Amatőr Művészek Fóruma

Elborzaszt a tudat,
hogy lehet legutolsó
bármely eljövendő pillanat,
és nem leszek többé, pusztán leírt szó.

Földre dőlt testtel,
ég tekint le rá.
Egybekél csenddel,
itt válik porrá.

Megbabonáz
Letaglóz
Mint egy lélegzet beömlik
Tőrt döf belém

voltam Neked nagyító az égen
kabát a csörrenőn
áldomás a szépen
kalapács kezedben
s nálad nagyobb lábnyom

Ha szíved mérgezné kétkedés,
gondolj ránk és
emlékezz: úgy szerettelek,
miként férfi egy nőt szerethet.
Életem csodája,
érted szállt a végtelenbe szívem megannyi fohásza.

Vitába szálltam a Teremtővel.
Szenvedőt, miért nem emel Ő fel?!

És mondá nékem azt, a Teremtő:
„Lelketek pusztán már csak temető!

Nem láttam mást, csak azt a két szemet.
Hatásuk megbénított engemet!
Tekinteted vágyódó hatalma, elvarázsolt,
Varázspálca módra, éreztem illatod, ami
Tehetetlenné tett, tudtam, hogy tied vagyok,
Boldogan lábaid elé borulok!

Beborítottad tejszínű lepelbe,
kedves angyal járta tájakat.
Köpenyed a valóságot belepte,
nap fényéből varázsoltál árnyakat.

Lenézetem magam, hogy fel ne figyeljen senki
milyen a saját könnyeimmel együtt a földre hullni.

Lepergek lassan az élet vásznán
mint vérem-permet-e a poros homokórán.

Hé…
Remélem látható vagyok
Testem nyúlik
Jelzek neked

Forradalmat indítanak bennem,
Gondolatok ezrei.
Mond mit kell tennem,
Térdeljenek elém soraim képei.
Kulcsolják imára ujjaik,
Nem tágítok a sorstól.

Gyöngyházfényű tekintetedben fürdök.
Beleremeg a lelkem, ha reám veted.
Bús, szerelmes gondolatokat őrzök.
De sohasem mondhatom el neked.

Nem voltam erős, úgy mint vélte
belül sírtam titokban én
akkor sírtam, ha nem figyelte
mikor nem látták, az az én volt én

-Dőzsöl a kazán,
Izzik a -vas száj.
Sok jó szenet mázsa szám gyújt,
el az égbe fel tova,
nagy dohogva át váltja azt,
kormos füstre hamura.

Örvény hona csobogó víz.
Őrült táncot jár a színen.
Minden magával hív.
Találkoznak majd a mélyben.

Ha eljut hozzád e néhány sor,
ne ijedj meg:
csak valaki rád gondol,
teste-lelke érted remeg.

Mit rejt a föld, a világ ahol élek,
A benne rejlő dolgoktól már félek.
Minden nap a valóság szemébe nézek,
Utamat járva én remegve lépek.

Te is azt mondod: a toll szép.
Hát tényleg az. Éles, kerek,
zuhanó mint a tavaszhó
és szürke akár holdi port.

Lopok néha szépségedből,
elcsenek egy keveset.
Remélve, hogy te a hiányt
soha észre nem veszed.

Szeretnék lenni vized a kádban,
hogy életadó tested cseppenként imádjam.

Szeretnék lenni takaród az éjben,
hogy drága kelyhed kéjekkel kísértsen.

Csak nézlek ős tölgy matuzsálem
Már ötszáz esztendeje, hogy magasodsz.
Első ez, hogy felkereslek, ha hazajöttem.
Luther átkozása óta itt kapaszkodsz.

Albion partján
találkoztam vele
szemergett eső,
nem volt ernyője.

Köröznek a fecskék
mint egy füstös emlék
ruhátlan a nyár

Szólalj meg
Mert van, amit csak te mondhatsz el
Amit az embereknek hallania kell

Fut a csiga esztelen,
Ruhája nincs, meztelen.
Lába sincs, de mégis halad,
Na de kérem, hova szalad?

Élhettünk volna együtt.
Ehelyett én, a gyenge, gyáva, petyhüdt,
utolsó korcs alak
szó nélkül elhagytalak.

Ha két szemem
vakká lenne...
A sőtétség ölelné minden percem?
Vagy talán ki tisztúlna elmém,
s életem nem egy gyufaszál leégett végéhez mérném.?!

a zajos napfelkelte épphogy csak megszáradt a torkomon,
az est hűvös csendje már ismét a dobhártyáimon dobol.
a konyhai lámpa fényének édes illata csábít, ó aphrodité,
lomha tévképzetek szárnyán lebegek az öntudatlanság felé.

Ott maradt a gyökérben,
az ősök nyoma mind.
Haza, téged kell szeretnem,
a szél hordoz bennem s kint.

Nyílnak a Hibiszkuszok,
kusza koszorúba fonva,
mint megannyi mírtuszok,
gubancos kócosok.

Ha megtehetném...
A fényből szakítanék
és szőnék neked
egy világot
mit szíved
gyermekként álmodott.

Fiatal nő üll a padon
hátra dőlve, támaszkodva,
lábait kulcsolva, vajon
mi lehet gondolatába? :

Túl kocka vagy, mióta a Semmelweisre jársz,
már minden humán dologról csak latinul dumálsz.
Latinul nevezed ezt, görögül hívod amazt,
nálad patella a térd s pénisznek hívod már a...

Éj csillagai
kigyúltak hirtelen
biztató mosolyát
küldte végtelen.

Ezer csók és ezer éj,
Szerelem jó, ami szép.
Szívünk lángja tüze ég,
Te boldogság maradj még.

Kék erdőben jártam,
zöld ibolyát láttam,
várnak a lányok,
locsolni járok,
útban az árok,

Naponta változom
s a csenbe burkolt zajt
újra és újra átkozom.

Próbáltam falakat húzni
hegyekkel a nyakamon
mások elől a túlparta úszni.

A baglyok órájában
csalogánytollakkal
jöttél,

finom pókfonál
pongyolában,
csípőd körülkötötted
a harmat gyöngyeivel.

Betüket dobálok s
belőlük szavakat kreálok
mondat lesz
s talán be is fejezem
mit a szívem cipel
és dobban tőle nehezen
a szám üvölti
de nem csendesen.

Szokták volt mondani,
Vendel nem kertel,
nem ver bottal,
csak verssel.