Porcelán por cellám
Emberek jöttek ajtóm elé, reccsent a fa és kirobbant a zsanér, fehérre festett ajtókereten lepergő por, fahéj szürke szem, s a vasrácsot kitépték a kezek, tombolva a fejsze üvegnyakba nyesett, és a szilánkok, akár a testek, arcom előtt összehemperegtek.
Két napja feküdtem mozdulatlan, mint szépséges halott laktam be a teret, köröttem virágként nyíltak az aggódó, féltő tekintetek, s beszélni nem tudtam, hallgatni igen, bár dobogott, de néma volt a szívem, és az értelem nem volt más csak vén, padlónak koccant viseltes véredény.
Porcelán baba álom a robot test, érzékeny és vékony határ, hol kezed tovább haladna, lelked megáll, és a vitrinben sosem törnek el az álmok, ha használni őket úgysem mered, mozdulataidba így ivódnak be apró, szögletes jegyek.
Hajnal táján kiültem az ablakomba, éji fények kusza-messzi csókja szivárvány rúzsként virított arcomon, s hol a festett szembogár volt, az oltott közöny, most barna írisz rezzent és tágult csak tágult ki egyre, ahogy ráköszönt, s csókot dobott rá a téli este.