Fehér Csaba: Előhegy (vers)
Megjelent:
Témakör: Álom



Előhegy

(Babits kertjében)

Most itt ülök nálatok újra,
elalélt köröttem a didergő kert,
a karosszékben csendben elaludtam,
s az esti harang síró szava kelt.

Álmomban hozzád öregedtem,
és együtt néztük a sápadó holdat.
Az évek fehér hópelyheit
lassan fejemre szitálta a holnap.

Vendéget vártunk, hogy végre jöjjön,
figyeltük lépteit: hogy kaptat, zihál!
A lépcső alján, tán félúton megállt
és bekiáltott: Majd máskor, Mihály!

Körénk gyűlt a gázlámpák sárga fénye,
ahogy virágot bontott egy apró kaktusz,
könyvtárad tengernyi kincse közt
csak hallgattalak, poeta doctus.

Fájón tört rám a józanság,
hogy ez az egész egy mese.
Ott fenn a hegyen én elhittem,
sosem leszel a Bánat hitvese.

Egyedül ébredtem a házban.
Előttem fénykép: néma a szád.
Egy kávéscsésze, a tegnapi hírlap,
rajta rövidre faragott tintaceruzád.

A homokszín falon látszik az idő,
tán egyszer eljön az érchangú nyár.
Csend van. Szemembe néz a vasárnap,
s a szederfáról halkan csöpög a február.



A weboldal neve:
Pieris · Πιερίς
interaktív kortárs művészeti portál
https://www.pieris.hu

A mű linkje:
https://www.pieris.hu/irodalom/olvas/mu/147537