Semmiként is óriás
Kiket szerettem,
sokan elbúcsúztak tőlem:
fönn laknak az égben,
talpig hófehérben.
Szelíden játszó angyalok
suhannak el vállam felett,
ragyognak az arcomra rótt,
láthatatlan fény-jelek.
S míg az évek mögém lépnek,
illatok, képek emlékét őrizve
dúdolok a messzeségnek,
s hagyom, hogy vigyen a szél,
nem számít, merre sodor,
az sem, hogy mit súg, mit beszél…
Könnyű leszek – ébren álmodom.
Talán így lesz – nem tudom…
Gyávasággal cinkos szégyenem,
hogy élni, s halni is űz a félelem.
Egy nap elvesztem majd mind,
mi igazán sosem volt enyém.
S míg búcsút intve állok
pőrén a lét peremén,
átölel majd engem is
gyöngéden a Fény.
Tovább lépek akkor utamon:
s ha öröm, bánat már csak
hűvös nyugalom,
békéjét magamra húzva hagyom,
hogy röpítsen tovább a szél.
Zengjen, daloljon! Üzenje,
hogy a lélek mindörökké él!
Kincsem így lesz majd megfoghatatlan.
Semmiként is óriás leszek
– s bár embernek láthatatlan –
mégis, mind, kiket szerettem,
megpihennek majd
ölelő karomban.
Megjegyzés: 2010.