A szoba
éjre hunyja szemét
pilláin „meg-nem-élt” sóhajok
esőtlen és égtelen rémemléke
rebeg
erőtlen
a könnyek csupán sót hagytak
gyógyszer-száraz a szoba
s ahány fiola
– törött itt halomra –
annyi keserű szilánkja tapad
lélegzendőn súlytalan
a szoba fakó
holt múlt-molekuláktól kong
– nincs már
szivárvány aurás láz
gyulladástól zöldebb szemek
nincs hang, mozgás és lét
sem villám-poros idegfájdalom –
csak körmeim nyoma a falakon