quentin: Chopin II./III. (novella)
Megjelent:
Témakör: Ezerszín



Chopin II./III.

- Egyedül van.
A hangot hallotta és közben egy zongora hangját, ahogy az esőcsepp prelűd szól.
- Egyedül van, mert a másiknak el kellett mennie.
Reccsen valami, esőcsepp találja el a tollpihét, pici, bohó szálait már nem rebbenti a szél, megint súlyos lesz minden, zuhanni kezd a felhőkön át. Apró tollpihe csak, mégis zuhan, csapzottan, összeállva, reménytelenül. Az esőcsepp súlyától zuhan… kiér a felhőből és eltalálja a napfény.
- Az emlékek –… nem engedik megpihenni. Minden rá emlékezteti.
Kavarog a szélben. Ide-oda, fel és alá. Semmi sem biztos, csak a reménytelenség az. A súlytalanság könnyed érzése után ez a rémisztő, végzetes kiszolgáltatottság.
- A gyász nagy munka. Magányos, vak vergődés. Lehetetlenség. Csaknem halál.

Jó lenne – gondolja, aztán a szavak szétcsúsznak, a jósnő érintését érzi, erősebben.

A szél szivárványba sodorja. Mint egy óriási lélegzet-vétel. Fürdik a napban.
- Változtatnia kell! A környezeten, önmagán, mindegy, de változtatnia kell. Ha gondolja költözzön el. Van, amikor egy korszak véget ér… az emlékek súlya pedig a múlthoz köti. El kell, hogy engedje az emléket, ez nem azt jelenti, hogy kitörli önmagából a szépet…
Fáj a fény. … a tollpihének nem fájhat a fény. Megint lebeg a szélben.
- Most el tudja őt engedni. Most ott van magával, érzi?

Százféle fehér, a völgyet csak érzi a távol csak távol. - Nem láthatok mindent?
Eltakarja valami… kérdezi a tollpihe.
Suhansz, nem árny… inkább fény vagy… szavak, miért nem szólsz?

Nincs hideg, ez jó, hová viszel, fel…
Itt kék a fehér.
Mozgás - sebesség és ellenállás nélkül, nyomás és gravitáció nélkül.
Elengedsz lebegek, látlak, megmutatod?
Meglódulsz, becsapódsz, minden változik, hely, magasság… nincs idő.

nincs ilyen… jégtenger, benne kör alakú Víz… esés zuhatag, mély fenn… aztán lenn mégsem víz… Oldalt színvarázs, sóhaj, rét, ég… színkék a tenger alatt aranysárga nap csoda-zöld pázsit… békéd és bizalmad.


- Lassan visszafelé számolok 9, 8, 7, … mire az egyhez ér, újra itt lesz, 6,5, 4 itt fog ülni velem szemben a széken. Három, kettő, egy. Kinyithatja a szemét.

Homályos volt a szoba, benne a jósnő arca is homályos. Csak mandulavágású barna szemei csillogtak, arca végtelen nyugalmat árasztott, hangja halk volt.
- A férje mondott Önnek valamit asszonyom, amikor a baleset megtörtént? Úgy érzékeltem, mintha Ő tudná, hogy merre kell indulnia.
Angelina bizonytalanul bólintott… aztán mégis megrázta a fejét.
- Semmi fontosat. Némi biztatásra azért elárulta, hogy ez a valami egyetlen név volt, Chopiné.
- Ez nem jelent semmit – fűzte még hozzá beletörődőn. - Nem szerette a műveit, egyiket sem, a komolyzene nagyon távol állt tőle.
- Ez a név, ez jelenthet mást is. Akármit… Amikor meglátja valaki a halálát, egészen közelről, akkor megnyílik egy pillanatra a jövő… de csak sejtésként. Amerre Chopin – arra az út, az Ön útja. - hallotta Almát.

Indulni készült… a jósnő kikísérte.
- Vörös hajú kislány. Találkozni fog egy vörös hajú kislánnyal. - csak ennyit mondott neki az ajtóban.

Még két óra múlva, egy ódon kávézóban ülve is ezen jártak a gondolatai. Az évszázadokkal korábbi hangulatú szoba – a jósnő illetlenül fiatal arca, az, hogy esetleg el kellene költözni, és, hogy amerre Chopin, arra az út… mint a pohárba töltött kristályvíz buborékjai, pezsegtek benne. Leginkább mégis a tollpihe-érzés járta át újra meg újra. Egyetlen érintéssel szüntette meg a lényemet – gondolta… és Vele voltam, Erikkel. Ott, ahol ő van… Ő… Vajon van-e bárminek értelme.

Felállt, a kávé árát a pohár alá tette és haza indult.

Egy olyan kerületen át ment, ahol még sose járt. Színes kis butikok, piac, napsütés.
- Ha 10 percen belül utamba akad egy ingatlan-iroda, akkor eladom a házat.- döntötte el.
- Rábízom magam a sorsra, csináljon, amit akar, rosszabb úgy sem lehet. - motyogta maga elé, aztán körülnézett – meglátta-e valaki, hogy magában beszél.
15 éves forma vörös hajú kislány állt vele szemben. Farmer, póló, vállán keresztbe vetve tarisznya. Kezében szórólapok. Angelina odalépett a lányhoz. Megbabonázva nézte. Elvett egyet a felé nyújtott szórólapból, aztán szó nélkül nézte a vörös hajzuhatagot, ahogy tulajdonosa elugrál vele arra, ahonnan ő érkezett. Optimum ingatlan – olvasta.
Nem is csodálkozott.

Az irodában tíz perc alatt végzett. Mondott egy árat, a tulajdonos belenézett az érdeklődők mappába és lendületből telefonálni kezdett.
- Ennyiért tulajdonképpen már most eladtam, asszonyom – mondta telefonálás közben.

Eldöntötte, hogy haza sem megy többet.
- Hotel is van a világon – ebben a városban több tucat.- futott át rajta.
Sétálgatott egy ideig, aztán az első kis pár szobás motelbe betérve szobát bérelt. A szoba apró volt, kedves színekkel és szépséges, régi bútorokkal. Vacsorát rendelt, megette az utolsó falatig, aztán zuhanyozás nélkül végignyúlt az ágyon.
- Erikről szeretnék álmodni – súgta maga elé. Beleremegett, kezeit imára kulcsolta… és Chopinről, ha lehet – fűzte még hozzá és egészen kicsivé gömbölyödve elaludt.


Megjegyzés: - vége következik -



A weboldal neve:
Pieris · Πιερίς
interaktív kortárs művészeti portál
https://www.pieris.hu

A mű linkje:
https://www.pieris.hu/irodalom/olvas/mu/130119