Amatőr Művészek Fóruma

Kiesett pillanatok...
Az agyszövet sorvadni kezd,
látom a szellemi leépülést.
Szemébe nézve - a semmi látszik.
Terápiák, kutatások,
türelem és szeretet,
sokat jelent nekik,
ők demens betegek.

Megjegyzés: Utazás az elkallódott szavaktól az örökkévaló jelenbe
"A költészet, mint az Alzheimer-kóros betegek mankója"

törik az ősi hegygerinc
oly feszesen állnak a pántok
csikordul vas
a gép harap
hallod

Lélegzek,
parányi porkristályok
szaladnak a torkomon,
a Föld rezegni kezd,
dühös haragját ontja a világra.

nem tudom hol borult fel az egyensúly
minden csak teher és gátló
nincs átkelő vagy gázló
ha soha nem érted mi a lényeg
így el nem érlek
ez bizony nem érdem
csupán díjugrató

Megrángattál,
s felszakadt a bőröm.
Megsebezted
parányi testemet,
a fájdalmam már
könnyekben zúdul,
de tudom, anyám,
te így szeretsz...

Húsom csontom zsigereim
fonallá sodrom
guzsalyra föltekeredjen
rokka pörögjön

Az asszony kinyújtotta a kezét és megérintette Kuku bácsi vállát.
Évtizedek óta nem érintette meg senki. Cigány volt. Egy kamrában lakott a rokonoknál. Kuku bácsit kinevették. Az asszony újra felé nyúlt, ezúttal megdörzsölgette a hátát. Hisz olyan, mint egy gyerek.

az elmúltat átírja
minden gyönyörűt
gyilokig erőszakol

Hm. Nem tudok már, mit kezdeni a sebekkel. Bekenem, bekötöm, begyógyul, beheged, megkeményedik, újrafagy… Majd leveri újra a tégla. Én verem le. Felmarja a cement, a szemembe fröccsen – bár belevakulnék, de szivárványszínű lesz az íriszem, ha rád nézek.
Pedig hogy gyűlöllek, mert… Hogy tanítsalak meg szeretni? Hogy értessem meg veled, hogy ártasz? Hogy a rohadt ház apró sóderszemcséiből állnak össze a csontjaim? Hogy, hány nyelven mondjam el neked? Milyen hangosan üvöltsek homályos tekinteted közé, hogy én így születtem? Arra születtem, hogy gyűlöljelek.

Mert mást cselekedni nem tud: örök menekülés-körforgásban hangyaként araszol előbbre a kiszolgáltatott ember! Üzekedések Möbius-létra szalagját szándékosan kikerüli, vagy elrágja! Posványos, kitaszított, degenerációs homálynak tűnik, ha kutató-szemek látó tükrei nélkül észlelünk valamit a velejéig felszínes világunkból! Kísértet-holdak telepedő árnyékából fakadó forrás éjszakáink bársonyán fenyegetőn ránk merednek csendes éji árnyak!

A szavak hiányában
Megfürdetem magam.
Egy mondat az álomban;
'Bolond ez az arany. '

sötétedett amikor
minden este elment
énekelni
próbáltam vele
de három utca után is
leigázott

Én nem akarok! Nem akarok eltűnni,
Olvadni, szétesni, maradni, fakulni,
Téglafalba épülni úgy, ahogy a többi.
Engedjetek innen! Több akarok lenni!

a ténfergő idő eltévedt
döntéseim az enyészet
porát nyelik,
néha kiheverik

Apám
Te, kit nem értékelt a családod
S nem volt sok igaz barátod
Mégis azt mondod
Nem fájhat
Pedig te is tudod
Milyen az igazi fájdalom

Reccsent.  
Amikor feldobta talpam
a benned megszakadó világ.  
Csonttörötten martam
esőfelhőket
de nem nyílt a fény ege
csak acél szemed,  
mint jégszivárvány.

Hol tart már a világ?
Az utcákon bűnözés, üldöznek a vad kutyák.
A fegyverhangon át kiszűrődő gyermeki sírás,
A régi téren kialudt világítás,
Mind emlékeztet minket rá, hogy mi az ember,
És hogy miért nem él többször, csak egyetlenegyszer.

megüresedett páholyba
foglal hangjegyet
ő néma
s játékba robban a sötét
helye feneketlen verem
de énekel ma

elalél magától
és újfent enni kér
a tiltott vágyától
de tagadja még

- Most már szonda kell.
- Nagyon éhes vagyok.
- Tudom. Nemsokára újra ehetsz.
- Nem akarok többé enni.
- Emlékszel, amikor elmentünk kajálni, és te azt a négyszemélyes tálat rendelted?
- Azt hittem, te is eszel belőle…
- Ettem is! - Nevetek.

Nehéz megkülönböztetni egymástól a tereket. Törött csempevonalakat követek, de úgy sem könnyebb. Kék és sárga, egy másikban pasztellzöld, aztán narancssárga is van, mind félig-harmadig elrágva; ahogy az idő vasfoga belecsorbult. Most nem érzem a szagod. (És hiányzik Apa.)

Hogy mondjam el
hogy nagyon fáj
nagyon fáj
minden mozdulat
amikor lépek
hogy csípőmben csont
a csonton csikorog

Volt egyszer egy kert, és semmi más nem volt azon kívül. Talán szikkadt sivatagtenger, temérdek halálmadárral, dögevő korccsal. Nem tudták. Az is lehet, hogy bolygónyi víz tarkította a végtelen messzeséget, ameddig ők sosem láthattak el. Abban sem lehettek biztosak, hogy melyikük él nyugaton és ki keleten. A kert hatalmassága megbénított minden érzéket és vágyat; sosem álmodoztak azon, hogy egy nap elhagyják azt.

apukám sörözik
mamám sörözik
anyukám nincs itthon
a tv bekapcsolva maradt
"Így megy ez"

Megjegyzés: 2018. 01. 20.

Szív szakadj meg!
a gyermekek meghaltak
bár
nem hiába mentette
mások gyermekét
az övéit nem találta

nem találom a helyem
minden mi oly szilárdnak tűnt
elhalványult körülöttem
önmagam mélyebb gyökeréhez
nyúlnék le kapaszkodóért
s nem lelem - lelkem nem felel

Mindent megbánhatsz
ezzel a muzsikával
múltat jelent jövendőt
életet és halált
csalódást szerelmet
dühöt gyűlöletet
mert a hangok
a magasság, a mélység
a szédület
TE MAGAD VAGY

A gordonka lelkem
húrján zeng
játszik a szívemen
angyalok járnak körötte
odafent és idelent

Terjed a sötét,
pusztítva jövőt, jelent
harapódzik előre,
kihűlőben a szerelem.
Széthullva elrothad a Nap,
alvadt, fekete vére
millió közönybe ragad.

A dombnál voltam ismét
a nap még ragyogott
szél fújt de a víz tükrén hullámokkal
már hideg fodrozódott

Tiszta égbolton behajlott
macskakarmok,
szűz nyomai láthatók,
megjelenik néhány cica,
s számon kéri karmait.

Tegnap visszatért
a nyár
ezer ágra sütött újra a nap
világítottak tőle
a háztetók
a kémények s az antennák
a föld fölött az ég alatt
tegnap
kinyílt a reggel
mint egy szál szép virág
helyetted
langy október ölelgetett

jégvirágos szempillámon
megcsillan a hajnal
forróság van mégis fázom
dermesztő falakkal
rám zuhan a nappal

Megjegyzés: 2009.

Hol vagyok? Mond el hova tettél!
Hol vagy? Mond el hova lettél!
Hol van? A szívem amit vettél?

Hol vagyunk? Mikor ölelkeztünk vígan
Hol vagytok? Miket annyira bírtam
Hol vannak? Az emlékek mikért sírtam

itt járt tegnap a barátnőm Teréz
jól jönne pár lepedő pléd
vagy bármi ha tiszta
ígéret van csak - mondta

Victoria Usher kis túlzással utálta az osztályfőnöki órát. A gondolat, hogy negyvenöt percet kell az osztályfőnökével egy zárt légkörben töltenie, kifejezetten kiakasztotta. Habár ez teljesen nyugodt arcvonásain cseppet sem látszott. Előtte a nyitott vonalas füzete a következő történelem óra jegyzeteit taglalta. Egészen pontosan Napóleont. Közben igyekezett lelkesen beleolvadni a falba. Ugyanakkor nem sokat segített, hogy a fal fehér volt, ő pedig talpig feketében ücsörgött a jobb szélső padsor utolsó padjában. Mellette a padtársa szintén tanult, csak ő épp biológiát.


Megjegyzés: 2017. szeptember 17.