Amatőr Művészek Fóruma

Ajkamon ragadt sós íz,   véred veszem,
haraplak, kérlelj, magamnak marlak,
 Elrejtenek  borús fellegek, félsz kedvesem?
Felvezetsz vénuszi járdán a mennybe, takarlak,

Csak fekszem a hátamon behunyt szemmel. Hallgatom a hullámok ütemes, zsongító zúgását. Félálomba ringatnak. A hátamat a lepedőn keresztül is melegíti a forró homok. Néha szellő támad, könyörületesen végigsimít a bőrömön. Távolról kacaj, játékzsivaj hangja hatol a fülembe, mintegy függönyön keresztül. Ez egy eléggé elhagyatott partszakasz, néhány családdal kell csak megosztanunk. A gyerekek élvezik, én pedig belülről mosolygok. Az enyémek vajon merre járnak a nagyvilágban?

Suhanó, suhanó, suhanó Nyárlány...
Nyárfiú imádja, szemében bálvány -
szerelme kibuggyan arany kacajban,
nászágyuk vöröslő, forrongó katlan.

Megjegyzés: (2017. július)

A lány megdöbbent. Az idejét sem tudta, mikor látott ilyet, de hosszú évek óta bizonyosan nem. A látvány a szíve közepéig hatolt és onnan indított gyűrűző érzelemhullámokat kifelé. Akkor, abban a pillanatban hasított belé a felismerés, a megértés, a biztos tudata annak, hogy külsőségekből semmi sem számít, hogy az eddig számára érthetetlen megnyilvánulásai a fiúnak csak álcák voltak, terelő hadműveletek, hogy elleplezze, megóvja a sebezhető, meztelen igazságot: mérhetetlenül fontos számára a lány.

Mi más lennék
Mint életem csövese
Talán egy szó kövesse
Ahol létemet
A próza aprózza.

Feküdtek egymás karjaiban a fiú szobájában az ágyon. A lányban rettenetesen feszült minden, amit a fiúval kapcsolatban érzett, és összezavarta az, amit nem értett. Hogyan lehetséges, hogy ilyen szeretetteljesen öleli őt - egyáltalán, mit keresnek egymás karjaiban ilyen meghitt helyzetben?! Hiszen a fiú folytonosan fenntartott egyfajta tartózkodásból épült falat maga körül, amelyet nem engedett áttörni, még csak szándékot sem mutatott arra, hogy átláthatóvá tegye azt a lány számára.

Pőrére hámoz az éjsötét,
a falak a semmibe tűnnek.
Narancsház őrzi a fény színét,
éteri vágyakba fürdet.

Jer, bújj hozzám, s hagyd halomban fürtjeid
menedék-mellkasom ölnyi szigetén,
s ma máglyát kerítek véle, feketén
izzót, lángbitorlót! Fújja kürtjeit
bőszen ott szenny-pokol élelmes őre

Ültek a kis kávézó asztalánál egymás mellett, egymással szembe fordított székeiken. Beszélgettek. A fiú itta a látványt, a szavakat, mosolyogva hallgatta a lány izgatott csacsogását. Elbűvölten figyelte, ahogyan gesztikulál, magyaráz, beleéli magát a mondandójába. Ez már az első alkalommal megragadta, lenyűgözte, ez az elementáris energia, ami a lányból áradt.

Ültek a kis kávézó asztalánál egymás mellett, egymással szembe fordított székeiken. Beszélgettek. A lány itta a látványt, a szavakat, igyekezett feloldódni az élményben, megragadni és rögzíteni magában a történést, amelyre annyit várt, amelytől annyit remélt. Izgatott volt és feszült, boldog, ugyanakkor óvatosan engedte csak szabadjára érzéseit. Nem mutathatta ki vágyakozását - a fiú úgyis tudta, tisztában volt vele.

Nehéz kiállnom a próbát,
visszatartani, ami tombol,
s ki tudja meddig tart a korlát,
és a vágy épít, vagy rombol?

Beszélgetett a többiekkel, ellazult a munka után, jól érezte magát, még akkor is, ha nem fogyasztott alkoholt - másnap hajnalban újra dolgoznia kellett. Mindenkit ismert, rokonok, haverok gyűltek össze a születésnapra. Lassan, az este előrehaladtával a társaság tagjai kezdtek hajlamaikhoz és képességeikhez mérten elázni. Furcsa dolog józanul szemlélni a körülötted lerészegedőket - de ez őt nem zavarta.

Kicsi szívem,
Egyetlen édes kicsi szívem,
Hát megöleltél, s arcomra
Csókot öntöttél, mint két
Kolibri a forró nyári szélben.

Megjegyzés: Az Aranykorból, 2014. március 20.

olyan biztos
féltőn tudomást sem veszek róla
pedig igaz

Ezredévnyi távolság
Kettőnk közt a különbség.
Még mindig látom, ahogy a hideg,
Dermesztő kékség,
S balzsampilláid
Előidézik a szokott
Lélekvándorlást.

álmodba öltözöm
mint kényelmes ingbe
(térdig leér - jól betakar)
magamra gombolom
az ég csillagait
felhőbe simul homlokom

Megjegyzés: Nosztalgia - akkor még éltél...

Ha illatába olthatnám ajkamról a vágyat,
megnyugodnék, végre jó kertészként vetnék ágyat,
s tenném termővé, de szól: Még ne!

Most annyi édes szó van bennem,
nem számolt kacska zönge hajtás,
vágni való vétlen kedves vadvirány,
hogy porzóként szállna szélben nevetve,
s megtalálna, hogyha engednéd, talán…

Megjegyzés: 2017. június 27.

Merítkezik a hold az ég vizébe.
Az éj ma csöndes titkot üzen nekem.
Lassan süllyedek álmok tengerébe,
ólmos pilláim alatt remény terem.

Nem akarom akarni,
hogy újra érezzelek..
Nem akarom akarni
nyakamon a lélegzeted…
Magad alá rendelted
törékeny énemet,
Kiszabadítottad belőlem
szunnyadó lényemet.