Amatőr Művészek Fóruma

Nem akarok mást,
csak
friss levegőt,
ne feszítse mellkasom sóhaj,
könnyű szívvel indulni a hegyre,
felhőtlenül nézni messzeséget;
találgatni, mit susognak fenn a fák,
tündértáncot járni levélzizegésre,
beszívni az erdő avarillatát,

Én azt gondoltam, te vagy az ösvény,
de nem taposlak, melletted megyek,
hogy minden bokor kettőnkre hajlik,
az erdő lombja minket rejteget;

Ujjaim közt homokszemek…
… A múló idő pora szitál.
Halkan pereg…

A parton lábnyomok.
… Amint talpad érintését befedi a nedves homok,
elvészve a lusta hullámok alatt.

Nézlek. Kinn a csend alá szalad az est,
úgy remeg a fény az ablakon, ahogy
ujj varázsol húrra könnyű dallamot.
Régi sor kel dalra így: kenyér, s a test.

A kerti bútoron csalóka fények,
fejed fölött aranyba ring a messze,
egy új tavaszba hív pacsirtaének,
s a nap simítja színeit kezedre;

Nézlek, ahogy felállsz. Megváltoztál,
De tudom, az vagy, ki rég voltál
Nekem.
Talán megállhatnál, és
Maradhatnál még itt velem, nekem.

A tintató nyugodt, a toll kiszárad,
üres lapot kapar, hiába írok,
pedig szavadra hívok új imákat,
te nem tudod, s a hófehér papírok
halomban állnak, ám felold az éjjel –

Tibi a délutáni bevásárlást intézte a közeli multiban. Feje kótyagos volt még, nem rég járt le a hosszú műszak a gyárban, és hazafelé beugrott.
Ahogy figyelmesen sétált az áruval megrakott pultok között, azon tűnődött, mi az, ami kellhet otthonra. Sorra vette a dolgokat, latolgatta az árakat. Várta otthon a család, a gyerekek, és a felesége, akivel lassan már húsz éve voltak együtt.
A piros címkés termékek akciósak voltak, és Tibi előszeretettel vásárolta ezeket. Nem vetette fel a pénz, hiába dolgozott három műszakban. Nem voltak gazdag szülei, nem örökölt, lottón se nyert soha. Mindent, amije csak volt, maga teremtett elő azzal, hogy fiatal kora óta keményen dolgozott. Megszokta már, hogy húzza az igát, nem volt ezzel gond, beletörődött, élni muszáj volt.

Csipkés köntösödben,
halványodni látszol.
Már nem vagy a Nap és a Hold,
csak vágy, buja-szelíd ködben,
kinn, a szép határban játszol.


Hosszú tél után, nyúló ábrándok
tavasszal könnyen megesnek
a lányok!...

Sétálok a Duna parton
A vizet figyelem
A hullámokban lehet a válasz

Lesújt az Ég,
lelkembe ég
minden szavad.
Kimondani
sosem szabad!

Még egy percig, lehetnék perced?
Hajnalod, harmatos virágzó kerted?
Holdad, az útjelzés éjfél idején?
Mennydörgés felhőkben, viharok pusztító égi rejtekén...

Láttalak a réten,
virágzó ajkú rózsa!
Ahogy hűn lebegtem
feléd: behulltam a tóba.

Örök mosolyodat
emlékül hagytad nekem.
Nem maradt más belőled,
csak a vágy, hogy újra láthassalak.

Szüntelenül csak rád gondolok,
vágyaimtól aludni sem tudok.
Ha látlak nagyot dobban a szívem,
felöltözve szerelmes díszben.

Bárcsak lehetnék én őszi szellő,
hogy borzoljam szőke hajadat.
Vagy lehetnék én egy remek festő,
festhetnék szerelmes szavakat.

Elindultam megkeresni téged,
Szeretnélek megtalálni végre.
Nem hagy nyugodni sok szép emlék,
Szívemre nagy hatással vagy még.

ujjak simulnak nyughelyükre
puha tenyerek közt nincs tér
ernyed egy kicsit
rég kinőtték a gyűrűket

– Az telhetetlen, aki úgy érzi, hogy a Szeretetből sosem elég? – kérdezte Róki, és hirtelenjében saját maga sem tudta, hogy milyen válasznak örülne a legjobban.
– Igen. – vágta rá előtte lebegve a kis növésű nyuszitündér látszólag közömbös arccal, ám meglapult egy annyira titokzatos mosoly ajka egyik gödröcskéjében, hogy még a ravaszdi sem vette észre.

Mondd, emlékszel-e még, milyen volt önfeledten nevetni?
Földön fetrengve könnyeinkkel a padlót etetni?
Mondd, emlékszel-e még, milyen volt csókomnak íze?
Miközben hajnalok hajnalán ajkadat a dér csípte?
Mondd, emlékszel-e még ölelésem melegére?
Amibe a világ összes fájdalma beleférne?

sápadó ablakon
jégvirágok nyílnak
szirmokon átdereng
a sárga holdsugár

Nekem jó lenne,
Ha itt lennél velem.
Lelkem megint örülne,
És a bánatos szívem.

Még mindig érzem álmomban
szőke hajad illatát,
álmaimban minden éjjel
te vagy nekem a világ.

Szeretem veled a sejtelmes éjszakát,
mert karomban tarthatlak.
Nézlek, s óvlak, elcsukló hangomnak
nehéz a szó.
Ezüst hajadnak selymét százszor végigsimítom.

mint egy tört a négyzeten
úgy ülök itt a széken
kedvem aprócska semmi
nullára kerekítem
osztható önmagammal

Vizet forral a szenes kályha,
zománcos edény ül vasporon,
vigyáz rájuk a lámpa homálya,
a fény petróleumon oson.

Fekete betűk, hófehér lapok,
zúg a gép, lelket nyomtatok.
Semmi szín és semmi színlelés,
fehéren, feketén, nincs révedés,
nem kell szivárvány, az ősz avarja,
lelkem sötét, mint az ördög varja.

Egyszer voltam csak szerelmes.
Mikor a virágok kibontották vörös
hajukat, s rám mosolygott árva
buszmegálló reményre váró
ártatlan bérlőjének szürke
lélek-tükre.

Nyitány: A kezdet
Egy történet indul útján,
Vágyak és szerelmek után.
Dobban a szív, lüktet élet,
Benne minden megtörténhet.

Karjaidban pihenek
ölelésed élvezem
szorításod égies
tekintetünk eggyé lesz

Kedvesem, én kedvesem,
súgd meg nekem kit szeretsz
vonzalomtól örvendsz-e
szenvedélytől éghetsz-e

Örülnék, ha észre vennél
s egy köszönésnél többet tennénk
örülnék ha megszólalnál
pajkos szavaiddal elragadnál

Jázmin kiment az istállóba és befogta lovait. Túlságosan szomorú volt ahhoz, hogy itthon üljön. Elmegy egyet szánkózni, a friss levegő jót tesz neki, s a lovakat is megjáratja legalább. Jól kizokogja magát, s megnyugszik a lelke. Imádta a telet, olyan romantikus volt számára, ahogy fehérbe öltözik a táj. A fekete fák végre menyasszonyi ruhát öltenek.

Mosolyod, szavaid, bennem élnek,
Aprón parázsló kis remények.
Éjnek éjén, mint csillagfények,
Égnek, remélnek a messzeségnek.

Leszaladtam este a kis közértbe, mert megéheztem. Benyitottam, de nem volt egy árva lélek sem. Ez merőben szokatlan jelenség, főleg az esti órákban. A pénztárnál se állt senki, pedig csíptem a csinos eladónőt. Randizhattam volna vele, de lekéstem, mert bátortalan voltam. Talán legközelebb jobban ráfekszek a dologra.

Sóvárogva kereslek szüntelen, angyalom,
de nem talállak, fénylő csillagom.
Szívem meghasad bánatában.
Semmi sem számít, csak az, hogy itt légy.
Az óra mutatója monoton körbe jár.

Hadd fogjam két kezedet meghitten.
Hadd csókoljam kezed minden ujját,
s minden percét szép lassan,
megköszönve, hogy írsz nekem.

Énekes madaramat évekig
nevelgettem, dédelgettem.
Ma mégis útjára engedem.
Repülj, kis madaram, repülj!

– Szia anya! Már nagyon vártalak!
– Szia Sacika! Siettem, ahogy tudtam. Hogy van az én nagylányom?
– Kicsit fáj kezem a sok szuritól. Ha felemelem, akkor nem érzem annyira. Látod, így ni!
– Látom, látom.
– Anya, nem felejtettél el valamit?