Cs Nagy László: Stációk (szonettkoszorú)
Megjelent:
Témakör: Elmélkedés



Stációk

I.

Magot vetettem s Atyám, ki majd arat,
most kezdődik igém végtelen útja..
Utánam sziklányi, örök hit marad
s érettetek a Via Dolorosa.

„Én ártatlan vagyok ettől a vértől! ”
ki ítél, egyszer majd megítéltetik.
Szavad, Barabás gaz tettével ér föl,
majdan por lesz mind, ki porból vétetik.

Vállamra veszem azt, mit rám raktatok,
valahány sebem bűnötöktől sajog.
Bíráim, egyszer atyámnál bevégzik.

Enyém a kereszt, mit Ti akartatok,
a mennybe indulok, de még itt vagyok.
Koronám lelketek szaváért vérzik.

II.

Koronám lelketek szaváért vérzik,
a Ti utatokon sújt keresztetek.
Az ács fiának ma trónja beérik,
szánjátok magatok, ha már nem leszek.

A testnek oly keserves, nehéz teher,
lelkembe vert szegek bennetek fájnak.
Az utolsó szó fehér gyolcsba teker
és halk szava leszek majd az imáknak.

Magamra veszem most minden terhetek,
atyámhoz viszem gyarló félelmetek.
Lelketekért nyomja a súly vállamat.

Bennetek nehéz iszonyú keresztem,
malasztom urunk lábához terítem.
E keresztben leljetek velem utat.

III.

E keresztben leljetek velem utat,
bűnötök énvelem zuhan a kőre.
Megbotlott irgalom nem lel kiutat,
térdem rárogyott a sajgó időre.

Felállok vérem nehéz terhe alatt,
szaggatott ruhám bűnötök takarja.
Én választottam Veletek az utat,
követekről felemel atyám karja.

Elestem, Hozzátok hosszú még az út,
a porból nyitok nektek fénylő kaput,
mi felragyog azoknak kik megértik.

Összeölelek lángot, szálló hamut,
számotokra most már nincsen visszaút,
bukásomat már oly sokan remélik..

IV.

Bukásomat már oly sokan remélik.
Asszonyok közt asszony, emeld rám szemed.
Anyák közt anya, fiad már nem félik,
mikor keresztem másokban elfeled.

Lélektől, Atyámtól bús szeplőtelen,
nézd most fiad kövekig vérző hitét.
Áldott legyen Benned minden küzdelem,
szívedbe rejtem el mindenki szívét.

Anyám, Te mindenkiért lettél anya.
Most homlokomon vérzik az Úr szava,
de lásd fiad Érted esdeklő kezét.

Könnyedben csillog a mindenség hona,
lelked hitemnek sajduló otthona,
elrejti tékozló bűneik neszét.

V.

Elrejti tékozló bűneik neszét,
a kereszt, mit ma vállamon hordozok.
Simonban értetek tárja ki kezét
a mindenható, keresve az okot.

Okát kutatva teremtett igének,
alkalmat adó, hű kiteljesedés.
Ne legyen imátok majd semmi-ének,
az emberben ne éljen a feledés.

Bámész Cirenei terhemtől botlik,
hitének éjjele lassan feloszlik,
sújtja az ítélet még tekintetét.

Belül nehezül minden vétő terhe,
önmaga volt önmaga kőkeresztje,
pislanó élet sodor most feketét.

VI.

Pislanó élet sodor most feketét,
Veronika fehér irgalom-gyolcsa.
Kendőjébe vérző örök életét
a moccanatlan csend lelkekre follya.

Tövis szaggatta, vérző arcom adom,
ó asszony, szívedben magam megtörlöm.
A ti véretek, minek nyomát hagyom
patyolat kendődön e vétkes földön.

Ne zokogj, most még szívedben ott vagyok,
ne kiálts, vérzőn örök képet hagyok,
csended oltárán atyámnak trónja ég.

Lelkemet mindörökre megtörölted,
szitkok zuhognak súlyosan mögötted,
fáradtan sóhajt minden égi vidék.

VII.

Fáradtan sóhajt minden égi vidék,
már nehéz kínom a porba hanyatlik.
A köveken harsog a gyűlölet rég,
botló lábam most nem imára hajlik.

Másodszor sújt le bűnötök a földre,
kell-e hinnem, hogy felállni érdemes?
Van-e még megmentő utam előre,
hol szívetek majd egyszer engem keres?

Ím itt vagyok lábatoknál a porban,
fölöttem szavatok korbácsként csattan,
feltépi irgalmaim csendes sebét.

Adj erőt Uram, hogy megint felálljak,
és ne halljam ahogy lelkükkel bánnak,
legyen végre övék is bennem a lét.

VIII.

Legyen végre övék is bennem a lét,
kik sírtok, biz’ ne engem sirassatok.
Könnyezzétek hát méhetek ékkövét,
jönnek majd idők, lesz rá ezrével ok.

Panaszoljátok majd fájón a hegyet,
hogy sziklája miért nem omlik rátok.
Miért nem takarják bőszen az eget,
miért sújt zöldet a száradó átok.

Magatok sorsáért hulljon könnyetek,
nélkületek is én veletek leszek,
bánkódjatok Jeruzsálem lányai.

Bennem sirattok hittelen könnyeket,
velem az én utam Atyámhoz vezet,
nélkülem győznek magatok árnyai.

IX.

Nélkülem győznek magatok árnyai,
és elbukik énetekben az ember.
Elhalnak jövőtök ifjú szárnyai,
felzokog majd mind ki ma hinni nem mer.

Ím harmadszor zuhan porba bánatom,
már részei vagytok végső utamnak.
Elbukva, értetek hitem itt hagyom,
térdem alatt bűnök kövei vannak.

Vége erőmnek, fájdalmas felállnom,
minden vétketek az égbe kiáltom,
adj erőt Uram nekik, hogy lássanak.

Nézzék mivé lett a fiad érettük,
mily sötétséget von szemükre vétkük,
adj hitet nekik, legyenek szárnyai.

X.

Adj hitet nekik, legyenek szárnyai,
keresztjüket előtted magam viszem.
Érjenek el hozzájuk zsoltárai,
leljen békére homlokukon szívem.

Ruhám szaggatva, a lélek meztelen.
de hitemmel Atyámban felöltözik
Áldd meg hát mindazt aki még hittelen,
imám majd egyszer szívükbe költözik.

Ruhámtól fosztva lélekig védtelen
békémben utolsó alázat pihen,
kibomló irgalom a fény-fellegen.

Immár hosszú utam végére értem,
szívetek könyve nyitva áll előttem,
rozsdás szegekben sír minden rejtelem.

XI.

Rozsdás szegekben sír minden rejtelem,
kezemen átütő sötétség jajong.
Megfeszített imán végső győzelem,
taposó emberhad, üvöltve tolong.

A latorban dacos indulat zihál,
nem szánja lelkének sötét fellegét.
A bűnbánó mellettem útra talál,
végső jóságot sóhajt benne a lét.

Bocsáss meg nekik, nem tudják mit tesznek,
lelkükben állnak e vérző keresztek,
sodorja őket a zúgó, szennyes ár.

Takard el felhőiddel bűnös egük,
magukra visszaszáll minden ütlegük,
múljon el tőlem ez utolsó pohár.

XII.

Múljon el tőlem ez utolsó pohár,
földi utamról Atyámhoz indulok.
Trónusa örök, szeplőtlen fénye vár,
minden imámmal értetek hódolok.

Velem lesz mind, ki megbánja bűneit,
az élet kapuját nyitom előtte.
Magammal viszem a szülők terheit,
sóhajom gyermekek könnyét törölje.

Ecet és víz oltja utolsó szomjam,
bűnötök lehullva hever a porban,
szíveteken immáron szívem a zár.

Zengjen minden egeknek harsonája,
oldalam értetek lándzsa átjárja,
sebemből nyomában áldott vízsugár.

XIII.

Sebemből nyomában áldott vízsugár,
az élet Atyám házába költözött.
Anyám szívén anyai fájdalma jár,
ölébe vágyom most ég és föld között.

Fektessetek hát féltő karjaiba,
testem békére vágyik szent ölében.
Sebeim utolsó csókkal takarja,
az Övé vagyok még e földi létben.

Anyám ó áldott vagy az anyák között,
szent fiad most Tőled messze költözött,
de végső lakom csak Tebenned lelem.

Enyém a feltámadásban az élet,
az örök irgalom és végítélet,
Feltámadás ébred majd a hitekben..

XIV.

Feltámadás ébred majd a hitekben,
fiadnak földi sorsa por és hamu.
Sírommal zengem, a jóság győzelem,
lepelbe csavarva az égi kapu.

Nyughelyem ajtaján szikla őrködik,
de lelkemnek a kő nem állja útját.
A szívekbe majdan béke költözik,
fohászok zengik apostolok hangját.

A szent olaj földi testemen fénylik,
szavamat atyámnak mérlegén mérik,
bor és kenyér lészen a hű áldozat.

A sötétség felhője lassan oszlik,
igéim fénye üdvösen kibomlik,
magot vetettem s Atyám ki majd arat..

XV. (mesterszonett)

Magot vetettem s Atyám ki majd arat,
koronám lelketek szaváért vérzik,
E keresztben leljetek velem utat,
bukásomat már oly sokan remélik.

Elrejti tékozló bűneik neszét,
pislanó élet sodor most feketét.
Fáradtan sóhajt minden égi vidék,
legyen végre övék is bennem a lét.

Nélkülem győznek magatok árnyai,
adj hitet nekik, legyenek szárnyai.
Rozsdás szegekben sír minden rejtelem.

Múljon el tőlem ez utolsó pohár,
sebemből nyomában áldott vízsugár,
feltámadás ébred majd a hitekben.



A weboldal neve:
Pieris · Πιερίς
interaktív kortárs művészeti portál
https://www.pieris.hu

A mű linkje:
https://www.pieris.hu/irodalom/olvas/mu/147080