Simon Gergely: Költők Panteonja 1. rész (regény)
Megjelent:
Témakör: Megemlékezés



Költők Panteonja 1. rész

Előszó

Álmomban egy hatalmas óceánt láttam. A világ lelkei voltak benne a koldustól a nagy úrig, a pápától a hitetlenig, hogy ki születik erre a földre, milyen sorssal, azt talán mi választjuk ki az úr segítségével odafönt. Egy azonos képesség és egy azonos tudás tartja birtokában az emberi lelkeket. A földre le csak születés útján lehet lekerülni és a halál útján pedig fel. Kavarognak a lelkek a hatalmas óceánban. És születnek a földre, születnek rendületlenül. S aki egyszer ideszületik az meg is fog halni. S minden ember fájdalommal születik a világra, s ugyanezzel a fájdalommal hagyja itt ezt a világot.
Kissé sablonos, de csak így lehet a küzdőtérbe megérkezni és elmenni is. Hatalmas vágy és energia volt bennem, amikor ezt a könyvet elkezdtem megírni. A vágy, mely mindenképpen egy valamire hivatott. A földi élet létezésének értelmét keresni a lelkekben. És az értelmetlenségét. Ez az erő határozta meg az életemet, mióta élek. Nikos Kazancakis Krisztus utolsó megkísértésében azt írta, hogy a jó és a rossz közötti küzdelem határozta meg életét és a lelke volt ehhez a csatatér. Számomra az értelem és értelmetlenség keresése ez. Hiszek benne, hogy minden ember fájdalommal születik erre a térre és hiszek benne, hogy fájdalommal megy el innen. Én ebben hiszek. Éjszaka van. Elkezdtem megírni a Költők Panteonját. Csendben futnak a háttérben a tévé képkockái. Valami semmitmondó reklám... Csak bámulom és keresem a szavakat. Őszinte szeretnék lenni magammal, és így a kedves olvasóval is. Szerintem a költők az égvilágon semmire sem jók. Semmire, amit pénzért meg lehetne venni. Haszontalan alakok.
Csak egyetlenegy baj van, nem lehet meglenni nélkülük. Haláluk után tereket, utcákat, iskolákat, és megannyi más dolgot neveznek el róluk. Ha valóban haszontalanok, akkor ez mégis hogy lehet? Úgy, hogy egyáltalán nem azok, csak a szó materiális értelmében!
Az emberiség belső lelkiismerete maga a költészet! Ezt minden ember tudja a lelke
mélyén. Nagy magyar költők haláláról fogok írni. Az ő utolsó óráikról. Megpróbálom őket megnyugtatni, átkísérni a nyugalom és a béke birodalmába, Ézsaiás próféta személyében. Hogyan is képzelem ezt a birodalmat, a Mennyországot? Olyannak, mint ez a föld. Azzal a különbséggel, hogy nincsenek betegségek, minden ember szép, senki sem kövér, senki sem sovány, senki sem buta. Nincsenek politikusok, rendőrök, bűnözők. Soha nincs meleg, soha nincs hideg, csak jó. Minden ember kedves, nincs pénz, mindenki teszi a dolgát, és tudja is, hogy miért. Nincs felhalmozás, mindenkinek annyija van, amennyi kell. Nem utasítja vissza a férfi a nő szerelmét és a nő a férfiét. Nem vesztünk el egy családtagunkat, egy barátunkat sem. Nincsenek ellenségek. Minden ember mosolyogva kel föl, és ugyanígy fekszik le egy életen át, teljes harmóniában. De milyennek képzelem a Poklot? Bátran rávágná erre valaki, aki olvassa ezt a bevezetést; természetesen az ellenkezőjének. Pedig nem! A Pokol az lehet, amikor ez az idill egy életnél tovább tart! Szörnyű lehet! Ez a Föld valószínűleg egy köztes állapot a Menny és a Pokol között. Nem jó benne élni. De igazság szerint nem is olyan rossz. Történnek nagyon szép dolgok és szörnyűek is. De hogyan kerülhetnek a Mennyek országába ezek a költők, annak ellenére, hogy léha életet éltek. Megcsalás, szeretők, kártya, italozás, bordélyházak. Egy szóval minden, ami bűnös és még annál is bűnösebb. Ézsaiás mégis a Mennyországba viszi őket. Igazságtalan? Túlságosan elfogult velük? Nem hiszem. Szeretném hinni, hogy a költők kiváltságos emberek a Földön. Az életük is az. Nem tudnak emberi normalitás szerint élni, ezt nem is lehet elvárni tőlük. Ők a legjobbat akarták adni, de csak így sikerült. Keserű kenyér volt az övéké is. A költőket soha nem fizették jól. Néha be tudtak kerülni egy-egy jobb munkahelyre, néha meg tudták alapozni az életüket, de ez igazság szerint nem volt jellemző. A legtöbbjük folyamatosan meghurcoltatva, menekülve és meg nem értve élt. Így kellett végigmenniük az úton. Én nem szerettem volna költő lenni. Megnyugtatom a kedves olvasót, az Ön érdekében letettem erről. Én ehhez nem vagyok tehetséges. Vagy talán túl magasra raktam a mércét. Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes, az örökös nagy kedvenc József Attila, vagy Faludy György mindig elámítottak.
Csodáltam tehetségüket. Azt mondom ne képzelje magát költőnek az, aki erre a szintre nem ér fel. Mert egy bizonyos szint alatt minek? Ha az embernek van 2 gyereke, mindig felállít egy szeretet sorrendet. Ha valakinek 2 macskája van, 2 kutyája, bármije, ami több az egynél, akkor a különbségtétel már jelen van. Nekem is vannak kedvenc költőim. Néhány mondatot szeretnék szólni egyikükről. Én úgy gondolom, hogy ő a tanúbizonysága annak, hogy az emberiség élő lelkiismerete a költészet. Nézzük a Koldusénekét, Ágnes asszonyát vagy A walesi bárdokat. Arany János gyönyörűen mutat rá az emberi
gyarlóságra: a szerelemféltésből elkövetett szörnyű bűnre, a hatalomvágyból eredő pusztításra, a kiszolgáltatott ember segélykiáltására. Arany János erre a bizonyíték. Persze a „bizonyítékok” felsorolását lehetne a végtelenségig folytatni, minek Aranyt kiemelni ebből a tintával írt mélykéken csillogó névsorból? Mondhattam volna Karinthy Frigyest is az Előszó című versével és megannyi más költőt. Szükség van rájuk! Egész életemet az Istenben való hit határozta meg. Volt időszak, amikor szerettem volna ateista lenni, mert a felnőtt kor és a gyermeklét határán az ember minden ellen lázadni akar.
Az okosabbak ezt előbb-utóbb azért kinövik. Az önteltek is. Ezek szerint én is. Mondjuk úgy, hogy szerencsésebb voltam, mint Arthur Rimbaud, aki utolsó pillanatáig tagadta Istent. De nem tudok azonosulni az általánosan elfogadott katolicizmussal, az egyetemes keresztény hittel, nem találom benne a megfelelő mennyiségű értelmet. Ha néhány mondatban össze akarjuk foglalni, akkor a katolicizmus a következőről szól számomra: élünk a Földön, imádkozunk, jót cselekszünk, Istennek tetszőn élünk. Azt hiszem, hogy ezzel a részével még semmi baj nincs. Sőt! Aztán meghalunk. Isten elé kerülünk és megmérettetünk, szerintem ez így reális. Számomra a probléma a következőknél kezdődik: ha rosszak voltunk, a Pokolba kerülünk, ott pusztulunk az idők végtelenségéig.
Ha helyesen éltünk, a Mennyországba kerülünk, ott a Paradicsomban élhetünk az idők
végtelenségéig. Mi az, hogy idők végtelenségéig? Ha egyszer volt idő, amikor bekerültünk oda -föl, vagy -le, akkor kell lenni időnek, hogy onnan egyszer ki is kerüljünk.
Én úgy gondolom nem egy osztályzatot kapunk, hanem jegyek sokaságából áll össze a bizonyítvány. Aztán továbblépünk egy magasabb osztályba, ha sikeresen elvégeztük az előzőt. Ott majd ismét sok osztályzatot kapunk és a végén a megfelelő érdemjeggyel továbbléphetünk egy következő fokozatra, és az azt követőre, és így tovább.
Én a vallásban is így hiszek. Nem hiszem, hogy csak egy életünk van. Nem hiszem, hogy Isten egy földi élet alatt -ami oly gyorsan elmegy- ítélne meg minket. Vagy talán ilyen igazságtalan lenne? Kizártnak tartom. Hiszek a millióéves társasjátékban. Hiszek a lélekvándorlásban. Hiszem, hogy aki most ezt a könyvet olvassa, teljesen mindegy, hogy mit szűr le belőle, éppen nevet, vagy komolyan elgondolkozik, nem véletlenül akadt a kezébe. Hiszek abban, hogy egy ember addig él e Földön, amíg feladata és dolga van itt. Hiszek az életeken, akár évezredeken átívelő szerelmekben és barátságokban. Hiszek az összetartozásban. És „a fényben, melytől világlik agyunk, mert egymás nélkül sötétben vagyunk. ” Én nem hiszek abban, hogy örökkön-örökké Mennyország vagy Pokol. Tanulni jöttünk erre a földre, hogy egy következő életben kevesebb hibát kövessünk el. Én ebben hiszek. És hogyha talán eljön az ideje, egyszer végleg elhagyjuk ezt a földi létet. Ha ezt most Bayer Péter barátom olvassa, egészen biztos vagyok benne, hogy a jól ismert, kicsit gunyoros kacagásával tör föl borzalmas piros pamlagján ülve. Mit hord össze itt ez a hülye? Szeretném erre azt mondani, hogy Péter, te vagy a hülye. De az az igazság, hogy okosabb embernek tartom magamnál. Ha úgy gondolja, hogy ez nem igaz, biztosan megvan az ő maga igazsága is. Ilyen vagyok. Idealista. Hiszek abban, hogy József Attila elméje, lelke, személyisége nem veszett el. A Jóisten magához szólította, úgy, ahogy az összes Nagyot. És talán eljön a szép, új világ, ahová újra leszülethet és terjesztheti az emberiség igéjét, épp, ahogy költőtársai, hogy újból föl tudják ébreszteni az emberiség élő lelkiismeretét. Hogy írjanak még Walesi bárdokat, hogy szülessenek még Téli világ című versek, hogy valaki még elmagyarázza, miről szól az erőltetett menet. Én ebben bízom.



A weboldal neve:
Pieris · Πιερίς
interaktív kortárs művészeti portál
https://www.pieris.hu

A mű linkje:
https://www.pieris.hu/irodalom/olvas/mu/150369