Amatőr Művészek Fóruma

nem tudhatták
de mindent értettek
most másképp származunk
a simogatás hiánya kioldja
szavainkat

Nem ártatlanok a gondolatok,
melyek a burokban
körbe-körbe járnak.
A tegnapok megkísértett
csemetéi ők.

Mintha más lenne a házunk, szeretettel bemázolt forró menedék.
Másként ülünk mi is benne, a nappali elején.

Megáll az idő, elhalkul minden,
kezemben szorítom nem rég szerzett kincsem.

Egy óra az, mi hangosan kattogva,
a beálló csendben az éjfélt mutatja.

Hétfői hektikus hajnalhasadás, harmatos hegyek horhosán,
Keddi kincskeresés, kisködmönben, kerekerdőben, kenyérfák között,
Szerdai szókratészi, szeretetteljes szórakaténusz, szolmizálás szótagszámlálással,

Tél hava a Nap tüzét kioltja,

mindent betakar fehérlő hamuja,

hideg fagynak fehér porhava.

Csusszan az álom a fakutyákon,

éjszaka reccsen a rianáson.

Nem haltam meg!

Nem, nem haltam meg.
Csak egy angyal csókolt meg.
A csókkal elrepültem.
Elvette terhem,
Szabad lettem.

Mint habzó tengerre áramló sajka,
Oly törékeny teste, akárcsak lelke.
Elpirult arca s súgja nedves ajka,
Feltétlen szeretet csörgedez benne.

Mikor a tűzre-szomjas könny csorog,
pohárban víz tisztán kevés,
mikor a titka törten támolyog,
vajon a „most aztán… ” elég!?

„Milyen színű napod volt? ”
kérdezte tőlem egy kislány a parkolóban,
én meg még nagyban
a helyes válaszon gondolkodtam,
amikor türelmetlenül továbbkérdezett:

Álmosan ébred a Nap,
asztalomon halomban állnak a levelek.
A kutyám lustább, mint én vagyok!
A postás ma is késve érkezett.

Szóval itt van bennem
itt „cipelem” magamban
most is ahogy tél
keríti be fogja szorosan
az őszben pasztell kínokban
remegő hangos várost.

Ledobja csonthéjas ruháját a Föld,
puha teste málni kezd a légben,
kikopott oldalát égeti a Nap,
lassan nem látszik a térben.

Jöttöd olyan volt, mint egy sóhajból ébredő álom,
a szárazság közepén. egy nem várt nyári zápor.
Csendben ültem a sorsom fonta puha tövisén,
szunnyadva, merengve az élet ízén.

Szúrós a park hintaláncokra fagyott mosolya.
Nézem, miként lassul bele a körforgásba
egy-egy piros körhinta rozsdás kontúrján a tél.
Vattacsomóvá szelídült madarak.

írok
mint patakban a kövek
lemorzsolt csiszolt temérdek
hang nélkül karcolt mélyet
hűs egymásutánt

Történt egyszer, nem is régen...
Ejnye, hol is kezdjem el...
Március volt, nagy foltokban
olvadt már a hólepel.

Álmomban már láttalak,
hópihék közt szállt szavad.
Közel voltál, éreztem lélegzeted,
- selymesen suttogott sóhajod-
hozzámért az éjben két kezed.

Katona György
festőművésznek

Gyuri, téged megzavarlak,
Bosszantani nem akarlak!
Lehet, te észre se veszed,
A legjobb képedet fested,

Életérzés


Hívlak Téged Kádár Kata,
gyere Haza bujdosásra.
Megújul az ős ballada,
igaz most is minden szava,
hitünk ármányság uralja.

sátor koppan hanghullámok zivatarában
éjféli fénycsobbanás
sörös haj és hajas száj
nyargalások plátók felé
autotune narratívák

Mintha nyár lenne.
Télbe öltöztem, pedig éppen annyira van hideg rázás,
mint amennyire a madarak beszélgetnek a fejemben.
Szeretem ha fázok.

először csak olyan,
mintha, aztán
mosoly csetlik
félrehúzott arcra,
talán mégsem...

Csillámpala szikrázott az égen,
fényköröket húzott az útra,
éhes kutyaként a szenzáció
száraz torka szomjazott az újra.

És most szerelem..
Lángoló öblök
nyújtózó tengerek között
elrejt téged egy szív.

Ha majd egyszer kell siratnod
ne sokat adj jajszavadhoz!
Add hozzá mind könnyed savát,
legyen abban anyád, apád,
vesszen abban minden hited;
fájjon akkor mind mi tied!

A betegség szürke árnyéka
kiszívja belőlem a színeket,
álmaim szivárványán
minden bennem fekete lett.

Tapasztalatból engedem magamnak,
ne látsszak a cukrászda előtt vaknak,
toporogjak délután szendén,
papucs nélkül, egy hócsizmás estén.

Erdő szélén, rétnek sarkán,
Pisze Nyuszi heverész,
nagy meleg van, kánikula,
elviselni de nehéz!

Keresem a helyem e nagy világban,
Bár vak vagyok, túl szürke a kép.
Mai napig nem fogják fel sokan,
hogy másokat megvakít ez a nép.
Ki önmagában keresi hol rontotta el,
az nem ott fogja találni a hibát.
Van ki másra mutatva menekül el,
hiszen gyámoltalan vádolni önmagát.

Némaság takar be hideg éjjelen.
Magányba űzöl és dühös hideged csontomba mar..
Ha szerettél is már magadban hagyod messzire repül az a szerelmes angyal aki egykor szárnyat is adott.  

Kockás takaró a szíved melege,
akár fakó üdvösségünk a mátrixban.
Nem tudunk mást, csak hegyre mászni –
és játszani. Mindig csak játszani.
Barlangokban elbújni, lógni,
mint az ottfelejtett denevér.

Vulkán vagyok rámfagyott tó alatt
Dermedt bilincse szorongat nyakamra tekeredve;
jeges nyaklánc. Rajta medálként létem,
húzza, húzza önmagam, értelmem lelni,
lent mélyen, a messzeségben.

(A mozzanat kívülről ugyanaz.)
Belülről sikít a gondolat:
"A meztelen test csak ruha nélküli"
...

Ott topogtak mind
eső után, mint pőre
lábú kisgyerek, kit
ha tiltasz tócsavíztől,
annál jobban
hempereg.

Őszeső szitál, „szemelve” simogat…
Szemernyi vízcsepp, parányi őserő,
barázda földnek rejtekére issza.
Boglyos fűcsomón ledér ezüstfenyő,
tűlevéleresszel álmokat sirat.

sovány ágak éhesen mennek a télnek
szolgáltak nem heverésztek micsoda
élet ágak letörnek nézzétek meg élet
az nektek micsoda élet a semmibe

A hegy nagysága mozog, meginog,
Felette a vihar vad és konok.
Villámok mennydőrgés súlya rajta,
Megnyílt ég viz könnyeit hullatja.

semmibe hullani alá, lágyan, mint
enyészetnek sárgult őszi levél,
s nem várni

1. Irgalom

Épp csak kabátnyi
fekhelye elnyűtt,
apadó irgalom;
csupa folt,
csupa por,
csupa korom,

Írásban, azt hiszem, jobb vagyok,
mint szóban, de vannak
édes-keser történések, látomások,
és sóhajok törnek fel csak belőlem,
határt szabnak kifejezésben