Amatőr Művészek Fóruma

Emlékszem régen felhő voltam
Viharfelhő
Dühömben az égről leszakadtam
Testet öltöttem
Farkasként jártam a világot
Bujdostam
Soha senki sem látott

gyűlöltelek amikor
rám rúgva az ajtót
padlóra küldtél
elnémítottál
befogtad a szemem
elzártál a külvilágtól

félek belegondolni megteszem
mégis talán rosszul látok
távolra normálisnak közel sem
mondanám hogy ez egy átok

Rácsos ablakomon túl
lélegzik az élet,
a szoba kerek zárka,
idebent semmitől sem félek.

sült hús serceg
szaftja nincsen
égett szag lóg
a kilincsen
beteríti
a szűk konyhát
az asszonynak

Bennem úgy születnek szürke dallamok,
acélos lelkemet sebesre marják.
Kínjaimra arcuk felragyog,
és falnák titkaim, akár a dajnák
új ficsúrok pénzét cifra ágyakon.

nem keresi senki
a teremtés eldugta
egy aprócska falura figyel
nem jár arra senki
csak én csodálom
a kicsiségét meg se látom

felettem
kávébarna
bőr
ég
veríték hull

Egy merő fel-felcsippanó magány a nádas;
sustorgó hőség nyaldos lapuló riadalmat,
míg felhőkbe gyűlve kering az aggodalom,

Sétáink nyomvonalai csak
leírhatatlan rendszerben
értelmezhetők,
mint kifejtett jelenségek alakjai
a kezdő- és gyújtópontban,
ismerős lépések a jól
meghatározott idegenségben

Ajtók, combok, virágok
nyílva a várakozásnak,
elképzelt része lennék
a képzelt realitásnak.

rózsából szőtt színt
hálóingére az éjszaka
haragudott rá
kímeríthetetlenül
mérte rá a kínt

ez már nem ugyanaz a bon-bon
visz a hajó, a taton éppen
keserű eget iszom
műanyagpohárból
egy madártávlatból láthatsz
hajam a szélben

Hová lesz álmokból a gondolat?
Könyvből betűk hullanak,
eltűnnek, mint erdő fáiról a levelek,
mikor őszi szelek játszanak.

Valahol a csend magja
gyökeret vert bennem,
magányosság táplálja,
s amit eltemettem.

Nehezemre esik
túlgondolnom magam.
A fránya kettős én,
ami nem engedi.
Igen. Jó lenne beszélgetni.

eléggé együgyűen
csomót kötnek még az utak lábaimra
horgolnak éjjelek
sima az ügy, tényleges attitűdökkel
nyögnek
különben mindegy, hogy ásítok vagy
kiáltok

(Bűn és bűnhődés)

Csak nézlek. Égszínkék szemed
apró szikrákat remeg.
Lángforró tested, ütemet
dobban máglyatüzemen.
...

szavak méltóságát
a szépség lazúrján át
lehelet könnyedséggel
lehet láttatni

A kezed mint a jég szúr és éget
sistereg a te földed alattam
mégis makacsul követlek
téged
íriszed bűvkörébe ragadtam

Ha lehunyom szemeimet
ismét ott vagyok,
mint fákon eső mosta,
szélcibálta imaszalagok.

Megjegyzés: Életem első szerelmes verse egy szőke, barna szemű hittanos lányhoz. Természetesen nulla szexuális tapasztalattal a hátam mögött, de annál nagyobb szerelemmel, hittel, reménnyel és vágyakozással.

Némelyik rím borzalmas, tudom, de nem vagyok hajlandó újraírni. Siheder korom első próbálkozásai között van ez a vers, olyan, amilyen, nekem így jó, ahogy van

A vers ihletője Leonardo da Vinci, aki a szeretkező emberpárt kéthátú állatnak nevezte.

Csend honol.
Kimondhatatlan bíbor-csend.
A város felett égő fellegek.

Láttam ahogy a tehervonatok
húzták a hegyek felől az esőfelhőket
unatkozó erdők öklendezték ki
magukból a rétekre a csapzott vadakat

Lefelé folyik a Tisza,
Arckönyv-versfolyam sem vissza.
Először csak cseppen-csurran
tiszta forrás zugaiban.

Égre írlak
csésze alján őrizlek
mint az utolsó kortyot
torkomban keserű ízed

a csokival kezdődött
az édes Inota-szelettel
papírján három kéményóriás
csodákat ígért
és képzeletem naponta
átrepült a háztetőn

nézem a képed
és dúdolok

"Én nem is figyelnék és nem is nevetnék,
Ó, ha nem tudnám, hogy ő még csak most tizennégy.
Nem hisz a mesében - ez van a szemében,
Nem tudni mi van, mi van a fejében. "