Amatőr Művészek Fóruma

Farmerdzsekim belső zsebében
kotorászok, onnan veszem elő,
nyakam gallérom mögött didereg,
lopva araszol alá az őszi eső.

Itt hagyom nálad ezt a lapot,
ha gondolod elolvashatod,
majd ha átnézted minden sorát,
megérted mindennek az okát.

-Mondjad, Szívecske! Jó volt a mai nap is? Annyira gyönyörű vagy, mint mindig, a legokosabb a világon! -
Én csak nézek rá, hiszen nem értek semmit, csak azt érzem, hogy már megint nagyon sok helyen járt, és hogy még mindig ugyanazt a nadrágot viseli, két hete.
Véleményem szerint magányos, hallom minden este a gondolatait, pedig ő nap mint nap kimehet ebből a dobozból…

elfáradtam
olyan kérdésekre válaszolok
amiket fel sem kéne tenni
kivont karddal állok
saját életem felett

Van arc,
amelyik ha megjelenik
egy sötét szoba ablakában,
benn nyomban árad a fény.

Ó, IÓ, CIÓ, ÁCIÓ,
GLOBALIZÁCIÓ!
Jó gondolat, rossz fejekben,
helyrehozni lehetetlen.
Az árat, mint mindig, fizeti a plebsz,
könnyen járulékos veszteség lehetsz!

régi fény emléke
hatol marón szemembe
a legtisztább kép
se maradhat
elvette

Áldásért én nem imádom Istent,
Hagyjatok!
S nem kérem, hogy temessünk el mindent,
Hallgatok.
Csak a szó, mi erőből tettvágy lesz
Ha kapom,

*Katatón

Szavam némább,
mint a halak álma.
Hangom csendjébe
bedőlnek a falak,
zárt szemhéjam alatt
salétrom-álmok peregnek,

A sárguló fák közt két út haladt,
S én nem mozdulhattam kétfelé,
Vándorként megálltam hosszasan,
Kémleltem az egyiket hogy szaladt,
Hol kanyarodott az avar közé.

Látjátok feleim, szívetekkel, mik vagyunk?
Bizony, zacskós leves és leszarom vagyunk!
Mennyi hasztalan koton teremtett századikat: Te! géneket: Kincset, és valaha adtál neki mindent.

Egy kifejlett androgün zabálta
tele szájjal a hókiflit a piacon,
- zabpelyhet szórt rá arája -
mellé tej, belefőzve némi maláta.

a dunával ömlöttél belém
s azt nem lehet kibírni
mérsékelt ègövön
már a harmadik éjszakánkon

a világ elsötétül,
a valóság illúzióvá halványul,
a fájdalom semmis lesz,
az emlékek nem is léteznek.

Kőből sodort ócska kötél ami még a városhoz húz. Kiöklendezett neonok csapják hátulról tarkón a megállók felé hátrálókat.

Semmiből épült zúzmara bárokban alszik el az ősz kapuk alatti táj remeg forró ölelésekbe sikoltó tél párnák fehér mólóin.

Nyirkosan didergő reggelek
zord szépsége
a kelő nappal megremeg,
távolban, az izzó horizont
harmatfoltos ködtengerét
messzire űzi a napmeleg.

Visszamentem oda,
ahol még láttalak.

Néztem, ahogy a
lábnyomod talpadra
némán rátapad, s

Mikor minden élet megszűnik örökre,
Magma tör fel lángolva a földre,
Bolygók ütköznek tüzesen össze
És milliók maradnak végleg csöndbe
Ez lenne a világvége?

Ködszivárvány feszül az égen,
ívet húz vakító fehéren,
kristályoszlopon áll,
akár egy ködmárvány.

hét tél csikorgatta azóta
lábam alatt a rögöket
huszonnyolcszor peregtek köröttünk
homokóráikon az évszakok

száz kuka csattog
száz kuka lép
rombol és csapkod
száz kuka kér

Ébredés után mélyre engeded a kezed,
kiemelsz néhány kavicsot a reggelből
– az ágy gondosan kiépített partjánál
felkavart állóvíz –, eldobod mind,

Mint éber kisdedet, vigyázta szónak
tiszta dallamát… Délibáb e röpke
lét, új felé suhant egy csalfa sóhaj.
Hangok mámorát dőrén meggyötörte,

Száz csuda sásbuga suttog a szélbe,
zizzen a sárga levél.
Fázva elillan a Nap pici lángja,
dérbe bebújik a tél.

Füstszűrőtlen vagyok
Kék füst vagyok

Halk működés közben
Finoman meghalok

A kandalló előtt ültünk ketten,
parazsa gyéren világított,
néma csendben.

eddig azok voltunk
kik élni tanítottuk szavainkat
sóhajaink mérték csak
a kimondhatatlanok súlyát

A pillanatot megfogni,
dédelgetni, ölelni,
marasztalni, csókolni,
nem engedni tovább
egy tapodtat sem,
mint pillanatragasztó,
rögzíteni elmémben,
kiteríteni táguló
pupilláim kereszttüzébe,

Az ihlet jött s a tempera-ment,
és a tér-időben közben
nem történik még semmi....
... s mégis, ezrek írtak róla,
hogy végigmentek rajta,
az úton, minek se kezdete, se vége...

Igyekeznék valami felemelőt mondani.
A mosolygás az arcodon gyűrődéssel
képződő hegyvonulat lenne –
én elég ügyetlen, hogy most is
beessek a szemráncaid közé.

Nem felejtem el soha azt a reggelt,

Mikor kényszerböl búcsúznunk kellett.

Mikor félve kerestem tekintetedet, amit

Takartál mert könnyes volt szemed...

Almalét ivott a lány. Az ujjai
nyomán szakadtak egybe kis
folyók a hűs pohár falán, s
cseppbe gyűlve tóvilág maradt
a fémmezőjű, kerti asztalon.

kandeláber-nyakú avítt álmokon
katatón éj nyöszörög
álmatlanul hány sugarat
e talmi hajnal
visszacsöpög
a bóbiskoló fákról
lassan olvadó zaja
olcsó pszicho-mámor

Mikor itt az ősz, korán sötétül már,
s a ködös éjeken didereg a táj,
a forró nyárnak emléke lett a múlt,
mely halk sóhajjal az őszi csendbe hullt.

Kikötő

Hullámrétet szánt a leolvadó Nap.
Fregattmadár árnya siklik,
szárnya alá kap a narancsos délután.
Halászfalu remeg a szélben.

Szóval fél hogy kitépem a szívét
szerelempokróc takarja testét
hűs barna őszi szemekkel
követi minden mozdulatom

mikor
a kérdések már rég lemondták a feleletet
és ismét hangot cáfol a szó
már nem is lehetett annyira október mint
ikonális november

Nem jár arra soha senki:
jöhetnének kirándulni,
s az öreg tölgy árnyékában
megpihenni,
Körülöttem ordít a csend,
a madarak elhallgattak,
senki nem örül a dalnak.

szorított a gyomrom
a kétszobás sátortetős házat
a szürkület ködkabátja puhán ölelte át
megint késtünk a mihez képest
vajon ki szól előbb érte a mama vagy a
sarokban dudorászó vaskályha durran be

Rácsok mögött halálomig,
elárultak, ez vár rám.
Menthetném, de nem tehetem,
hazug szót nem vallhat szám.
Vörös kereszt bal vállamon,
szívembe ég, viselem.
Hitem, melyet hűen vallok,
árát vérrel fizetem.

Megjegyzés: Non omnis moriar - Nem halok meg teljesen