Amatőr Művészek Fóruma

Ősz hajába tűzött, fekete hullámcsat,
a szobában csend,
a lélekben rend,
csipetnyi fahéj, citrom illat.

Már mindenhol ott vagy,
bárhová is gondolok,
te lettél a középpont, a bizonyosság,
minden régi lépésem
hozzád vezetett,
és az ösvényt angyalok taposták.

Száll a madár a magasba,
keringőzik ide, oda mintha
várna valamire, talán az én
fájó szivem üzenetére.

Nem ígértél túl sokat
és csak néhány álmot hoztál magaddal,
ehhez hozzászőttük az én összes vágyamat
egy nagy színes gombolyaggal -

mikor jöttök
már fehérben leszek
kérdezni nem fogtok semmit
csak öleltek
a szavak úgyis mindig elesnek
a szem s a gondolat mély
mindent tudni fogtok rólam

hogyha jönnél
szirmokat bontanék mint a fa
illatos almavirág lennék
a napnak elállna a szava
és simítanál
rajtam reszkető fénylepkék

Nem fáj. Ismerős az út
a lépés a levegő.
Ki az utcán jobbra,
ott majd szembejő’
a kereszt, ott fel-fel
a hegytetőre,

Szíved kemény, mint a kő
Minden szavad oly keserű
Bőröd hideg, mint a tél
De egy részed bennem él

egymás szemében
nézegetjük magunkat,
vajon ki az ott?

Egyszer mindent feltettem magunkra,
te azt mondtad talán, én meg szerettelek.
Mert ha néha elfelejt is, a szív újra megtanulja -
mert nem szeretni… olyat nem lehet.

Némáknak üvölt a feje
vakoknak lát a szíve
sántának láb a mosolya
lelkemnek ereje csókja

Szilveszter hajnala volt, még éjsötét, derengő fények nem kíváncsiskodtak be szobája ablakán, öt óra lehetett. Mindig a kakasokkal kelt, nem volt különösebb oka ágyban maradni. Résnyire nyitotta szemét, a hátára hengeredett, hatalmasat nyújtózott, akár egy elégedett macska, és szokás szerint máris fogócskát játszottak fejében gondolatai.

Ha én festeni tudnék,
először a fekete festék fogyna,
ha én festeni tudnék,
minden vonal búsan hajolna a másikra.

Aztán lehajoltál
és felemeltél térdig
repülni hívtál
én kiszáradt torokkal
oxigénről álmodom.

ujjaid mentén
árvalányhajol lényem
játékod szerint.

Ma télruhába öltözött az élet,
s a szél vezényel új melódiákat,
ha int a pálca, jégcsapok zenélnek,
faágak ónköpenyben intonálnak;

Így működünk; egymást keresve,
nem gombóccá gyűrjük - kimondjuk, ami fájt,
aztán figyelünk a csendre, mely egymáshoz sodor,
és kincsként őrizzük minden pillanatát.

Néha sikerül beleveszekedni az éjszakába,
az meg fogja a mosolyunk és magával rántja.
Így fekszünk egymás mellett egy darabig,
a szavak mögött a néma fájdalom lakik.

Szép lennék neked.
Nem jogerős ítélet
Az, hogy szeretlek.

Mint habzó tengerre áramló sajka,
Oly törékeny teste, akárcsak lelke.
Elpirult arca, súgja nedves ajka,
Feltétlen szeretet csörgedez benne.

sárgult levelek, talpam alatt zizegnek, 
az eső, mossa az emlékeket.
fájó sziveket.

Tűzött a nap melege,
madarak a légben,
élvezik a kéket, ami
kékebb már nem lehet

Borús volt az ég,
szótlanul mentél,
néztem utánnad,
már nem láttalak. 

Volt egy lány alig ismertem,
De valami mégis megfogott benne,
Úgy hívták, hogy Blanka,
Olyan gyönyörű volt az ajka,
De nem csak az ajka,
Hanem a gyönyörű haja,

Öleléstől ölelésig
Nap- nap várok egy csodát.
És Ő eljön... két keréken.
Szívem ragyog, mikor lát!

Szóval itt van bennem
itt „cipelem” magamban
most is ahogy tél
keríti be fogja szorosan
az őszben pasztell kínokban
remegő hangos várost.

Jöttöd olyan volt, mint egy sóhajból ébredő álom,
a szárazság közepén egy nem várt nyári zápor.
Csendben ültem a sorsom fonta puha tövisén,
szunnyadva, merengve az élet ízén.

Álmomban már láttalak,
hópihék közt szállt szavad.
Közel voltál, éreztem lélegzeted,
- selymesen suttogott sóhajod-
hozzámért az éjben két kezed.

Mintha nyár lenne...

Télbe öltöztem, és éppen annyira van hidegrázás,
mint amennyire a madarak beszélgetnek a fejemben.

Azután szépen, lassan elhalkulnak.

És most szerelem...
Lángoló öblök
nyújtózó tengerek között
elrejt téged egy szív.

… a legcsodálatosabb dolog vagy az életemben, bátran ki merem jelenteni, és most már el sem tudom képzelni Nélküled a napjaimat… nem találkoztam még Hozzád hasonló férfival, aki mellett ilyen intenzitással és magasságokban élhetem meg a bennem növekvő elsöprő érzéseket, mintha nem is ezen a világon volnék, mintha nem ezen az idősíkon léteznénk…

Gondolatom minden sora, te vagy nekem.
Szakadék szélén állva ments meg engem!
Lehet, hogy napunk sok nehéz időt ígér,
De kéz a kézben szerelmük sokat remél!

Van arc,
amelyik ha megjelenik
egy sötét szoba ablakában,
benn nyomban árad a fény.

Meghívót kaptam egy baráti házhoz, mondták, nem lesznek sokan, szeretnénk ha eljönnél.
Mindig szerettem a kis társaságokat, jobb alkalom van másokat jobban megismerni.
Ahogy beléptem, Barátom Imre és felesége fogadott:

Ami elkezdődött,
s elakadt azután,
nem kéne folytatni
azt a szép délutánt?

Késő őszi esték,
halk, lágy mesék,
tapintatos újjak,
selymek omlanak,
ajkak sóhajtanak.

A kandalló előtt ültünk ketten,
parazsa gyéren világított,
néma csendben.

Ezt a verset most -- itt az utcán -- prózában írtam meg.
Te számomra a testi báj, a lelki szépség és az igazi férfi tökéletesség megtestesítője voltál. Fölöttünk álló törvény, hogy szeresselek -- függetlenül attól, hogy mennyire viszonoztad. Égbe emeltél, porba sújtottál, kínoztál.

Almalét ivott a lány. Az ujjai
nyomán szakadtak egybe kis
folyók a hűs pohár falán, s
cseppbe gyűlve tóvilág maradt
a fémmezőjű, kerti asztalon.