Párizsi ablak
Ódon sikátorban koppan némán a csend
zajtalan lépte, s kapualjban sóhajt fel
a félszeg félhomály.
Hunyorgó lámpáktól a kockakő fénye
ritmust dúdol kapkodó lépteim alá.
Unottan fordul a zár, s nyílik az ajtó.
Üres lakásban megszokott dohos illat
fanyarú csókja vár.
Függönyömön átszűrt víg városi fények
árnyéka játszik nekem azúr operát.
Míg szemközt a Szajna holdsugárral fonja
hullámokból színezüst hajzuhatagát,
én ablakhoz dőlve
vágyom azt a percet, hogy érezzem újra
otthon hagyott szerelem mézes illatát.