Amatőr Művészek Fóruma

Újra pengét vettem a kezembe.
Hideg.
Egy vágás az érre, keresztbe.
Meleg.

Meghalni ennyi nem elég,

mi lesz majd veled oktalan
magányos emberhad
ha lehever hited a földre
ha erőd nem lesz
hogy fejed megemeld

meredt szemekkel nézed
ahogyan jönnek a hírek
és valaki hiába súgja neked
ott legbelül
hogy te ezt már nem kéred

Nem tudtál beépülni közéjük.
Mindig odébb rúgott valaki,
mint nehezen törhető diót.

I. Ősnemzés

Párzó kövek látni tudnak.
Lehull majd – ó, mégis él még:
puhán lenőtt, fehér érmék
nyomvonalán bőgve juttat

Épp hozzád jöttem, megálltam
(piros volt a lámpa)

Ott volt egy bábu
kapucnija is volt.
Nem tudom élt-e még.

Kiesett pillanatok...
Az agyszövet sorvadni kezd,
látom a szellemi leépülést.
Szemébe nézve - a semmi látszik.
Terápiák, kutatások,
türelem és szeretet,
sokat jelent nekik,
ők demens betegek.

Megjegyzés: Utazás az elkallódott szavaktól az örökkévaló jelenbe
"A költészet, mint az Alzheimer-kóros betegek mankója"

törik az ősi hegygerinc
oly feszesen állnak a pántok
csikordul vas
a gép harap
hallod

Lélegzek,
parányi porkristályok
szaladnak a torkomon,
a Föld rezegni kezd,
dühös haragját ontja a világra.

nem tudom hol borult fel az egyensúly
minden csak teher és gátló
nincs átkelő vagy gázló
ha soha nem érted mi a lényeg
így el nem érlek
ez bizony nem érdem
csupán díjugrató

Megrángattál,
s felszakadt a bőröm.
Megsebezted
parányi testemet,
a fájdalmam már
könnyekben zúdul,
de tudom, anyám,
te így szeretsz...

Húsom csontom zsigereim
fonallá sodrom
guzsalyra föltekeredjen
rokka pörögjön

Az asszony kinyújtotta a kezét és megérintette Kuku bácsi vállát.
Évtizedek óta nem érintette meg senki. Cigány volt. Egy kamrában lakott a rokonoknál. Kuku bácsit kinevették. Az asszony újra felé nyúlt, ezúttal megdörzsölgette a hátát. Hisz olyan, mint egy gyerek.

az elmúltat átírja
minden gyönyörűt
gyilokig erőszakol

Hm. Nem tudok már, mit kezdeni a sebekkel. Bekenem, bekötöm, begyógyul, beheged, megkeményedik, újrafagy… Majd leveri újra a tégla. Én verem le. Felmarja a cement, a szemembe fröccsen – bár belevakulnék, de szivárványszínű lesz az íriszem, ha rád nézek.
Pedig hogy gyűlöllek, mert… Hogy tanítsalak meg szeretni? Hogy értessem meg veled, hogy ártasz? Hogy a rohadt ház apró sóderszemcséiből állnak össze a csontjaim? Hogy, hány nyelven mondjam el neked? Milyen hangosan üvöltsek homályos tekinteted közé, hogy én így születtem? Arra születtem, hogy gyűlöljelek.

Mert mást cselekedni nem tud: örök menekülés-körforgásban hangyaként araszol előbbre a kiszolgáltatott ember! Üzekedések Möbius-létra szalagját szándékosan kikerüli, vagy elrágja! Posványos, kitaszított, degenerációs homálynak tűnik, ha kutató-szemek látó tükrei nélkül észlelünk valamit a velejéig felszínes világunkból! Kísértet-holdak telepedő árnyékából fakadó forrás éjszakáink bársonyán fenyegetőn ránk merednek csendes éji árnyak!

A szavak hiányában
Megfürdetem magam.
Egy mondat az álomban;
'Bolond ez az arany. '

sötétedett amikor
minden este elment
énekelni
próbáltam vele
de három utca után is
leigázott

Én nem akarok! Nem akarok eltűnni,
Olvadni, szétesni, maradni, fakulni,
Téglafalba épülni úgy, ahogy a többi.
Engedjetek innen! Több akarok lenni!

a ténfergő idő eltévedt
döntéseim az enyészet
porát nyelik,
néha kiheverik

Apám
Te, kit nem értékelt a családod
S nem volt sok igaz barátod
Mégis azt mondod
Nem fájhat
Pedig te is tudod
Milyen az igazi fájdalom

Reccsent.  
Amikor feldobta talpam
a benned megszakadó világ.  
Csonttörötten martam
esőfelhőket
de nem nyílt a fény ege
csak acél szemed,  
mint jégszivárvány.

Hol tart már a világ?
Az utcákon bűnözés, üldöznek a vad kutyák.
A fegyverhangon át kiszűrődő gyermeki sírás,
A régi téren kialudt világítás,
Mind emlékeztet minket rá, hogy mi az ember,
És hogy miért nem él többször, csak egyetlenegyszer.

megüresedett páholyba
foglal hangjegyet
ő néma
s játékba robban a sötét
helye feneketlen verem
de énekel ma

elalél magától
és újfent enni kér
a tiltott vágyától
de tagadja még

- Most már szonda kell.
- Nagyon éhes vagyok.
- Tudom. Nemsokára újra ehetsz.
- Nem akarok többé enni.
- Emlékszel, amikor elmentünk kajálni, és te azt a négyszemélyes tálat rendelted?
- Azt hittem, te is eszel belőle…
- Ettem is! - Nevetek.

Nehéz megkülönböztetni egymástól a tereket. Törött csempevonalakat követek, de úgy sem könnyebb. Kék és sárga, egy másikban pasztellzöld, aztán narancssárga is van, mind félig-harmadig elrágva; ahogy az idő vasfoga belecsorbult. Most nem érzem a szagod. (És hiányzik Apa.)

Hogy mondjam el
hogy nagyon fáj
nagyon fáj
minden mozdulat
amikor lépek
hogy csípőmben csont
a csonton csikorog

Volt egyszer egy kert, és semmi más nem volt azon kívül. Talán szikkadt sivatagtenger, temérdek halálmadárral, dögevő korccsal. Nem tudták. Az is lehet, hogy bolygónyi víz tarkította a végtelen messzeséget, ameddig ők sosem láthattak el. Abban sem lehettek biztosak, hogy melyikük él nyugaton és ki keleten. A kert hatalmassága megbénított minden érzéket és vágyat; sosem álmodoztak azon, hogy egy nap elhagyják azt.

apukám sörözik
mamám sörözik
anyukám nincs itthon
a tv bekapcsolva maradt
"Így megy ez"

Megjegyzés: 2018. 01. 20.

Szív szakadj meg!
a gyermekek meghaltak
bár
nem hiába mentette
mások gyermekét
az övéit nem találta

nem találom a helyem
minden mi oly szilárdnak tűnt
elhalványult körülöttem
önmagam mélyebb gyökeréhez
nyúlnék le kapaszkodóért
s nem lelem - lelkem nem felel

Mindent megbánhatsz
ezzel a muzsikával
múltat jelent jövendőt
életet és halált
csalódást szerelmet
dühöt gyűlöletet
mert a hangok
a magasság, a mélység
a szédület
TE MAGAD VAGY

A gordonka lelkem
húrján zeng
játszik a szívemen
angyalok járnak körötte
odafent és idelent

Terjed a sötét,
pusztítva jövőt, jelent
harapódzik előre,
kihűlőben a szerelem.
Széthullva elrothad a Nap,
alvadt, fekete vére
millió közönybe ragad.

A dombnál voltam ismét
a nap még ragyogott
szél fújt de a víz tükrén hullámokkal
már hideg fodrozódott