Amatőr Művészek Fóruma

szundikál mellettem az éj
halmazokat építek
csillagokból
végigrakom vele a testét
a hajlatokba is jut

Néha látlak még,
ha álmomban az ég
vörös és narancs, mint aznap volt.
A szemed szép, mint rég,
A szívemben a jég
elolvad, ha csókolhatlak.

Az első pénteken
aláhullt az égbolt,
az utca fénytelen
kövén szerte szétfolyt.

Este van, az asztal mögött szemed kéken ég,
sosem volt a pillantásod talán ilyen még.
Tudod, hogy a türelmem már végleg elapadt,
A hazugságlemezed már megint elakadt.

az olyan pillanatokat szerettem
mint a rózsák éjszakai vonulása
tudod
a beszélő virágokét
az Almádiba vezető út mellett
a szeméttelepnél

A ködben, a homályban ültél a szobádban
egyedül, míg fel nem kelt a Nap.
A szürke éjeken hideg a félelem,
a magány. Ez volt a paplanod.

Csak meggyújtja a cigarettát,
teszi is a hamutartóba,
el ne rontsa szájának ízét.
A templom harangjának hangját
a légnyomásnak változása
kíséri, telítve minden ér.

Hű szerelmem fönt lobog mint égi csillag néked.
Érzed? Most heves viharként tombol bent a véred.
Elbódítasz kedves, mint maréknyi fűszer-ánizs,
karjaink között ma tűzvirágot bont a vágy is.

Te vagy a fény az éjszakában,
csillag ragyogja be arcodat.
Akartál engem, mint
szomjazó föld az esőt,
melynek cseppjeiben fürödve
magába szívja az erőt.

Megjegyzés: Életem első szerelmes verse egy szőke, barna szemű hittanos lányhoz. Természetesen nulla szexuális tapasztalattal a hátam mögött, de annál nagyobb szerelemmel, hittel, reménnyel és vágyakozással.

Némelyik rím borzalmas, tudom, de nem vagyok hajlandó újraírni. Siheder korom első próbálkozásai között van ez a vers, olyan, amilyen, nekem így jó, ahogy van

A vers ihletője Leonardo da Vinci, aki a szeretkező emberpárt kéthátú állatnak nevezte.

mondják
a négyeshatoson terjed -
ez legalább annyira valószínűtlen
mint az, hogy belédszeretek
megtörtént mégis
keserves

Pihenni tér az ég az éj után,
Arannyá hull a napfény fókuszán.
Robban és lüktet, ahogy elzuhan,
Mint forró szenvedély, hajnalban elsuhan.

bársonyszálakon
búg a hangod,
repedéseimen oldódik
a simogatás -

Vakolattól megfosztott házfalak
fájdalomtól nyüszítő macskakövek.
Nézik ahogy a vállamon ül
mert sétálni lusta ez a szerelem.

Esővel jöttél Herkules
hajnali szél hozott a tenger felől
és bennem most minden árad
felhőbe csomagolt vágy
zuhog és cseppek landolnak
a testen a repülők magasából.

Viharfelhők gyülekeznek, eltűnik a napsugár,
Sötét felhő száll az égen, szomorú a napleány.
Magányosan ül és félve, boldogságát keresi,
Arra jön az esőfiú, lágyan körbeöleli.

Ha te elmész
ruhámba akadnak horpadt éjszakák
szemöldököd ívén tűnsz a mennybe
tőlem
elhalt nevetésed porózus
nem oldja a hiányt
nem kacag velem a puszta fal

Porcok közt karistol a vágy,
lüktető ér pattan rostok között,
mikor a szív pitvarához ér.
Dobban fülemben halkan,
kacaja lassan szivárogni kész,
mikor szétdurrant vénából folyik a vér.

Útra kelni a hűs dombokon,
míg hajadba merül homlokom,
nem sírnak a vijjogó árnyak.

És rejtegetted tovább
akvarellbe hazugságaid.
Kiszáradtak.
Cserepei mögül tört ki a mennyezet.
Skarlátjaidba kapaszkodok,
hogy tengelye legyél képzeletemnek.