Te és én
Te vagy az értelem, én az érzelem,
Te vagy az óceán, én a patak,
Te vagy a hegy, s én a völgyben egy fűszál,
Hiába kergetlek, messze maradsz.
Te vagy pusztító vihara lelkemnek,
Én szellőként simogatlak csupán,
S bár az örökkévalóság hívogat,
Bús érzelmem nem más, mint elmúlás.
Te vagy a bizonytalanság, én a hit,
Te vagy a remény, s én reménykedem,
Nekem kell döntenem, s döntésem Te vagy,
Hát kérlek, ne fordítsd el fejedet!
Te vagy a mező, s én egy kicsiny virág,
Kit már csak tápláló földed éltet,
Mert számomra a világgá te váltál,
Veled édes a keserű élet.