Pőre csendem…
Éjfél után megváltozik minden, a házak pók módra hálót szőnek, s bent ragadhatsz a liftben, és érzed ahogy bőröd hasad, a vöröslő fény kúszik egyre feljebb, combod borsódzik, mert tudat alatt rándul a cipzár, s kibújik ruhádból lelked.
Meztelen bámul nagy pontszemével a betörött, csorba ablak, kint száz éves falak között rég holt lelkek hada caplat, s Pőre Csend ül a fülke falára, bordái merednek feketén, kezem érinti s ráfolyik e hideg, szellemlelkű lény.
Hallgatlak mondom, de nem szól semmit, csak néz és rámutat, az ajtóra ott szemben, hol a festett üvegablak maga a vádirat, alatta kedves mackónak plüsse szakadtan lóg a kilincsen, gombszemek mélyén híg áhítat, recseg, ropog, tört én elem, tartása nincsen.
Benyitok, a falról pernyeként hull rám a fájdalom, sötétlő verembe lépek, más pilács nem ég, csak vállamon a Pőre Csend szuszog, mereng, ágy fölött baldachinként gyermekdal bőre leng, emlékek pattogó rimánja gyúl, s apró vaskályha szája mesélne, éhes ő, gyomra kordul.
Lábujjaim alatt apró faforgácsok, lehasadt, porladó lélekszilánkok fekszenek, sötét sarokból ezer foggal ugrik rám a lélekfaló rettenet, körötte megfagy a szó most, dermesztő a világ, féregként vonaglik bennem a kinyíló döbbenetvirág.
S arcán kezem most lágy mosoly, lelkem húrján a hang, mint izzó hullám terjed, életet ad, s bőre alatt az arcok nem vívnak már örök-régi harcot, teste ívbe hajló magas kapu lesz, s fény hasad fényre szét, apró csillagok riannak szerteszét, mind szikrázó égi test.
És most csend van, egy villanásban eltűntek a képek, ablakomra Hold tapad rá, rám kopog, aggódon néz, látja jól vagyok, Ő így talál szépnek, s a szőnyegen hozzám bújik újra pőre csendem, ölemben ringatom, s emlékszilánkok cseppje cseppen néma harang ujjakon.