Szülői ház

Nézd gyermekem azt a házat,
Az volt egykor az otthonom.
Ott, ahol a sötét éjben
Már egy mécses sem ragyog.
Ebben a házban születtem,
Minek az ablaka akár csak,
Mint halottnak szeme, fénytelen,
Üresen tekint az utcára.
Anyám volt utolsó lakója
De elcserélte, elment innen,
Itt hagyta magára, mint engem.
Nyugalomra lelt a temetőben.
A vén, öreg ház hiába várja,
Nem jön már vissza régi gazdája.
Száz évnél is több, mikor felépült,
De asszony őbenne csak kétszer szült.
Öcsém, és én voltunk a két gyermek,
Akik ebben a házban születtek.
Ezért kedves minekünk ez a ház,-
Bár elkerültünk, mindig haza vár…
Csak az idő, - az, ami kegyetlen,
Rombolja, pusztítja rendületlen.
El kéne adni, - ez a megoldás,
Hogy ne legyen végül, csak egy romház.
De sajogna szívünk mindkettőnknek,
Ha ezentúl ott, mások élnének.
Az ablakomból mindig láthatom,-
S eszembe jut boldog gyermekkorom.
Vagy szomorúsággal emlékezem,
Azokra kiket innen temettem.
Figyelem hogy mi változik rajta,
Mint rombolja az idő vasfoga.
Egyszer el kell köszönnünk egymástól, -
Múltunktól, és ettől a világtól.