam akkor még a betegségek mögötti emberi tényezőket, nem is érdekelt igazán, a szervezet működése és elromlásának okai érdekeltek, de mindennél jobban. Sosem felejtem el azt a szenvedélyt, ami akkor élt bennem - és előtte a balett iránt. Nagyon fiatal voltam és nem a kávé tartott életben, hanem a tudásszomj. Aztán évekkel később kiölték belőlem.
Ha nincs jó tanárod, akkor nem akarsz majd azon az úton tovább menni. De a társadalom nem olyan, hogy csak ugrálhatsz ide-oda… most táncos leszek, most orvos, most író, most cégvezető… persze, hogy maradni kellett. Éveknek kellett eltellnie, mire újra találkozhattam inspiráló tanítóval. Majd újra fuccs. Most már tizenhárom év telt el és úgy érzem, azért kell újra megtalálnom magamban ezt a rég elveszett szenvedélyt, hogy én magam legyek a fiatalok inspiráló tanítója. És a magamé. Többé nem bízhatok jobban másban, mint magamban. Felértem a csúcsra és itt mindennél nehezebb nem legurulni… és mindennél nehezebb tudatosítani magamban azt, hogy nincs kihez fordulnom “feljebb” – próbáltam… mostanában sokszor, de nem sikerült.
Megszereztem végül a tudást, amire annyira vágytam, jó lenne megtanulni azt is, hogy hogy tudom használni. Mint gyermek, hogy végre botlás nélkül járjak… vagy ha úgy tetszik… újra táncoljak…