Amatőr Művészek Fóruma

Anyám gyenge kezét
párnájára téve,
örök álom hullott
fáradt két szemére.

Arca sápadt volt, de szeme mosolygott. Megkérdeztem, kér-e vizet, intette, hogy nem, majd, hogy kis kávét, mire igent bólogatott. Nagy örömmel, kapkodva nyúltam a kis csészéért, lelkesen, hogy végre tehetek valamit érte. Pár csepp került csak ajkára, s elégnek vélte.

Egyetlen kérdés járja át a fejemet
Egyetlen kérdés árasztja el lelkemet
Megkérdezném én! De nem lehet!
El kell nyomnom az érzelmeket

Ha válaszolhatnék,
Már megtettem volna.
Nem tudom miként fénylik,
elmém sötét homálya.

Keresek egy régi, boldog múltat,
az utamat hosszútávon kutatom,
a szavak bennem rég elpusztultak
hogy a hiány s az üresség fájjon.

Fagyos szív mélyén egy halkan suttogott dal
Szememben tükröző csillagos éjszaka
Nyári napsugarak égetik a bőröm
Szinte leírhatatlan végtelen öröm.

bambuszlevelek
mandula ívű szemek
szusivacsora

Egyszer egy héten,
vársz a jelre,
kigyullad a gyertya,
ablak szögletébe.

Vágyom rá, hogy itt legyél,
Ölelje tested testemet.
Nyárrá váljon fagyos tél,
Börtönbe zárja szívemet.

Fényes szivárvány, mit reggel meglátok,
Mosolyogva, éberen rám nevet.
Szeme csak úgy kacag és én várok,
Míg teljesen beragyogja lelkemet.

Ne dobd ki, míg nem láttad,
Szívem kalitkája mit rejt még.
Ne vesd el kínnal s bánattal,
Lelkem harmatos kiskertjét.

Ildikó a legkönnyebb interjúalany példaképe. Kíváncsi, lelkes, érdeklődő, mosolygós hangú. Azonnal igen-t mondott, amikor megkerestem, végig sem kellett mondanom mit is akarok pontosan.
–Ádámról van szó? Az remek! Rengeteg mondanivalóm lenne róla, örülök, ha valaki meghallgat. Újra, és újra! – nevet a telefonban.

Gyere, drága Mikem*, át az időkapun! Úgy várlak!
Tömegsírról szedett virágom már régen elszáradt.
Benne hiszlek inkább, és nem a hazug temetőben.
Szerelmedet hímeztem életemre, s szemfedőtlen

Albion partján
találkoztam vele
szemerget eső,
nem volt ernyője.

Mindig csodáltam őt, kinek volt istene,
imája és hite: nem rendült meg sose.

Dörgött a sok fegyver, kinn az orosz fagyban,
nem akart ő menni, vitték egy vagonban,

csacsogtál én másra figyeltem
hangod volt andalító keret
észre sem vettem ahogyan
ünnepi ruhába öltöztetted
szavaiddal köröttem a teret

Nekem csak ő hozhat boldogságot életembe,
nekem csak ő lehet a jelenem,
nekem csak ő kell,
mert én csak őt szeretem!

Persze, te még senkit nem vesztettél el, önmagadon kívül. De hogy megértsd ezt, létezned kell, önidőd meghatározására. Kimérheted magadat a világra, s az majd jelzi, ki is vagy. Fellélegzel. De nem igazából, nem mélyből, hisz a világ csupán egy gyűjtőnév.

Szabad vagy 
Jogod van magadhoz,  
Az egyetlen anyaghoz 
Szemed mossa gyertyafény 
Más is szeret, nem csak én 

Az elmék vére ömlik, holott van miért örülni,
van miért kinyílni, van miért ragyogni!

Illegitim, lopott örömöknek illegeti
magát az ősz király s minden esztelen csatlósa.

Fáradtan fekszem.
Az éjszaka sötétje perzseli ráncos arcom,
A sorsról gondolkodom.
A sorsról, ami régen
A viharos elmúlást jelentette,
És most ajándékba adott nékem.

Hova tűntél, mi lett veled?
Mennyei mosolyod tán elveszett?
Aggódsz, rágódsz és agyalsz
Olyanon, ami úgyis megmarad

Piros pipacsok
szirmait szél simítja-
csókjaink nyílnak.

.. ha egyszer megadatna az életemben az a legnemesebb és leggyönyörűbb csoda, amiért nő csak megszülethet, azt én csak is Melletted képzelem… ha magvaink édes keveredéséből éledt gyermekünk szemeiben megpillanthatnám a világegyetem legszebben ragyogó galaxisát, már a legteljesebb létezés volna az enyém… egyre jobban, egyre inkább kitölti a gondolataim, a szabad perceim vánszorgó másodperceit, és mára hátralévő létem rövidke bakancslistájának legelső pontjává vált…

ne félj, elhoztam magammal
világszép szemed, s lelkedet.
ott leszel minden tollamban,
halhatatlan, hogy felismerjelek.

Gondolataim nem nyughatnak,
Csak szaporodnak nagy ütemben,
Veled élnek s lassan halnak,
Zavarodott agyvelőmben.

Ahogy így várlak, kintről a tavasz felém lehel,
Egy másmilyen napfény, egy másmilyen ember kérdez, felel.

A poharam száján az ujjam egy dallamot simogat,
Ahogy így várlak, még az üres pohár is megnyugtat.

… nem is tudom, hogyan lehettem meg ez idáig Nélküled, hiszen mostanra alig bírok megküzdeni a hiányoddal, ha egy-két napig nem látlak, nem ölelhetlek… annyira tudsz hiányozni, hogy valósággal fizikai fájdalmat okoz a mellkasomban, nem találom a helyem, és megkísértenek a valótlan árnyak sötét gondolatok formájában…

Leszállt az alkony
szokatlan csend,
madarak elpihentek.
Földöntúli fény
szűrődött keresztül
fáradt lombokon.

Elfogyott a kávé, bevallom, én voltam,
egy ideig mászkálok még holtan, és kávé mellé erőt is veszek a sarki boltban,
de még maradnék aki lettem.

Sosem nevettem.

Szaladtál; imádtunk, fogunk és tettük
Gyűlölünk és imádjuk
Kapj, hallod, kapj el
Ezt az érzést nem fogod, mert megtartom magamnak

Szeretve lenni jó dolog, de szeretni
már nem mindenki tud. Én sem.
Ez lesz a következő lépcsőfok.

Szerelmem, hogy tudsz ilyen kedves lenni?
S mindenkit ugyanígy szeretni?
Bár nem kell erre válaszoldod,
Csak lássam gyönyörű arcod.

Hosszú tél után, nyúló ábrándok
tavasszal könnyen megesnek
a lányok!....

Idegenként ül itt köztünk
egy újabb kis darab belőled,
megint reggel ütköztünk,
és én volnék aki újra erőltet
némi csevegést…

Szabad voltál, szilaj és szigorú,
A szemöldököd mögé rejtetted bánatod,
Nem volt béke, csak harag és háború
De mindig hitted, hogy láthatod
Rózsabokrod tüskéi között
A virág szirmait kibomlani.

Amikor a szív egy sötét raktár
Poros, pókháló fedte falak...
Egy idegen zörget lezárt kapuján
Mindhiába, míg egy nap
belülről törik a zár, és már
észrevétlenül bent járkál...

Amikor a nagy
nagy távolság közelebb
visz téged hozzá.

… menthetetlenül szerelembe estem, amely mély, mint a feneketlen óceán, tiszta, mint egy újszülött lelke és igazi… valódi… és tudod, én erre vágytam, hogy nyeljen el, ragadjon magával, sodorjon, s ne tehessek ellene semmit…

gyöngyvirág csillagok takarója alatt
holdálom ringat avarból vetett ágyon
álmod büszke gerincű fák tövében pihen
a mindenség végtelen ösvényét járod