Amatőr Művészek Fóruma

Megjegyzés: Életem első szerelmes verse egy szőke, barna szemű hittanos lányhoz. Természetesen nulla szexuális tapasztalattal a hátam mögött, de annál nagyobb szerelemmel, hittel, reménnyel és vágyakozással.

Némelyik rím borzalmas, tudom, de nem vagyok hajlandó újraírni. Siheder korom első próbálkozásai között van ez a vers, olyan, amilyen, nekem így jó, ahogy van

A vers ihletője Leonardo da Vinci, aki a szeretkező emberpárt kéthátú állatnak nevezte.

mondják
a négyeshatoson terjed -
ez legalább annyira valószínűtlen
mint az, hogy belédszeretek
megtörtént mégis
keserves

Pihenni tér az ég az éj után,
Arannyá hull a napfény fókuszán.
Robban és lüktet, ahogy elzuhan,
Mint forró szenvedély, hajnalban elsuhan.

bársonyszálakon
búg a hangod,
repedéseimen oldódik
a simogatás -

Vakolattól megfosztott házfalak
fájdalomtól nyüszítő macskakövek.
Nézik ahogy a vállamon ül
mert sétálni lusta ez a szerelem.

Esővel jöttél Herkules
hajnali szél hozott a tenger felől
és bennem most minden árad
felhőbe csomagolt vágy
zuhog és cseppek landolnak
a testen a repülők magasából.

Viharfelhők gyülekeznek, eltűnik a napsugár,
Sötét felhő száll az égen, szomorú a napleány.
Magányosan ül és félve, boldogságát keresi,
Arra jön az esőfiú, lágyan körbeöleli.

Ha te elmész
ruhámba akadnak horpadt éjszakák
szemöldököd ívén tűnsz a mennybe
tőlem
elhalt nevetésed porózus
nem oldja a hiányt
nem kacag velem a puszta fal

légy
tündér
szigetem
habtajtékzó
tengervizeken

Porcok közt karistol a vágy,
lüktető ér pattan rostok között,
mikor a szív pitvarához ér.
Dobban fülemben halkan,
kacaja lassan szivárogni kész,
mikor szétdurrant vénából folyik a vér.

Útra kelni a hűs dombokon,
míg hajadba merül homlokom,
nem sírnak a vijjogó árnyak.

És rejtegetted tovább
akvarellbe hazugságaid.
Kiszáradtak.
Cserepei mögül tört ki a mennyezet.
Skarlátjaidba kapaszkodok,
hogy tengelye legyél képzeletemnek.

Éjszaka, ha hó ropog
lapítva a talpad alatt,
s kutyák csendje morog
a csillagok alatt,
és fagyott levegő lebeg

Az Úr a Második napon
teremtett
szárnyatlan állok most előtted
az Ő tenyere már nem óv
hátamon időparázs zabál

taktust ver a szív
zenéje már nem idegen
kottázott emlék
hintázik hangjegyeken

amikor
hallgatásom bélelt
bugyraiba dugdostam
ki nem mondott szavaim
szenvedély-szirmait
és minden elherdált perc
fennakadt szívemen

Amint leszáll az est, szobám falára
vetítelek, s velem leszel ma éjjel;
megálmodom, hogy ölsz a szenvedéllyel,
s ölelsz magadhoz úgy, miként az árva,