Amatőr Művészek Fóruma

Körülöttem furcsa lett az élet,
és vakvágányra került sorsom is,
a talmi szóra már fülem süket,
csak üveggyöngyök, tudom mind hamis.

Gyere, drága Mikem*, át az időkapun! Úgy várlak!
Tömegsírról szedett virágom már régen elszáradt.
Benne hiszlek inkább, és nem a hazug temetőben.
Szerelmedet hímeztem életemre, s szemfedőtlen

Tele velünk van tér.

Bele sok, oly sok fér!

Valaha látlak majd?

Az Akarat hajt... hajt!...

Valaki ellopta szívemből a lüktetést.
Csütörtök délután volt,
március és esett.
Esernyőm kicsavarodott
a kezemből. Esőcseppek
áztatták arcom, fejem.

S már szinte szégyellem, hogy verseim
még nem sorakoztak ünneplő ruhába,
tudományok útján sokat heverésztek
versek, mik könnyű forrásként keltek.

Segíts magadon,
az Isten is megsegít,
vallják a hitetlenek,
hiszen másképp nem is lehet,

Albion partján
találkoztam vele
szemerget eső,
nem volt ernyője.

Itt ez a szombat, e nem nyári, nyári nap.
Majdnem-fehérré lett a huzat a gépben.
Ajtómon lóg, testében nincsenek inak,
szövetén hideg kéz szürke szénport szétken.

Hallom a kacsákat, a tücsköket, a baglyokat és az éjszaka megelevenedik.
Látom a csillogó Tejutat és az Égbolt élettel megtelik.
Elvágyom oda, hol a Kapcsolat magától megmutatkozik,
és közben sajnálom elengedni az egyedüllét terheit.

Én csak téged jöttem meglocsolni,
én kedves kis hölgyem,
kiért szívem eped, és kire most kölnivizem öntöm!

Én csak téged jöttem meglocsolni,
én kedves kis hölgyem,
kiért szívem eped, és kire most kölnivizem öntöm!

ITT vagytok? Mi igen.

OTT vagytok? De mi nem.

OTT lészünk. Akarom,

nyújtom már a... ka-rom!

Mindenképpen építeni kell,
hogy haladjunk előre,
ha egymás tetejére rakod a téglát,
fal lesz belőle,
költözhetsz a házba.

vesszen a féreg vesszen
tudod kit ijesztgessen
büszke mellkas teljes a fegyverzet
szabadságharc írja a lábjegyzet

Megint éjszaka van. Véget ért egy félálom, kezdődhet a miénk…

Megint egy film. Megint egy új látomás. Látomás, amely arról mesél, amik voltunk, vagy amik lehettünk volna. Lassan álom-szuszogni kezdenek a társaim. Talán nyugodt is lehetne ez az élőkép. Ha nem hallanám őket…

Gulliver óriás volt a törpék között,

meztelen mellett a rongyos is jól öltözött.

A néma mellett ékes szóló, ki beszél,

a halott mellett egészséges, aki él.

Városban nőttem fel, fülledt levegőben,
izzadság szaga terjedt járókelőkbe.
A nép hegyén hátán, proli strandokon,
szegényeknek ott volt a paradicsom.

Éreztem már többször,
megváltozott életem,
át kell értékelnem
kényszerképzetem.
Nem jár már követség,
megszűnt a véd és dacszövetség.

1. Van-tudod? -faj. Mily sok!

Csillagnak tüzében.

Bolygónak porában,

űr feketéjében.

Álmokat sző a hajnal,
álmokat, tele néma zajjal.
Élénk színes képek,
de van hogy feketék s fehérek...
Mint a hamutálban hamvadó cigarettavégek.

Fényes, kis dobozka, tartalmában
sok kicsi tudomány van eldugva
Kreálták ezt neked naív ember,
többet gondolkodnod már nem kell!..

Lajoska lassan, imbolyogva állt fel a terített asztal mellől. Jelentőségteljesen körbehordozta nagy vizenyős szemeit az egybegyűlteken, majd megköszörülte a torkát, és belekezdett:
– Béláról szeretnék pár szót szólni – ha megengeditek. Nos igen. Béla volt a legnagyobb kan a disznóólban, ehhez nem fér semmi kétség.

Megszerkesztett, üszkös vadak
gombolható bőre alatt
felvillan egy titkos kézjel,

persze hogy jó akarsz lenni, hisz ölelésből foggantál... nem igazán jön össze, mert van ami eleve taszít... az eredendő ármány, ami arra késztet, tükre légy a világnak, ne az ölelésé... azt sóvárgod, hisz születő emlékezeted forró génekból fakadtak...

Nehéz sors várt Reád,
mikor megszülettél,
egyedül álltál fel,
hogyha elestél.

Mindig csodáltam őt, kinek volt istene,
imája és hite: nem rendült meg sose.

Dörgött a sok fegyver, kinn az orosz fagyban,
nem akart ő menni, vitték egy vagonban,

Az élő kozmoszért

Íme, itt: a csillag.
Mily szépen csillog.
Mily szépen világít.
Bennünket elámít.

Sivatagban sok a homok,

a Nap küld tüzes sugarakat,

szúr a szemed, ég a talpad,

a fájdalmad hatalmas.

csacsogtál én másra figyeltem
hangod volt andalító keret
észre sem vettem ahogyan
ünnepi ruhába öltöztetted
szavaiddal köröttem a teret

Nekem csak ő hozhat boldogságot életembe,
nekem csak ő lehet a jelenem,
nekem csak ő kell,
mert én csak őt szeretem!

Földig igázva, porban a büszkeség.
Alig emlékszünk a dicső múltra.
Ránk taposott a kegyetlen új éra..

Tudom, nem hallod,
csendjeink összemosódnak.
Hallgatok én is,
hű cselédje a szónak.

Kóbor lelkem levegőért kiált,
Ambróziát keres nyughatatlan,
Megérti e vajon ez a világ,
Hogy szárnyát miért bontogatta?

Tavaszi lepke csillog a fényben
Zivatar zümmög a májusi éjben
Boldogság bódít orgonaillattal
Langyos szivárvány csepereg csókkal

Offenzíva előtt

A fürdőkádban csücsültem,
mire felbukkant egy periszkóp...
megpróbáltam fülön csípni,
de az gyorsan eliszkolt.

Egy gázóriásról hogyan írjon verset az ember?
Rímest vagy szabadot? Joviálist hexameterben?
Eszközök és kezelőjük földi, de égibe látó.
Honnantól van az én és mettől meddig a bolygó?

Az élő kozmoszért


Itt van ez: bolygócska.

(Lehet hold... üstökös...)

Az összes. Mind között.

Elbújt mind lakója?

Más a gyakorlat,
Más az elmélet.
Negatív szemlélet,
Hogy félig üres a pohár.

Szabad vagy 
Jogod van magadhoz,  
Az egyetlen anyaghoz 
Szemed mossa gyertyafény 
Más is szeret, nem csak én 

Vasszekrények magaslanak, vaságyak előtt.
Vas szagú szél fúj a vasrácsok felől.
Vasajtó csukódik, tűri a vasakarat.
Vastüdő lélegzik a vasmellkas alatt.