quentin: Chopin I./III. (novella)
Megjelent:
Témakör: Ezerszín



Chopin I./III.

- Chopin – súgta Erik alig hallhatóan. Közben Angelina, a felesége a kezét fogta.
Nem látták egymást. Az asszony a könnyeitől semmit sem látott, a férfi pedig képtelen volt kinyitni a szemét.
- Szállítható – mondta a mentőorvos. Rekedt hangjában némi bizonytalanság csengett.
- Asszonyom – fogta meg Angelina vállát… sietnünk kell.

Nem tudta miért mondta Erik a zeneszerző nevét. Korábban mindig a férfi volt az, aki arrébb tekerte a rádiót, ha komolyzene szólt, így aztán nagyon valószínűtlennek tűnt, hogy egy ilyen rettenetes trauma közepette egyszer csak…

- Vagy mégis? – tette fel önmagának a kérdést. Alig pár perce érkezett haza. Lezuhanyozott, magára rángatott néhány ruhadarabot, csak úgy találomra. Álldogált egy ideig reszketve a konyhában, aztán visszament a szobába. Rövid, négykézlábas keresgélés után megtalálta a cd-t. Rábámult a tokjára. Töredezett, összevissza karcolt tok volt. Alaposan megnézte. Forgatta, ujjaival végigkövette a műanyagon futó repedést.
- Vissza kell térnem a valóságba! – motyogta maga elé. Megrázta a fejét, egészen szédülésig. Feltápászkodott a szőnyegről és kissé támolyogva a kórház felé vette az irányt.

Az orvosok őszinték voltak.
– Jelenlegi tudásunk alapján – kezdte az idősebbik a mondatot, aztán kisebb sóhaj után folytatta. – Nincs olyan sebészi lehetőség, amivel segíteni tudnánk a férje állapotán. Mesterséges kómában tartjuk, és 72 óráig ez minden, amit tehetünk.
- Utána? - kérdezte Angelina. Némi töprengés után a professzor arcán megjelent az a kifejezés, ami hűen tükrözte a teljes tanácstalanságot és reménytelenséget.

Egy óránál tovább nem maradhatott az intenzív osztályon. Addig a férje ágyánál ült és hallgatta a gépekből áradó sípoló, bittyegő, krákogó hangok kakofóniáját. Megadón, első szóra távozott. Magával vitte az utcára a nővér szánakozó tekintetét.

Céltalanul kóválygott. Hajnal volt mire hazaért, bedőlt az ágyba és azt gondolta, hogy elájul a kimerültségtől, de csak meredten nézte a félhomályt. Kora reggel megbeszélte a kórházban, hogy a férje halkan hallgathatja Chopint, és hogy miután lejárt a cd újraindítják. Pár óra folyosói üldögélés után hazaküldték. Nem tudott volna otthon létezni, így aztán a várost járta ismét. Olyan kerületbe tévedt, ahol még soha nem járt. Tanácstalanul nézett körbe. Egy pad intett, vagy csak fáradt lábai jeleztek.

***

Szitálni kezd az eső. Permetet érez az arcán. Rezeg a mobil a zsebében.
Ismeretlen szám.
Felveszi.
Idősebb női hang szól, a nevét mondja, aztán rákérdez, hogy vele beszél-e.
– Igen, én vagyok.
– Mélységesen sajnálom asszonyom… kezdi a nő, aztán a mondatok összefolynak a közben egyre erősödő esővel.
Kéz markolja a telefont, fogak harapnak ujjat, váll rázkódik. Darabok sem maradnak a világból. Mondatok érthetetlen és lehetetlen szavakból, eső, könnyek és a pad alatt sár.

***

A temetést a rokonok intézték. Szép időben, szikrázó napsütésben mondta el sok ember a szokásos mondatokat az ifjú özvegyasszonynak…

Bolyongás a városban. Ez lett a mindennapi program. Egy hét után visszament ugyan dolgozni a munkahelyére, így az egész napi séta már csak délután fél ötkor kezdődött és mindig addig tartott, amíg véletlenszerűen haza nem ért. A napok nyúlósak és ragadósak voltak, valamint megkülönböztethetetlenek.

Hiába látta minden nap más szeletét a városnak, felidézni szinte semmit sem tudott belőle. Összemosódó utcák, egymásba tekeredő járdák és egyen-arcú emberek.
Egyedül a feliratok kötötték le a figyelmét. Néha hosszú perceket töltött azzal, hogy egy-két szavas, a végtelennek tűnő múltból itt maradt táblákat olvasgatott.
"Kötöde" – súgta maga elé egy olyan tábla előtt, ami legalább száz éve lötyöghetett ócska, rozsdás szegecsein. A tábla magasan volt, legalább két méteren.
Ingerlőn hatott rá, valamiért azt érezte, hogy meg kell kapargatnia az itt-ott lepattogzott zománcfelületet. Pipiskedni kezdett, nyújtózkodnia kellett, és abban a pillanatban, mikor mutatóujja elérte a második "ö" betűt egy jókora darab levált a tábláról és a szemébe hullott.
Le kellett ülnie. Ijedten pislogott, szúrt a szemében a rozsdás festék vagy tábladarab, és mellé teljesen hülyének érezte magát. A szemközti kisboltból hoztak neki egy pohár vizet, azzal öblögette a szemét.
– Hogy lehetek ilyen idióta? – súgta maga elé, és kicsivel később épp azt vizsgálgatta hol az egyik, hol a másik szemét eltakarva, hogy vajon jól lát-e, amikor alkalmi szemvizsgálata közepette újabb táblát talált.
- "Jósda" olvasta ballal, aztán jobbal is. A felirat alatt telefonszám.
"Feltárul a jövő, megvilágosodik a múlt" – olvasta a kisebb betűket. Egészen aprók voltak. Tovább haladt, aztán néhány, egyre lassabbá váló lépés után bizonytalanul megállt.
Soha nem volt még jósnál és mindig is ostobaságnak tartotta az ilyesmit.

Ácsorgott egy ideig, félig visszafordulva a tábla irányába, aztán jobb szemére még hunyorogva elindult hazafelé.

***

Az éjjel egyáltalán nem jött álom a szemére. Reggelre azt érezte, hogy belerokkan a fáradtságba, és képtelen dolgozni menni. Betelefonált, szabadságot kért, majd miután elintézte a dolgot nézte a telefont a kezében.
Tétován tárcsázni kezdett.
- Ha jól emlékszem a számra, és felveszik a negyedik kicsöngés előtt, akkor elmegyek oda – döntötte el.
Álmos női hang jelentkezett, a harmadik kicsengés után.
- Halló? – ásította a telefonba. Délelőtt tízre volt üres időpont, aznapra, így Angelinának nem maradt ideje arra, hogy lebeszélje saját magát a szeánszról.

***

A nő sokkal fiatalabb volt, mint azt a hangja alapján sejtette. Az arcát nézte, amaz pedig leplezetlen érdeklődéssel viszonozta a tekintetét. Mire körülnézett az ósdi bútorok gyűjtőhelyének tűnő bolt bútorain a nő, Alma elővette a varázsgömböt és asztalra tette.
Innentől nehéznek érezte felidézni a történteket. Az álmatlanul töltött éjszaka miatt hamar elnehezedtek a szempillái, ráadásul a levegő illata is bódító volt. A jósnő hangja pedig csaknem elringatta.
Azt érezte, hogy könnyű, nagyon könnyű minden, aztán szellő jön és ő maga nem létezik már, mert átalakult valamivé… A szellő jó, pedig még érzi a szúrást a homloka közepén, aztán valami megérinti, épp ott ahol fáj, sírni kezd… és látja már hogy mégsincs ott ő maga, mert nem létezik többé – a jósnő előtti széken csak egy tollpihe reszket, aztán megint moccan a szellő és elkezd szállni súlytalanul felfelé…

- folytatása következik -



A weboldal neve:
Pieris · Πιερίς
interaktív kortárs művészeti portál
https://www.pieris.hu

A mű linkje:
https://www.pieris.hu/irodalom/olvas/mu/130008