Végelszámolás
Életekével szántott a sorsom
redőket a homlokomra,
s az idő fölött suhanó végzet
meszet rak az aortámra.
Homályos talán az utca sarka,
s megszűnt már a csend örökre?
Csak a látásom lett gyenge, s a zaj
pulzusomnak rappelése.
Szomor-édes eclogák az álmok,
az elmém a csendre simul,
mordul a könyveim között a rend,
sóvár lelkem reményt koldul.
Mintha a fényév is rövidülne!
Gyógyíthatatlan tegnapok
fordulnak át reménytelen mába.
Kozmikus énem fintorog,
elvágyik ebből az aljas létből,
ahol az önzés a morál,
ahol ember farkasa embernek,
és sovány ételért sor áll.
Torzó már a kultúra, amelynek
oly soká követe voltam,
szabadíts meg a gonosztól engem,
s fogadj magadhoz Jóuram!