Csenddé váló szavaink nyomába lépve végtelenbe érünk
Hosszú idő után ismét eljutottam színházba. A darab nagyon tetszett a maga keserédes módján. "Egyszer élünk" volt a címe, és talán - bár erről mást hiszek - még az is lehet, hogy ez így van…
Későn értem haza, és elaludnom se sikerült egyhamar, így másnap nem ébredtem fel időben. Ezt abból is sejtettem, hogy a szó legszorosabb értelmében a hasamra sütött a nap. Hunyorogtam egy kicsit, árnyékolásként a szemem elé tartottam a kezemet, és így már látszott a telefon kijelzője: Tíz óra is elmúlt már. "Ebből nem lesz munkanap" - gondoltam. Nem nagy dráma – félállásom van és én osztom be az időmet. Feküdtem tehát tovább és becsuktam a szemem is, hátha lazítás közben beugrik mihez kezdjek az így keletkezett idővel. Alig pár perc alatt jött meg az ihlet… kimegyek, rendbe teszem nagybátyám sírját. A múlt héten benéztem hozzá, de olyan megveszekedett hideg volt, hogy lehetetlen vállalkozásnak tűnt volna 5 percnél tovább maradni. Azt viszont láttam, hogy a tél, a hideg, a hó és a szél alaposan megtépázta a sírt és környékét.
Valami baj lehetett az ihlettel, mert azt a sírkertben tett pár lépés után is sikerült megállapítanom, hogy hiába hoztam egy tucat mindenféle színű kiültetendő élő virágot és a kerti eszközök teljes arzenálját, ezeknek most nem veszem hasznát. Biztosan nagynéném jött ki, kihasználva, hogy megenyhült a tél – futott át rajtam. Gyönyörűen rendbe tett sír, csupa friss virág. Itt nincs munka, ez már tuti, mert tenyérnyi szabad hely sincs ahova a virágaimat elültethetném. Megsimogattam a fejfát, elmormogtam egy hellót, aztán még mosolyogtam is egy sort, ahogy felidéződött bennem nagybátyám ifjúkoromban mondogatott néhány bölcs tanácsa, és hozzá az arckifejezés, ahogy szemüvege fölül nézett rám. Kissé tanácstalanul álldogáltam egy sort, majd ráérősen a kijárat felé indultam. Körülnéztem tétován. Szép hely. Csendes és nyugodt a kert, senki nincs itt, csak a fél napja jelen lévő tavaszi napfényben fürdő madarak csivitelése teszi élővé. Egyébként minden halott. - A természet sem éled még – motyogtam magam elé, épp, amikor egy rettentően elhanyagolt sír mellett haladtam el, és – talán csak azért, hogy azonnal szembesüljek a tévedésemmel megláttam rajta egy hóvirágot. Mintha kukucskálna – jutott eszembe, mert pöttöm fehér hírnöke a tavasznak egy korhadt fadarab alól kandikált ki.
Közelebb léptem, hogy kiszabadítsam a virágot az árnyékból. Leemeltem a deszkát, aztán önkéntelenül felsóhajtottam. Vagy egy tucat icipici hóvirág lapult addig az árnyékban. Oldalra billentettem a fejem, gyönyörködtem egy kicsit a váratlan látványban.
- Aha -böktem magam elé. Megvan a programom. Letettem a kerti eszközös táskát a sír mellé, és nekiálltam elpakolni a törmelékeket. Szép az idő és úgysincs más dolgom. Jól haladtam, még fütyörésztem is hozzá. Hajlongtam jobbra-balra úgy húsz percig, mire sikerült mindent rendbe raknom. Kiterveltem, hogy hová ültetem majd a virágokat, letérdeltem a sírra, hogy kényelmesen tudjak ásni, és ránehezedtem a bal kezemre. Nem kellett volna, ezt azonnal éreztem, mert nem vettem észre a földből kikandikáló, éles üvegdarabot. Elvágta a kezemet, ettől a vérem szapora cseppekben hullt a sírra. - Francba! - nyögtem bosszúsan. Ez nem hiányzott! Épp azon morfondíroztam, hogy mivel kössem át a tenyeremet, amikor megjelent előttem egy kéz, benne hófehér kendő. - Tessék – halottam. Kissé reszelős, közepesen mély, nagyon halk férfihang volt. Megfordultam, hogy szemügyre vegyem. Hát… azt hiszem erre a látványra legvadabb álmomban sem számítottam.
A férfi áttetsző volt.
Sejthette, hogy alapos meglepődést fog okozni, mert kompenzálandó a megjelenése okozta várható döbbenetemet mosolygott. Szép mosolya volt és furcsa ezt állítani, de meleg tekintete. Magam sem értem, hogyan, de nem ijedtem meg. Azért elég nagy szemeket mereszthettem rá, és csak álltam megkövülten.
- A kezed! - mondta higgadtan. - Be kellene kötni.
- Persze, persze – krákogtam és sebtiben tekerni kezdtem a kendőt keresztben, a tenyeremen, de a tekintetemet egy pillanatra sem vettem le róla.
Tovább mosolygott.
- Köszönöm. - mondta aztán, és a sír eleje felé bökött. Régóta nem járt nálam senki.
Óhatatlanul is követtem a tekintetét. Érdekes… eddig meg se néztem, hogy kinek a sírját gondozom. Megnéztem a nevet. Férfi, alig múlt negyven éves… és csak néhány éve halott.
A férfi szelleme a fejfához lépett. Könnyed mozdulattal rátámaszkodott és nem hagyta abba a mosolygást.
- Azt hittem nincsenek szellemek – böktem ki "nagyon okosan", erre még szélesebben mosolygott.
- Csak azok látnak, akik érdeklődést mutatnak a nem kézzel fogható dolgok irányában… és mindig kell valami plusz is… nem tudom mi.
Tekintete merengővé vált.
- Talán a hóvirágok, talán a sírra hulló vér… végül is mindegy.
- Hogyan? - mutattam a fejfára. Hogyan haltál meg?
- Azt hiszem ez nem érdekes – közölte, mélyen a szemembe nézve. Az érdekesebb, hogyan éltem.
Bólogatni kezdtem, sok kicsi fejmozdulattal…
- Igen, ez tényleg jobban érdekel… és ráérek, ha Te is.
- Tudom. Ezért is jöttem el – mondta. Olyan nekem, mintha most élnék igazán, pedig eddig se volt okom panaszra. - tette még hozzá és itt figyelni kezdtem rá, mert ezt akár én is mondhattam volna.
- Meséld el! – biztattam. Vonakodott kissé, aztán megnyugtattam, hiszen vadidegenként tök mindegy, hogy mit gondolok. Közöltem vele, hogy az egyetlen veszély abban van, hogy ha jó a sztori, akkor esetleg megírom.
- Író vagy? - kérdezte meglepődve. Egy kicsit én is. - mondta nagyon halkan.
- Fogjuk rá - feleltem meglehetősen bizonytalanul. Leültem a sírra, ő pedig mellém telepedett. Arca más lett. Bár áttetsző volta cseppet sem változott, mégis mintha felélénkült volna. Beszélni kezdett, és én már az első mondatnál tudtam, hogy ebből lesz valami, pedig valószínűleg minden második történet így kezdődik a világon.
Megjegyzés: - folytatása következik -