Amatőr Művészek Fóruma

A Nyár elfáradt, életcélját megvalósította, gyümölcseiben ott a jövő reménye! Barátja, az Ősz, segít pihenni. A hűvös reggelen meghűlt a Nyár, nagyot tüsszentett, ködsálat teker rá az Ősz, és gyógyteát főz piros csipkebogyóból. Lehúzza a ködrolót a tájra, és betakarja színes levelekkel a Nyarat. A rigók sem fütyülnek már.

Temesvári Pelbárt
szerzetes, prédikátor,
író írt először
a tizenötödik században
magyar farsangi életről.

Szemedben egy szikra,
Szívedben egy szikla,
Karomban ölelni, sohasem feledni,
Mi egykor volt a kánaán,
Mostanra feledésbe merült tán.

Szerelmes szavakban, üres szavakkal, tekintek a naplementére,
Szeress még arra kérlek,
szívemben száz emlék éled.
Képeinket nézve, hiányzik érintésed,
Ajkaid, szemeid tündöklése,
Fejed hajtod kebleimre, ahogy sárgállik az ég, majd rózsaszín, végül kék.

A homo sapiens szónokol

Előhang
A Gondolkodó vagyok, ( mindég mondják, hogy egyek). Rodin szobra két kézzel, az öklöm számba ér fel.
1.
Ragyás, kopasz, csúf vénség, én se értem, mért él még, bizony ő a gondolat, aklok mellett és alatt álldogál és kéreget, megállítva titeket is, lekapcsolja villanyom, - de - telefonom hagyhatom, tévém kidobja vagy nem, és magát mellém fekszi, ki tudja, jó - e neki (...)

Arcomat a barna ablakkeretnek támasztva kémlelek kifelé.
- Istenem, milyen boldog gyermek voltam itt!

A piros szőlők a lugasról ma is a szánkba lógnak, mint régen,
de már semmi nem ugyanaz… Én felnőtt vagyok, a Nagymama pedig elment…

Valaki ellopta szívemből a lüktetést.
Csütörtök délután volt,
március és esett.
Esernyőm kicsavarodott
a kezemből. Esőcseppek
áztatták arcom, fejem.

Szerelmem, hogy tudsz ilyen kedves lenni?
S mindenkit ugyanígy szeretni?
Bár nem kell erre válaszoldod,
Csak lássam gyönyörű arcod.

az égési sebet. Nem tudom, te vagy velem vagy az alkohol. Szemeid patakzanak a könnyből. Átlátnak rajtam, hisz te vagy az, aki nem sír.

Bekötött szemű szűztelenek,
ítélet rajtuk a lángok fényénél
Lázadó testük kéjt kívánt,
lobogó hajuk lobogni fog
Vártságuk izgalma semmi már,
ölük vérsége az enyészeté

Már csak suttogásra futja
szétüvöltött torkomból.
Az is csak rekedt-halk, szavam alig érteni.
De minek is - mit is kéne, hogy megértsenek abból,
mit magam elé suttogok, mint valami hold-kóros, utcákon csavargó hobó,
ki józan pillanatait oly könnyedén hagyta maga mögött,
mint kígyó levedlett bőrét.

Nénikék őzsuta szemében
felparázslik a fáradt értetlenség,
ahogy a másodikon, a körfolyosón
állva négyzetre emelik a bérház és
a véres XX. század minden fájdalmát,
és közben a fenti szférákból
- de azért nem túl fentről -

Még bennem él, éget, úgy kiált,
A Váciért rajongó diák,
"Százhuszat verő szív"-be lát,
Érzi a Nyírség száz baját.
"Eső a homokra" a vers, a dal,
Kiviláglik a belső, lelki harc!

Szélesszájú gigadézsa telítkezve több köb vízzel.
Partján apró ventilátor felturbózva szelet mímel.
Hűre mesterkélt habokban ikszikszelles gumicápa.
Túlfújt teste valósnak hat filléres volta dacára.

1.
Fekete tengeren, tépett vitorlákkal, horgony nélkül állok a vizeken,
körben az éjjel üvegkoporsója.
A part már nem is elképzelhető a fedélzetről..
ám égi szimfónia hasít

nekem az a része jut a kenyérnek amin rajt marad a cetli egy darabja ami megírja meddig fogyasztható
finnyogok persze meg a számat is elhúzom és amikor nem jön le a felirat akkor kiveszek egy másik szeletet

Akkor majd én elmondom.
Ez egy rádiójáték, a képzelet szüleménye –
Szólt a mikrofonba az Aranypolgár.

Elhagyott, hajótörött határokon túl érinthetetlen paradicsomok kontúrjává változik az édes anyaföld, gáborúk-szaggadta, kopár talaja! Árok-mély bölcsők sárféltekés fekhelye sem lehet többet koporsó, de pihentető szerelmi fészek, titkos nyoszolya! Virágok finom-

Az agglegényt menyasszonyai öltöztetik, sőt,
Halott sem leselkedik a családjára,
A nem euklideszi légy repülésétől megzavart fiatalember sem.
A csúszósín belsejében megáll a vízimalom,
S elszövődnek az alakok az éjszakában,
Akiket a csigák csillámló nyomvonala vezérel.

Jó volna már belefáradtan, Idők táguló háta mögül éberen csak figyelni a szösszenő rezdülések neszeit! Aggódó féltéseim Sziszifusz-pufók arcomra méltán kiültek. Idő-törmelék megidézi a múltakat akkor is, ha szándékkal menekültünk a szökött messzeségektől. Néma merengésekből táplálkozik a könnyű irgalom is. Gyermek-lelkemben sokadszor zokogó pityergések sírnak. Megkopogtatott foszlányokba még szerencsés két kézzel belekapaszkodni.

Félelmes magányban mindennap egyre görcsösebben fogadkozom; erőszakos hajótöröttként korhadó fák tiszavirág-életű deszkája még életmentő gyógyír is lehet! Tétova szándékoltságokon már mindenki mossa önös kezét, s ismét összeesküszik! Homályos vermekhez, kétértelmű, csélcsap szándékokhoz hasonlítanak már a másoktól ajándékba nyert ígérgetések! Harmatok gyémántgyöngyeivel egyre nehezebb tisztára mosni sebzett arcok redőnyeit! Echózó csöndektől visszhangos a befelé töprengő szív; körbe-körbe gyűrűznek rajta a láthatatlan-hangtalan fény-árnyak; önmagán is elidőzött pillanat röpke pazarlást végez szeszélyes akaratom lábnyomán!

Késdobó kézből visszafelé egyre ritkábban származik segítség. Leszámol magával tettes, áldozat is. Kiszállásokkal hitegetik az ingyenélőt. Hetvenkedő ruhadarabok törésében már nem összerendezett formák, de szándékolt, buja kacérkodások érvényesülnek, gyilkos konokságukban az alpári viccek is megmártóznak, majd szándékosan elmerülnek.

Kiéhezett csönd-ölek a Magány stigma-sebébe belemarnak, zsongó-lankadatlan kiéhezve, pusztítva mindenki mámorát. Égre felkiáltó igaztalanba, eme korban mindig megmarad a néma-törődött belenyugvás. Érdekek szent-összeesküdött szövetsége, s vak, evilági bosszúállások önző jogán széjjel lett lopkodva az Emberség utolsó mentsvára is; esküdött szívek martján mégis ismeretlen fogalom az elévülés! A Hóhér-Idő már nem pitiáner igazságokért házal, hisz szándékosan lenyesték avítt szárnyait ítélkező próféta-szavakkal!

Homályok zsúfolt valóságrészleteiben, felkelő hajnalok lámpagyújtogató fényei hamar eltűnnek, fogyatkoznak; mélység s magasság közt aligha létezhet kivezető út, csupán kiáltó szakadékkal teli! Hangokká lényegül majd át a Tér; egyetlen szerelmes ujjbeggyel simogató, gyöngéd érintésben ott lüktet a kimondott, örök érzelem: boldogságban sugárzó, tág pupillák szökkenő percek halhatatlanságát sóvárognák vissza, amit látomások varázshatalma szándékosan torzít!

Minden egyes pökhendi, megélt sértésben önző semmisülésem tovább folytatódik s készít alattomos csapdát. Visszanézek a mindig méla, megrepedt tükör-szilánkokban bújócskázó rettegőn is szomorú kisfiú-arc felé, s szeretném megvédeni a bent rekedt, tartós félelmet is!

Botladozó léptekkel egyre csak sántikáltam, holdfény-félhomályban. Oldalalom lopakodó, ádáz fák álltak leláncoltan, tisztelegve; vigyázzban! Reszkető állat, setét, vészjósló csöndben, egyre vártam a kitaszított sötétségtől a fényre törést. Pattogva-szorongva pergettek könnyező, szemhatáromra méltatlan könnyeim, s ott végképp már megálltak.

Visszametszett szárnyakkal, eltékozolt álmokkal még jó lett volna tovább szállni! Kinyitható, látó-szemekkel széjjelkiabálni, hátha még sikerülne megmenteni az Emberiséget gyarló-lelkűek honától! Minden Mindenségpercben, melyet kunyerálva lopunk az élettől, százféle alakban sírjuk el jelenlétünk sebezhetőségét!

Cikkázó gondolatok, befejezetlen mondatok zavarják nyugalmam,
egy pillanat csak, miben többször is irányt vált az elmém,
néha annyira kavarognak a ki nem mondott szavak,
hogy összemosódik az érzelem arcomon,
szomorú könny mosolyt dagaszt a bosszútól beszűkült hétköznapokon.

Mert nem lehet sosem akként, hogy más irányba csoroghatnának a hétköznapok posványos állóvizei! Tiszavirágokon függeszkedő Lét alig tudhat ellenszegülni az alattomos, csapdákat állító balsejtelmeknek! Minden léptünk megtervezett, de ügyetlen karambol! Földön tevékenykedő, fura bábuként berendezkednél, ha túlélhetnéd, ami tán egyedül éppen terád vár! Félelmeink csapda-vásznára felfeszül a szivárvány, s nem lehet pontosan tudni: vajon meddig terjedhet a határ, s a végpont, ameddig embereknek megmaradhatunk?!

Kitárja két kezét, mint susogó angyalszárnyak erezetes, finom szárnyait, s végzetpillanatokban végleg magunkhoz ragadnák s ölelnék azt, aki már elment! Évgyűrűk gyöngéd metszése, pecsétnyoma még motoz az ujjbegyek bordázott erezetein - létezik vérerek tobzódása -, megvalósult lángolásban csupán szavaink vádolhatók hazugsággal, ajkaink forró tettei nemigen!

elalél magától
és újfent enni kér
a tiltott vágyától
de tagadja még

Próbálom elképzelni, hova tűnhettek.

Én színlátónak születtem
de elvették a nincs-nevűeket.
Ha túl sokáig sötétbe zársz
többé nem nyílik a szemem.

Már minden jelentéktelenné alacsonyodik. Mint gyémántokat s kincseket tékozolható Dariusz-király szemétre való kacatokat dobál a veszendőség szakadékaiba. Szomorkásan, egyre beletörődöttebben szemlélem, hogyan teszi magát tönkre az értékeket hordozó Ember, mint súlyváltó koloncot cipelő, csupán az értékektől: Megalkuvó szószegésektől kaphat olcsó engedményeket!

A homo sapiens szónokol

Előhang
A Gondolkodó vagyok, (mindég mondják, hogy egyek). Rodin szobra két kézzel, az öklöm számba ér fel.

A tejfeles köd lassan ráborul a gőzben fürdőző völgyre,
s hegyek aggastyán-veteránjait átkarolja a hajnali pára.
Összezsúfolt házakat látni a táguló horizontról,
sűrűsödő gondokat.

Hebegve szól szívem tétova kelyhében már minden félrerakott dallam; ki tudhatja felemelő, ismeretlen percek terveit? Midőn Kozmoszok tágra nyílt csillagos szempárja gazdag Esthajnal fényével talán éppen rám kacsint! – Zakatoló, infarktusos szívem már egyre zaklatottabban, hevesebben vert; merre vihetett volna csetlő botladozó menekülő utam, ha nem lehet mindig mellettem Angyalom?!

Betépve szírmait, szaggatja szélvihar, tánca lejt,
Lobogó levelek, dobogó életek, ropogó végzetek élén!
Vad időhullámok, de szelíd partjai szélén.

Alkotom a műveimet, azt és ezt, olyat és ilyet. Fekete könnyek - regényem, Csendes eső a festményen. Szobrom íme, címe: Ketten, s a fúgám: Valaki itten. Soruknak elejét - végét magam se látom már oly rég... ( És homokváram is, igen, ne mondd, ne kérdd, azt se, milyen. ) Műveim él - s éldegélnek, dörmögnek, van tánc és ének.
" No szép."