Amatőr Művészek Fóruma

Lassan besétál a harmatos virradat,
felhők mögé bukik a hold.
Bágyadtan, de még feljön
ma a nap az őszi tájra.
S ahogy kinézek az ablakon,
belül valami öröm támad bennem.

tikkasztó napok tűnnek el
a nyári ritmus megbotol
madárhang széllel felesel
dalában ott vagy valahol

Megbillent alattam a ladik. A gumicsizma megcsúszott a nedves deszkákon.
Közel jártam hozzá, hogy be kelljen mutatnom az úszótudományomat.
Gyula bátyám kissé elfordítva a fejét a vizet bámulta. Gondolom nem a törpeharcsák fekete hátát nézte.
- Elcsúsztam. Mondtam neki.

Haragos, hűvös széllel
Köszöntött be az ősz, várhatott
Volna még egy keveset, hogy
kipihenjük a nyárvégi meleget

Lassan ballagott az erdőn, réten át.
Szomorkásan köszöntötte a világ.
Ködköpenyébe burkolódzva néz körbe.
Bokrok köszönnek rá a csendes őszre.

Valahol egy út melletti kőkereszttől alig látható ösvény indul a hegyek közé. Óvatosan kanyarog a körötte magasodó fák között. Az úton elhaladó autók hangját egyre inkább madárdal váltja fel, ahogyan lassan elmerülök a csend világában. Tikkasztó a meleg, még a fák lombjai alatt is izzik a levegő. Az ösvény egyre meredekebben kapaszkodik felfelé, próbára teszi a bokát, a lábat, az ember minden porcikáját. A kényelemhez szokott tüdő egyre haragosabban kapkod levegő után. Miközben a fülemben futó erek ritmikus dobolásba kezdenek, megjelennek homlokomon az első verítékcseppek.

Megfürdött a hold a tóban.
Összeforrtak fényes csókban.
A parti fűz falaz nekik.
Így intimebben tehetik.

Ülök a parton, nézem a vizet.
Hátam mögött csendes kis liget.
Csak néha hallik a távolból,
néhány halk hang a városból.

Zord hidegben bandukol a gondolat,
néz fel az égre, vár szebb napokat.
Napsugár jelezte, tavasz nem messze,
rügyek pattognak fáknak örömére.

Fénylő kis patak
Megszerettelek
Tiszta forrás vized
Ittam eleget

Meséket suttogó szilfák az úton.
Nézem őket, és töprengek a múlton.
Boszorkányfának hívtak az Angolok.
Énekelték szép Francia sanzonok.

Nyárközép volt, az iszonyatos hőségtől szinte reszketett a levegő. A búzatábla növényei szomjasan, vágyakozva fordították fejüket a kobaltkék ég felé, ahol a habos vattacukorszerű felhők közül kíméletlenül tűzött rájuk a késő júniusi nap.
Enyhe szél borzolta a már majdnem teljesen érett kalászokat. Tündértáncukat, énekesmadarak trillái kísérték, miközben a balzsamos levegőben szorgos rovarok döngicséltek.
– Milyen szépek és kecsesek, ahogy így hajladoznak a szélben! – suttogták irigykedve a pipacsok.

Virágbaborúltak a fák, még csak nem is
akármilyen virágba, aranysárga pompába.
Ez legkedvencebb fája a déli vidéknek,
ami kevés víztől sem sínylődik meg.

Benne van-e még
a lepkében a hernyó,
mikor tovább él?

Fenn a nagy égi csillagkaszálón
a hold sápadt fényű öreg sarló,
vágja a rendet a sötét mezőn
az örök vándor, napfény pazarló.

hé dodó!
nem áll jól fejednek a golyó
tudom tudom
te voltál az utolsó példány
de lássuk be előbb vagy utóbb
úgyis kihaltál
volna

Rézlevél hull mától,
Látom közel s távol,
Sárga arany dísze,
Minden fának éke.

Pierre kivette a szájából a pipáját, és jól marokra fogta. Megigazította a sapkáját és lassan baktatott felfelé az Atlanti-óceán partján a világítótorony felé. A szél a víz illatát hozta, és lágyan megcirógatta napcserzett, borostás ábrázatát. Csendes volt az alkonyat, a Breton partvidék vadregényes tája hozzátartozott Pierre mindennapjaihoz. Itt élt amióta az eszét tudta, és itt is fog meghalni egyszer.

Hallom a kacsákat, a tücsköket, a baglyokat és az éjszaka megelevenedik.
Látom a csillogó Tejutat és az Égbolt élettel megtelik.
Elvágyom oda, hol a Kapcsolat magától megmutatkozik,
és közben sajnálom elengedni az egyedüllét terheit.

Most elárulom néked. Van egy kutyám,
füttyöm meghallja, nyájat megfordítja.
Olykor, hatalmával dacolnak bután.
Ha egy ostoba haragját ki vívja.

Föld a természet termő talajában,
Kapaszkodik, reménykedik az élet.
Nap sugaraival fejlődve épülnek,
Tavasz bont megint új rügyeket.

Megjöttek a fecskék,
vidám, sok csicsergés,
felismerték a házat,
ahol sokat tanyáztak.

Sugárzó, kék eget terített rám a hajnal,
napnak törtető fénye jött elő rohammal.
Madarak százai üdvözölték a szép napot,
amit a fénysugár lassan megvilágított.

Álmosan ébred a Nap,
asztalomon halomban állnak a levelek.
A kutyám lustább, mint én vagyok!
A postás ma is késve érkezett.

A hegy nagysága mozog, meginog,
Felette a vihar vad és konok.
Villámok mennydőrgés súlya rajta,
Megnyílt ég viz könnyeit hullatja.

Platán hegyére ült a szürke Napkirály,
homályuszálya sárga sárba lógva leng,
a kackiás vitéz, az Ősz figyelve áll,
uralkodót vigyáz, avarsubája csend.

Halott völgy a neve ennek a vidéknek,
Nap melege kibirhatatlan az embernek,
Kopár, kőhegyek, ha beszélni tudnának,
Millió évek történetéröl tanuskodnának.

Nyirkosan didergő reggelek
zord szépsége
a kelő nappal megremeg,
távolban, az izzó horizont
harmatfoltos ködtengerét
messzire űzi a napmeleg.

Száz csuda sásbuga suttog a szélbe,
zizzen a sárga levél.
Fázva elillan a Nap pici lángja,
dérbe bebújik a tél.

Nem jár arra soha senki:
jöhetnének kirándulni,
s az öreg tölgy árnyékában
megpihenni,
Körülöttem ordít a csend,
a madarak elhallgattak,
senki nem örül a dalnak.

"Itt van az ősz, itt van ujra,
S szép, mint mindíg, énnekem",
De azért a nyár sem rossz, mert
A meleget szeretem.

Halványszínű rózsafelhők az égen
A Nap itt-ott kibújik nagy merészen.
Madársereg csodálatos formában
repülnek az ég minden irányában
Megjelenik a sas magasan az égen
madarak közt pánik keletkezik a légben

Őszbe hajlik a nyár,
rezgő levelei hullnak a fáknak,
nem világít a vörös Napsugár,
szitáló esőcseppek szállnak.

Az ősz mosolya
csak egy piros falevél.
Arctalan fekszik.

Ibolya s a hóvirág kérdez,
Mert másoknak nincsen
Kedve ehhez.

A hajnali ezüstcseppek
Zöld levélre telepedtek.
Örvend a zöld árva levél,
Hármat nélkül ő alig él.

Ingét gombolja egy virág,
kitárja szépségét, bimbóját,
szívéből a szerelem illata árad,
átadja magát a forró nyárnak...

Csendes a rét, üde szirmokat izzad a föld epekedve,
hű kicsi lelkemen évtized álma ragyogva elég ma,
reggel a fény fura vágyairól locsog elkeseredve,
csillog a fátyolos ég, vele libben a tej-puha hajnal.

Pőre leány keze nesztelen érint hajnali vágyat,
szép szeme tág horizontra idéz arkangyali szárnyat,
száz hebegő ima, fűzfalevél rezg' glóriaképpen,
szív, remegő akarat-pihe nyújtóz' rét-ölelésben.

Nyári égboltra
hullócsillag ívet fest
szentjánosbogár.