Pokoli nyugalom

A poklon túl pihen…
Lávába égetett meddő jajszó
a szemfedője. Fájdalmak,
remények,
égbe kiáltott esdeklő imák,
és reménytelenség temérdek.
Mind, mind ráfeledve,
eltemetve. Vonóként húzva
hullott hajszálain zenélt
szerenádot …
még önmagának,
a reá váró összes sakálnak
hogy eljárja önmagával
a végső haláltáncot.
Most ott pihen. A poklon túl.
Bazaltkőként nehezedik rá
minden kínja. De még bírja,
csak pihen. Márványba önmaga marta
ítéletét… Ránehezdve keresztje: neve.
Aranyra festve betűin léte ígéretét,
könnye mossa, cseppről-cseppre marja
sziklabörtöne sarkait élesről lágyra,
az érte esdeklők szavára
dobban egyet,
majd újra, és újra,
ujjbegyében rezzen az ideg,
pillái nyílnak…, a poklon túlra
hívja újabb háborúra léte,
létének egyetlen értelmes érve:
lesz kiért meghaljon újra,
szeretve várják őt visszatérve.