Amatőr Művészek Fóruma

A Nyár elfáradt, életcélját megvalósította, gyümölcseiben ott a jövő reménye! Barátja, az Ősz, segít pihenni. A hűvös reggelen meghűlt a Nyár, nagyot tüsszentett, ködsálat teker rá az Ősz, és gyógyteát főz piros csipkebogyóból. Lehúzza a ködrolót a tájra, és betakarja színes levelekkel a Nyarat. A rigók sem fütyülnek már.

Ott
vijjog
a sirály
kék tó felett,
hol halat talál

didereg a hajnal
reszket a lába
csillog a pille
a sár pocsolyába
bomlik a fényben
ködmama kontya

Itt a tavasz. Minden zöldell s virágzik,
A jó idő az esővel vitázik,
Illata elkábít s bódulatba ejt,
Olyankor az idő múlni elfelejt.
Majd észrevétlenül kopogtat a nyár.

Méh és méz - haiku verscsokor


01.

Méheknek méze,
Édes élet ihlete,
Zengő zümmögés.

Megjegyzés: Idei első versem

Szürkeségből születő
hófehér, apró lelkek.
Susogásba süppedő
neszező, könnyű csendek.

Erőlködik a sápadt nap.
Az eresz már csöpög, jégcsapok vékonyodnak.
Gömbölyű csipp-csepp járdára koppan.
Hófehér ruhájukat elvesztik a fák.
Apró madárlábnyomok eltűnnek.

Még tegnap kint állt az erdőben,
Fatársaival a természetben.
Zöld ruhában már télre öltözve,
Láttam hópehelyben, fehér díszben.

Lombhullott deres fák alatt,
Csillan nyárból hagyott darab.
Emlékem mi még megmaradt,
Pihen fagyott levélként a hó alatt.

Parádés seregként néz rám
ősi fenyőerdő,
hó súlyával rakott ágát
nem lengeti szellő.

Hatalmas hegy ormán,
hol már hó mutatta
meg magát, csengő szánt húz
két éjfekete ló.
Elsuhannak hófehérbe öltözött
fenyvesek mellett,

Zord téli éjszakán
süvítő szél haragját üvölti.
Szegény fák,
megállás nélkül hajladoznak.
Fáradt vagyok,
panaszolja a kérges öreg tölgy,

Kristályhangon búg a Hold –
éjfeketén áthatol
éteri tiszta fénye –
alámerül a mélybe,

Rebbenő szellő pelyhes hóval
Kereng a tömött égen.
Finom szerkezetei közt
Némán, ül a tisztaság.

Körtefa fázik a kert végében,
különös csendben, a hold fényében.
Hiába fürdik ezüstös lángban,
megfagy a Napért sóvárgó vágyban.

Visszatért az Ősz, hullik levél,
Sárga barna vörös színű a tér.
Nemrég még a táj, színarany kép,
Hangulatban vidámságban élt.

Színekre bontja a napfényt,
lenge szélben fodrozódik.
Réce legel a tó szélén,
terített asztal adódik.

Koldul a hajnal, napfényért ima kúszik az égig,
míg az eső csepereg, hűs fuvalom paroláz.

Patak leheli be az erdőt
homályt hozó párájával.
Bokrokra borít szürke kendőt.
Fel is öltik ők méltósággal.

Száraz kórón ücsörög a nyár.
Hűs párával lepett a határ.
Rőtarany lepel simul fákra.
Eljön az ősz, már nemsokára.

Lassan besétál a harmatos virradat,
felhők mögé bukik a hold.
Bágyadtan, de még feljön
ma a nap az őszi tájra.
S ahogy kinézek az ablakon,
belül valami öröm támad bennem.

tikkasztó napok tűnnek el
a nyári ritmus megbotol
madárhang széllel felesel
dalában ott vagy valahol

Megbillent alattam a ladik. A gumicsizma megcsúszott a nedves deszkákon.
Közel jártam hozzá, hogy be kelljen mutatnom az úszótudományomat.
Gyula bátyám kissé elfordítva a fejét a vizet bámulta. Gondolom nem a törpeharcsák fekete hátát nézte.
- Elcsúsztam. Mondtam neki.

Haragos, hűvös széllel
Köszöntött be az ősz, várhatott
Volna még egy keveset, hogy
kipihenjük a nyárvégi meleget

Lassan ballagott az erdőn, réten át.
Szomorkásan köszöntötte a világ.
Ködköpenyébe burkolódzva néz körbe.
Bokrok köszönnek rá a csendes őszre.

Valahol egy út melletti kőkereszttől alig látható ösvény indul a hegyek közé. Óvatosan kanyarog a körötte magasodó fák között. Az úton elhaladó autók hangját egyre inkább madárdal váltja fel, ahogyan lassan elmerülök a csend világában. Tikkasztó a meleg, még a fák lombjai alatt is izzik a levegő. Az ösvény egyre meredekebben kapaszkodik felfelé, próbára teszi a bokát, a lábat, az ember minden porcikáját. A kényelemhez szokott tüdő egyre haragosabban kapkod levegő után. Miközben a fülemben futó erek ritmikus dobolásba kezdenek, megjelennek homlokomon az első verítékcseppek.

Megfürdött a hold a tóban.
Összeforrtak fényes csókban.
A parti fűz falaz nekik.
Így intimebben tehetik.

Ülök a parton, nézem a vizet.
Hátam mögött csendes kis liget.
Csak néha hallik a távolból,
néhány halk hang a városból.

Zord hidegben bandukol a gondolat,
néz fel az égre, vár szebb napokat.
Napsugár jelezte, tavasz nem messze,
rügyek pattognak fáknak örömére.

Fénylő kis patak
Megszerettelek
Tiszta forrás vized
Ittam eleget

Meséket suttogó szilfák az úton.
Nézem őket, és töprengek a múlton.
Boszorkányfának hívtak az Angolok.
Énekelték szép Francia sanzonok.

Nyárközép volt, az iszonyatos hőségtől szinte reszketett a levegő. A búzatábla növényei szomjasan, vágyakozva fordították fejüket a kobaltkék ég felé, ahol a habos vattacukorszerű felhők közül kíméletlenül tűzött rájuk a késő júniusi nap.
Enyhe szél borzolta a már majdnem teljesen érett kalászokat. Tündértáncukat, énekesmadarak trillái kísérték, miközben a balzsamos levegőben szorgos rovarok döngicséltek.
– Milyen szépek és kecsesek, ahogy így hajladoznak a szélben! – suttogták irigykedve a pipacsok.

Virágbaborúltak a fák, még csak nem is
akármilyen virágba, aranysárga pompába.
Ez legkedvencebb fája a déli vidéknek,
ami kevés víztől sem sínylődik meg.

Benne van-e még
a lepkében a hernyó,
mikor tovább él?

Fenn a nagy égi csillagkaszálón
a hold sápadt fényű öreg sarló,
vágja a rendet a sötét mezőn
az örök vándor, napfény pazarló.

hé dodó!
nem áll jól fejednek a golyó
tudom tudom
te voltál az utolsó példány
de lássuk be előbb vagy utóbb
úgyis kihaltál
volna

Rézlevél hull mától,
Látom közel s távol,
Sárga arany dísze,
Minden fának éke.

Pierre kivette a szájából a pipáját, és jól marokra fogta. Megigazította a sapkáját és lassan baktatott felfelé az Atlanti-óceán partján a világítótorony felé. A szél a víz illatát hozta, és lágyan megcirógatta napcserzett, borostás ábrázatát. Csendes volt az alkonyat, a Breton partvidék vadregényes tája hozzátartozott Pierre mindennapjaihoz. Itt élt amióta az eszét tudta, és itt is fog meghalni egyszer.

Hallom a kacsákat, a tücsköket, a baglyokat és az éjszaka megelevenedik.
Látom a csillogó Tejutat és az Égbolt élettel megtelik.
Elvágyom oda, hol a Kapcsolat magától megmutatkozik,
és közben sajnálom elengedni az egyedüllét terheit.

Most elárulom néked. Van egy kutyám,
füttyöm meghallja, nyájat megfordítja.
Olykor, hatalmával dacolnak bután.
Ha egy ostoba haragját ki vívja.