Amatőr Művészek Fóruma

Életében mindegyre percemberkékkel civódott-vitázott
Istenverte áldott színészóriás volt velején szólva
önnön erejéből felküzdve magát
a csúcsig majdhogynem eljutott
halálával barátai folyton sokasodnak
amíg élt a segítő jószándék
- ha lett légyen is - galádul kerülte el

Kicsi szívem,
Egyetlen édes kicsi szívem,
Hát megöleltél, s arcomra
Csókot öntöttél, mint két
Kolibri a forró nyári szélben.

Megjegyzés: Az Aranykorból, 2014. március 20.

Ebben a szimfóniában csak négy és fél akkord  zengi majd el a megkopott energiák szólamait.
Belesűrítve az akusztikus csendbe
a rejtjeles csillagmezők villódzását
egy fenséges albatrosz utolsó vészjelző énekét.

Lisztes már a kezem, a szemem,
a lelkem.
Naphosszat várom, hogy a búza peregve
ujjaim közt nevetve
váljék kenyérré.

Kis hörcsög üveget rág.
Poharat? Ablakot? Üvegszálat? Nem, mert műanyag palackot.
Kis hörcsög üveget rág, mert hazulról megszökve a szabadban nem talált mást, amivel fogát koptathatja.

HANGYA!
Jönnek, és elmegy.
Nektek elmegy.
Hogy értjük?
Rovar-orgazmus.

Nyolc arcom van pontosan,
amikor megszámoltad, csodálkoztál.
Előttem egy őszilé az asztalon,
s ahogy visszagondolok arra napra,
az ujjamon lassan végiggördül
la dolce vita.

Kezdetben szaladtam, kapkodtam levegő után
földre nyomott a kifulladás,
nem értem utol az IDŐ- t.
Sietősebbre vettem léptem,
szakítottam innen is, onnan is,
az eszmék fájáról csalfa gyümölcsöt.
Illata csábított... de lám, iszonyú a csömör.

Zsúfolásig megtelt a FÖLD.
Rengetegen fulladoznak,
Áporodott, elhasznált a levegő....
túlnőtt magán az organizáció.

Vonalat mázol elhagyatott ujjaim köré a napos ég, mögöttük öblös rés. Rengnek váram leomlott téglafalai, megtört kifejeződés tátog bűnösén. Tulipánfás keblemre ölelném tüstént a rétnek minden egyes szegletét, virág, fa, ég, felhők tündöklenek acélszürkén.

Semmi nem volt nekem
Csak üres tereken szólított
A gyötrelem magamban
Sem hittem el
Kopott fák szürke szavát
Hol fátyol volt a szememen
De megjelöltél a szíveddel
És csendesen ölelnek át a percek...

Ni csak! Hajadban virágszirom,
várj, kiveszem.... te lennél ily illatos?
Vagy ott az orgonabokor?
Egyre megy.
Kezed megfoghatom?
Látom kinevetsz....

Az utolsó láng sisteregve kialszik, elmém termeinek és folyosóinak fekete falán. Harang mélyen búg és búg, megkondult, de nem fárad. Lüktet tőle a mindenem. Fáj. Csikorgatja a falakon karmait a könyörtelen Dög. Mozog a sötétség, a falakból szivárog. Félni sem merem a k ínhold jöttét, van-e még időm valamennyi, akármennyi. Arcom kifehéredett, és felszántotta a bánat. Ilyen izmoknak a pallos dísznek van a falon. Rongyos palástom alatt csontjaim zörögnek, koronám örökké elzárva az idők végének.

Megjegyzés: Pécs, 2014.

1
Kimozdíthatod az idő tengelyét, de abban a pillanat neked kell a féregjárattá lenned. Kopott gönceidből összefércelt, testnedvekkel tapasztott híd legyél, melyre rálépve a szeizmográf nem mozdul ki nyugalmi állapotából. Lábad alatt egy műanyag csónak, deszkái polaroidok. Anyádék tengernyi meséjén evezd át magadat, hogy megtaláld a másik végét a saját történetednek.

2
A világot is kifordíthatod, ha felkészülsz, hogy magadat forgasd ki. A belső szerveid egy „ezmiez” masszában tömörülve borítják a tested, ha nem zavar. A saját dagonyádban elmerülő mocsár lehetsz, ha nem félsz a fulladásos halál egyik formájától sem.

Ülök, elmélkedem, egyedül, sötét van, időm mint a tenger, végtelen, tűnődve tündöklő.
Mennyi lehet még? Mennyi van még hátra, a ma már a múlté, a holnap a tegnapé, a jövő ki tudja, mennyi még, számolok, harminc leszek, jövőre, legszebb kor, nem rémít, mit kell még tennem!? Gondolkodom, mi legyek, ha nagy leszek, de hisz már nagy vagyok, a saját utamat járom. Nem félek, nincs mitől. Megyek, előre, céljaimat elérve.

Rímtelen aforizmáim vakotás tükörképeim. A hosszú úton szavaimról lehullt a máz.
Siettem volna, de csúszkáló sorvezetőmet nem látta jól szemem, estem-keltem.
És némaság-sebem is lassan gyógyult szóvá. ( először nyelni tanultam, nyál nélkül,
égett torokkal nehéz)
Most letelt a tíz év. Azt mondják újra a régi vagyok, de tudom, elkéstem.
Nem maradt semmim,
mert az évek magukkal vitték azt, amit a sors még itt hagyott.

A sziklaszorosban egy keskeny út vezet. Baloldalt mély szakadék tátong, körülöttem égbenyúló kopár sziklahegyek. Az út kanyarog, a semmibe vezet. A kőmarkú pokol fojtogat. Fogy a levegő… nem látok kiutat.
Álom nélküli világ. Valóság? Lidércnyomás? A tátongó szakadék hívogat... fájdalommentesen, időtlenül, mint a halál. Szorít a torkom, felfordul a gyomrom… Végre kinyílik a világ, utam egy zöld völgybe fut át. Nem állom meg, hogy vissza ne nézzek. Mögöttem Montenegró sziklaszorosa. A kőmarok szorítását még a torkomon érzem.
Nem vagy való nekem, jéghideg idegen! Sóvár álom, rónaság, mégis bársony, mégis meleg, ott élnek a szép emberek.

Kedvenc évszakom a tavasz, amikor süt a nap, és dugni lehet bárhol, akár bokrok vagy a fák alatt. Megnézem, otthon van-e a szomszédasszony, mivel hát dugásban ő van nagyon otthon. Mikor mondom, mi lenne a munkája, boldog mosolyra fut a szája. Kaján vigyor az arcomon, hogy fog hajolni a szomszédasszony, már jól tudom. Izomlázat fog kapni, és én majd ápolni. Masszírozom a lábát, a derekát, és majd adok neki pirulát. Készülődök a nagy dugásra, de előtte el kell menni a vetőmag áruházba. Amit mutatok, az csak a hagymának a fele, nehogy a munkától elmenjen a kedve.
Hajladozó derekát figyelem, közben pihenek a kerítés tövében.

Sétálni indultam a mezőre, hogy gondjaimat kissé elűzze, tanyán nőtt gyereknek erős kötelék ez, ahogy múlik az idő, vissza a gyökerekhez. Fújdogált a szél, játszott a hajammal, egy búzamező mellett haladtam, a távoli múltból ködlő tüneményt, megigézve néztem, meghatottan.
Merre a szem ellát, búza hajlong a szélben, kicsit belegázolok, minden rezdülését érzem. Hozzám simulnak a dús kalászok, simogatják lábam, térdem, valami mélyről feltörő, mocorgó fájdalmat ébresztenek bennem.

Kié ez a dögevő akarat? Kitől ered ez a pusztító-parancs? Kié a titok-terv? Ember-aggyal megfejthető-e, ami itt és most történik? Istennek hitt fátylas hatalom homálya nem élheti túl a fényt. Vagy mégis? Milyen jóslat teljesedik majd be? Európa, látom, ahogy testedet szárnyas szörnyek gyalázzák. A gyönyörű, büszke nő, megbecstelenítve hever a vér-ujjú hajnal kőágyán, szétnyílt combjait sós habok mossák. A védtelenek és a kiszolgáltatottak, a megalázottak és az elhagyatottak helye lesz, szögesdrót-csontvázú, vizeletszagú táborrá változik a kontinens aranyhímzésű abrosza. Bandzsán villognak, üvöltenek a csillagok. A fák vádolva emelik ágaikat az ég felé, hörögnek, visítanak fájdalmukban. Egymáshoz dőlve vonulnak a hegyek, a csúcsokon tört sziklák izzanak, a föld gyomra, bele morog, epe-tajtékos salakja felnyílt száján át kifordul.