Amatőr Művészek Fóruma

A nő magába roskadva ült a magas sziklaszirten. Kihalt az egyébként forgalmas hegytető, a kirándulók ilyenkor már alszanak; neki nem jött a szemére álom, felmászott kedvenc helyére. Gyakran járt ide, amikor reménytelennek érezte jövőjét. Csípős volt az idő, vékony kabátján átfújt a szél, reszkető karját keresztbe fonta. Szüksége volt egy kis csendre, távol a világ zajától. Szeretett egyedül lenni gondolataival, most senki nem zavarta nyugalmát – legalább utoljára nem –, ám hamar rájött, hogy téved, zaj ütötte meg a fülét.

Most a semmiről írok
Mert életem nincs tele
Kívülről szívom a híreket
Nincs a világban szeretet.

Meghaltam én immár sok ezerszer,
átmulatva, törtetve és lázban,
gyalázva hiénák vén szemében,
és pislogó éji gyertyalángban.

Mikor a sötétség rád nehezül,
megtelít félelemmel,
egyedüllétben várni valakire
aki soha nem jön el.

Ne add fel soha.
Legyen bár a sors
mostoha, nézz fel
az égre, a felhőket
áttöri a Nap sugara.

Fiatal lány az utca sarkon,
vacog szegény, fázik nagyon.
Kis tálca kezében, hat kis
csokor ibolya nyugszik szépen

Elpazarolt éveknek
Most az emlékét törlöm,
Pál-fordulással és egy imával
a poharam újra tele töltöm.

Valami eldőlt, felborult
hülye érzés, nyomorult
bámulom, de én löktem meg
akkor sem tűnt jó ötletnek
így maradt, de tudtam ez lesz

Zsóka néni ritkán mozdult ki otthonról. Volt, hogy napokig nem látták még a szomszédjai se, de ezt betudták a rokkantnyugdíjas eseménytelen élet részének. Ilyenkor csak a bejárati ajtón át kiszűrődő televízió hangjából tudták, hogy lakik ott valaki. Bettina, Zsóka néni harmincas éveiben járó leánya nemigazán tudta feldolgozni anyja eltűnését.

pár hulló sárga levél
még elmereng ablakunkban
kertünk a tél küszöbén
az őszi köd ágon fagyva

Mikor az erdő lombjából fény szűrődik,
és suttog árnyékok felett lágy szenvedélyt

Láttátok felnőni a világot.
Miképp szór az ember mérges átkot.
Tettekkel, szennyes szóval dúlja szét,
amit megteremtett a mindenség.

Hajnali fénysugár tör át az éjen,
Világosság dereng lent a mélyben,
Lassan ébred a táj, akár a lelkem,
Halkan bimbózó virág már szívem.

Sötét felhődunnán áttörő fénysugár,
Nézed és érzed: Isten a közelben jár.
Mosolyod így töri át bánatom fellegét,
S ragyogó napfénnyel tölti meg fakó egét.

Mint tölgyön az utolsó őszi falevél,
Úgy ül megtépázott szívemen a remény.
Számtalan csalódás és végtelen kudarc,
Lelkemben mégis dúl még az örök harc.

Küldöm e lavelet neked,
remélve megérinti szivedet,
vágyódom érted régóta,
vérző szivem megmondhatója
hányszor foglaltalak imámban.

Macska oson át a kerten,
Vadászat helyett a kutya
Táljába szimatol és les,
Hol a maradék, nem tudja.

Hogy köszönhetem meg
Hogy nem ismerlek
Hogy nem fejthetem meg
Mivégre van hatalmad

Felettem

Nyár van
Bár a tavasz hersenő zöld ízeit
Még érzem a számban
De már nyár van

Minden csodák ideje

T. egy multinál dolgozott informatikusként. Ez a nap is úgy indult, mint a többi, egész nap a kábeleket dugdosta. Elvágyott a monotóniából, saját vállalkozást szeretett volna. A barátnője is noszogatta, hogy ideje lenne végre otthagynia azt a munkát, amit nem szeret. Igaz, az ilyesmit mondani könnyű.

… ismét vihar, végeláthatatlan tornádó tombol idebent a lelkemben… újra összecsaptak a tények hullámai a vágyak mentőcsónakjával, vékonyabbak a realitás és a jövőkép távolodó összhangjának kontúrjai… harc az idővel, a tehetetlenséggel… egyre jobban elködösíti mindennapjaim éles képeit, egyre sötétebbek… egyre halványabban pislákol a láng, mely még jelzi reményeim itt-létét…

Mint száműzött vad hazámtol távol,
Fekete tenger partjait árván kószálom.
Idegen kenyéren sínylődöm, nyomorult
életem napjain tünődöm, vergődöm.

fergeteges támadáskor igen nagy
a veszteség elesik a sok jó ember
de nem tűnik el a rossz nagy bűne
ez a vad háborúnak vajon vége

Isteni csoda, úgy hiszem, a világon minden.
Kivétel az ember –
kiben gyermekként, hittem.

Koldus térdel istenháza előtt,
alamizsnáért esdve könyörög.
Gyomrában több napja nem volt étel,
hangja egyre halkabban nyöszörög.

Rokkámon sodorj aranyfonalat óh, Remény,
s tán éltem gyönge szálát
nem hasítja már a végzet
– rongyom épp elég viseltes –

nyílik virágból
éled a fényes hajnal
kitárulkozna

A ház pincéjében vastagon ül a por,
lelked elfojtott mocska odalett.
Oda lett betemetve,
elrejtve a nap sugarai elől.

Sajgó métely,
sár-lavina, tűz-fészek,
s nem egy álom
a valóság,
miben élek.

Eltévedt szél simít
szép arcodon, hazám,
beszökik őrbódék
kitörött ablakán.
Európa közel,
de mégis oly messze,
a sorompó nyitva,
hogy aki elvágyik,
világnak eressze.

csendben dagadnak a vitorlák:
virágaid közt elnyíló arcvonások,
homlokodon vágyak horgonyoznak -
szemed régen kihűlt lövészárok

Pörgök forgok méla táncba
erdőn mezőn vacsorázva
titkos forrás levét iszom
karom marja tigrispiton

Édesanyám méhe
születésem, de
szívem lakatja
lelkem befagyott ketrecének.

Remélem, mások is hiszik,
eléldegélek még kicsit
egykor forintos tetteim
filléres váltópénzein,

Szánd meg a szétnyomott bőrfotelt,
Hogy porosan prüszköl parfümöket.

Sose voltam határozott,
barangoltam össze- vissza,
semmiben nem voltam biztos,
kipróbáltam a versírást.