ötvenötödik születésnapomra…
Az évek leperegnek,
mint ujjaim közt a homok,
utolsót dobbanna szívem pitvara,
vánszorgok tovább, hív a messzeség,
már mindegy milyen út várna rám,
egy biztos, innen mennem kell...
Oda, hol a hegyek forrása fakad,
ahol soha nem volt boldogság,
ahol még a remény is kihal,
oda kívánkozik fáradt lelkem...
Utam során valahol,
valahol leülnék egy romos kőpadra,
hogy szőjem tovább ingatag álmaim,
aludnám át az egész életem,
hogy higgyem, nem vagyok a világon...
Megszakad minden időérzék...
Villámlik, dörög, hasít a fény,
S nem látsz utat, mint ahogy én sem...
Nem halljuk a szót...
A pillanat csak az élet tört részeit mutatja...
Ne kérdezd hol vagyok,
várom a jó időt és behunyom a szemem...
A sötétben is el kell igazodni...
Megjegyzés: 2003