quentin: 500 (próza)
Megjelent:
Témakör: Szerelem



500

Először a sóhajon vettem észre, hogy valami kevéssé szokványos dolog történik.
Hideg volt, párát kellett volna látnom, hiszen a kora hajnali zimankó épp erre jó… hogy a belőlem forró levegő ködfoltosdit játszhasson.
… a víz. Hiszen a víz találta ki az életet, hogy könnyebben helyet változtathasson.
Sóhajom volt és pára nem.

Helyette – furcsát, de nem kellemetlent karcolva kiérkezés előtt a torkomon – egyetlen szó jelent meg a levegőben. Súlya lehetett, mert magával rántotta a gravitáció a betűket, melyekből állt és így a fűbe zuhant.
Rövid fényívet húzott, zöldeskéket. Néhány betű felpattant pár centire, aztán irány a sűrű, tömött zöld gyep…

Letérdeltem, kutattam a betűk után percekig, ahogy a tenyeremet simogatta a harmatos fű, érzéki volt. Hihetetlenül csiklandós. Elviselhetetlen erővel borzongtam tőle egészen a lábam ujjáig, így feladtam a kutatást… pedig jó lett volna tudni mi ez a szó.

Ültem a fűben.

Valahol a látóhatár peremén nyújtózni kezdett a fény, de csak az első sugár. Kevés volt ahhoz, hogy bárki észrevegye ténykedésemet a fűben… nem is baj - gondoltam. Azt mondanák bolond vagyok. Csendült bennem egy hang és ettől szomorú lettem.
- Zikk-zakk – surrant néhány elektromos jel e fejemben, és - talán emiatt - megindult egy könnycsepp az arcomon. Égette a bőrómet.
Odakaptam.
Betűket érintett a kezem. Messzire pattantak az arcomtól és belevesztek a hajnal ködébe… Utánuk rohantam, apró világító fénypontként lebegtek elfelé, de – de nem láttam jól… és úgy tűnt, a köd erősebben létezik.

Ziháltam, kapkodtam a levegő után, belülről forróság dübörgött.
- Melegem van – moccant a gondolat, emiatt vetkőzni kezdtem. Néhány mozdulat és megszabadultam minden ruhámtól.
Teljesen meztelen lettem és a meleg mégis nőtt. Verejtékezni kezdtem, a fejem tetejéről, a homlokomról, mindenhonnan folyt és ezek már nem szavak voltak, hanem mondatok.
Hosszú mondatok, történetek… Keresztbe-kasul rajtam.
Fájtak, gyönyört okoztak, katarzisba torkolltak és nevettettek, rémisztettek és vonzottak.
A testemen, mint virtuóz tetoválás: mindenhol betűk vonultak, beleveszve egymásba… már nem látszott a bőröm.

Térdre hulltam. A kezeim csüngtek mellettem, rajta masírozott a számtalan betű … és alatta megláttam, ahogy pulzál az ér. Azt éreztem szikrázok… minden pillanatban egyre inkább és tennem kell valamit. Hanyatt dőltem, Egyszerre láttam ködöt és felette felhőket, mégis láttam a napot is…

Eddigre más állapotba kerültem – részeg voltam és mégis józan. A mámor azt tanácsolta, nézzek bentebb, józan részecskéim pedig bólintottak. Matatni kezdtem fektemben és … itt magasabb és erősebb volt a fű, kitéptem egy szálat. A széle épp elég éles.

Végighúztam a kezemen… Cikkanva vágta meg, mintha szablya lenne. Nem örültem. Vércseppeket vártam, valódi, sötétvörös cseppeket, de nem… Gyöngyvörös eposzok, ódák, szonettek lüktettek elő belőlem… Balladák sorakoztak.

Jéglángok perzseltek.

"El fogok égni " - éreztem, mert eddigre már látnom sem kellett, a bennem masírozó betűk legbelül tápláltak emésztő tüzet… hirtelen jött az ötlet és vele az erő a megvalósításhoz.
"Tudnom kell!" - ordított bennem. Karokká görbítettem mind a tíz ujjamat, lassan a mellkasomhoz emeltem a kezeimet és szakítani kezdtem. Bőrt, inakat, húst, ereket, bordákat.
Benyúltam a mellkasomba és kiemeltem a szívemet.
Mosolyogni kezdtem, mert megláttam … ahogy piramistemplomba illőn fénylik… és csak szórja a fény összes színét mindenfelé, úgy, ahogy kell: szavak nélkül.



A weboldal neve:
Pieris · Πιερίς
interaktív kortárs művészeti portál
https://www.pieris.hu

A mű linkje:
https://www.pieris.hu/irodalom/olvas/mu/130532