Amatőr Művészek Fóruma

Mire számítottam?
Napokra,
évekre?
Nem tudom,
talán többre.
De biztosan nem fejfa alá küldő,
fásult csömörre.

Egyszerű életre?
Nem tudom,
talán jobbra.
De száraz ajkadról
csak méreg szólt,
Családkobra.

1.

Még élek.
Hiányom fájna,
vagytok ablakom
a Világra,
ráismerés a keddre,
s a világító
vasárnapok uszálya.
Mondhatnám vadszőlővel is,
ami körbefutja kertem,
de néma,
s néha szeretném
én is, e néma-léhaságot.
Szerelmesen
lenni szüntelen.
A vagyok nektek súlyát -
tollnak képzelem.

Szerző: 'Ismeretlen béke, meg nem élt háború.
Százezrek miatt piperkőc a bú.
Utcát szennyező, keleti őrszem,
A holdról tán olyan, mint a vörheny.
Nem csodálhatik annak sem egésze,
Mert a sarlótól cserélni kell alakját egy félre.
Berlinig eltúr a vöröslő sarló,
Véresen izzik határink felett palló. '

Egyszer csak mindenhonnan jöttek.
Érzésviharok.

Pedig a bolt rég kiürült
de beszippantott még utolszor
a beteljesült végzet (az élet);
romjaim fölött
felhőkbe gyűrődött a csönd
és sosem felejtem a csőr nélküli sas
karmoló tekintetét.

ujjam végén az erek
önmagukba görbülő
lüktető végtelenek

hol örök vár a végre
sejtekbe kapaszkodva
kuporog a sötétbe

reménnyé feslő kurta gondolat
elindul útján s már ég felé szalad
ott fent repesve várják csillagok
homlokán ábra rajta én vagyok

Mi a Nagymamócát búcsúztattuk végleg,
És a felhős, szürke égből újra kék lett.
Ha sírok között csodás napfény felragyog,
Majd biztos várnak rá az égi angyalok!
Hát együtt hallgattuk a búcsú szép zenét,
A szép imákat, és a Kántor énekét.
Szélben lobogott, sok gyertya, mécses lángja,
Mi éreztük, hogy a szívünk, lelkünk bánja.

Péntek délután
még száz fokon éget a nyár
és a vágyakozásom teérted

a Dombhoz mentem délelőtt
rád gondoltam
s arra
hogy
még mindig
nem kaptál a karjaidba
nem szorítottál magadhoz
nem öleltél

Habár sosem voltam bátor harcos,
aki lángok között törtet elő.
Hangom remeg, olykor mégis karcos,
mert fejemben felforrt az agyvelő.

Mint anya, ki emlőjén tart apró kisdedet,
mint virágszirom, mi ölét kitárja méhnek,
ki bibék királya,
úgy szerettelek.
Mint fáradt csüggedő az álmot várja,
mi nehezen jő és kívánja.
Mint gyermek agg szülőt, ha távozni készülőn
a végtelent látja,
úgy szerettelek.

Én álltam mereven, némán, mozdulatlan,
azok a hűvös, bűvölő, csodás szemek!
Vibrált a vágy mint egy csábos kígyótáncban,
az érzéki, nyálkás, súrlódó pikkelyek.

Álltam bűvkörödben, kényszer-mozdulatlan,
Te rám tekeredtél, már körbefont a Test,
Ellenállhatatlan gyönyör nő alakban,
Néztelek némán, s kívántam azt, szeress!
Nem gondoltam akkor, nemcsak érdekellek,
Magadba zársz, felfalsz, így egészben kellek!

Ötven után talán
meglehet, épp hogy élek,
nem tudom, de hinni
akarok a mesének!
Ha csak a fele telt,
mit az Ég így rám szabott,
akkor megnyugodva
nagy örömmel várok ott,
hol a fejemben rég
meghúztam a nagy határt:
meg kell élnem e kort!

szorongás hárfáz a fáknak ágain
ott kinn. hallgatom hogy surrog
zörren levelekkel perel a szél.
hiába kérdem másról beszél.
aludni kéne nem nézni hogy múlik.
perceket pöcköl szobámban szanaszét.
röhögve vonszolja lelkemet odébb.

Szemeim levetkőztetnek
ha látlak
s levetem rólad minden ruhádat
szőke hajad összeborzolom
gyönyörű meztelenséged
hajlatait
képzeletemben mindenütt
csókolom
csókolom az arcodat
a szádat

Talán István király
Vetette el végleg
E szent földbe
Azt a magot,
Amit ezredévekig
a Magyar nemzetség
Magával hordozott.
Hogy Európa közepén,
Kárpátoknak ölén
Megálmodjon egy államot,
Kemény kézzel fenyítve azt,
Ki a másik hitért buzgólkodott.

Megjegyzés: Augusztus 20. a kenyér ünnepe...
2017. augusztus 20.

Optimalizált verziója ma pont 39,
bár hitelesítésre vár az új licence,
hiszi; a félúton túl is van jövő.

Felkéklő lájk-közegben keres ő,
ha jövőt nem is, mást:
ragyogóbb lidércnyomást,
lobbot, megalkuvást.
Ezer egyéb, új utat.

Vágyott asszonyom
akit már magamban
innen messziről is látlak

rád gondolok mert
már nagyon szeretnélek
mert nagyon várlak

Ezt magyarázd meg kérlek,
ez nem olyan kiváltság mint a többi,
a madarak melletted repülnek.
Nem hiszem, hogy ok nélkül engeded.
Ám, ha ők a kiválasztottak, akkor miért sírnak
a vadgalambok amikor énekelnek?
Mintha tudnának valamit a feltámadásról.

Mióta is? Már nem tudom,
mert elfáradtam számolni a
nélküled-éveket..

Az emlék elmosódik lassan,
szőkeséged szürke fátyollá lesz,
csak a didergés marad...

Egy fa alatt ülök, és a múlt
nyáremlékein tűnődöm némán.
Ahogy a szerelmed jött s feldúlt,
csak álltam veled szemben bénán.

Azt éreztem, hogyha majd elmész,
az üresség, mely hirtelen rám szakad,
súlytalan létével teljesen felemészt,
érintésedből csak borzongás marad.