Amatőr Művészek Fóruma

A ház pincéjében vastagon ül a por,
lelked elfojtott mocska odalett.
Oda lett betemetve,
elrejtve a nap sugarai elől.

Sajgó métely,
sár-lavina, tűz-fészek,
s nem egy álom
a valóság,
miben élek.

Eltévedt szél simít
szép arcodon, hazám,
beszökik őrbódék
kitörött ablakán.
Európa közel,
de mégis oly messze,
a sorompó nyitva,
hogy aki elvágyik,
világnak eressze.

csendben dagadnak a vitorlák:
virágaid közt elnyíló arcvonások,
homlokodon vágyak horgonyoznak -
szemed régen kihűlt lövészárok

Pörgök forgok méla táncba
erdőn mezőn vacsorázva
titkos forrás levét iszom
karom marja tigrispiton

Csillag alatt elúszó felhőbe gondoltalak,
s ahogy távolodsz tőlem, se méreg, se fájdalom nem él nagyot.
Idilli kép, miként a Hold csókol fodraid alá...
ám kisvártatva őt is elhagyod.

Édesanyám méhe
születésem, de
szívem lakatja
lelkem befagyott ketrecének.

Remélem, mások is hiszik,
eléldegélek még kicsit
egykor forintos tetteim
filléres váltópénzein,

Szánd meg a szétnyomott bőrfotelt,
Hogy porosan prüszköl parfümöket.

Sose voltam határozott,
barangoltam össze- vissza,
semmiben nem voltam biztos,
kipróbáltam a versírást.

Asszonyom-fényremény:
az voltál te nekem,
múltam, és a jövőm nálad kerestem!

Sok mindent éltem már át,
Elvesztem, megtaláltak.
Otthonomtól több száz kilométerre
Töltöttem éjszakákat.

Gyermek vagyok, serkenő a holnap tavaszán
elmélkedve fekszem
behunyva szemeim, lelkem az égre szegezem!

Rágj meg idő!
Tépj szét múlt!
Cafatokban mit a szem lát.
Csak a holnap lehet jobb
talán az egyetlen kiút...!

Szilárddá dermedt
magad betakargatja
tündöklő éned

Mindenen túl, egészen a semmi peremén
árválkodik szívem. Onnan nézek szerteszét,
s várom, hogy egyszer tán enyém lesz a nyeremény.
Csak ki ily bolond, az hamar elveszti eszét.

Kerget az idő, én még is vele futok,
kéz a kézben, ezen úton már vissza nem fordulok.
Meg se tehetném, hisz ember vagyok!

Békegalamb száll a Földre,
napsugaras szeretettel
árad fénye, fáradt lelkünk
felszabadul igaz hittel.

Amikor hátam mögött felgyűl majd a vén idő,
ketyegő harang-órám súlya folyton süllyedő.
Te védj meg engem fiam, úgy oltalmazd anyádat,
érezzem, rád simított érzelmem visszaárad.

Lábam alatt nem patak -
valami más - folyik el;
kikerülöm bávatag,
kénszag bűzlik, gumitej.

Szabadon élni úgy a Föld felett,
A hajad barna volt, de szőke lett,
Baloldalon haladsz vagy jobbra mész,
A Vágy visz utadon nem az Ész!
Dalolsz nyitott ablakon, hangosan,
Sétálva mész, bár mindenki rohan.
Álomvilágból valóság lehet
Gondod megszűnik, nem csak képzelet!

Nem tudta, hogy a fájdalomtól, vagy a becsapódás okozta sokktól vesztette el az eszméletét, de mikor először észhez tért, a lárma volt a meghatározó egy újabb zuhanásig. A legközelebbi alkalom már vakító fehérben fogadta, és már azt hitte ez az a fény, melyről oly sokat beszélnek, ám a belenyilalló fájdalomtól visszazuhant a földre. Félrehúzta a takarót.
Bár soha nem sírt, a könnyek most visszatarthatatlanul homályosították el a világot.

Csak egy halk dal
Suhan át a térben,
Lágyan bekerítő.

Ott állt egy hídon a remény,
ám mégsem szólítottam én.

Legott felém fújja a szél
gyönyörű fekete haját,
illata is csábító volt,
pedig messze várt, odaát.

Univerzum sötétjében
ragyognak a csillagok,
fényezik az eget, hogy
szebben világítson.

Álmok partján kondul az est.
Csillag zizzen fényriadót.
Hold tányérja gurul egyenest.
Mesélj kérlek valami jót!

Megjegyzés: 2018. január 18.

Anna az egyik kislány, az aprócska dombon ült, a hársfa árnyékában. Egy fűszálat rágcsált.
Éva, a másik kislány lassan jött felfelé a domboldalon, ő is leült és azt mondta:
- Szerintem kellene.
Anna kivette a szájából a fűszálat.
-Micsoda?
-Hát az űrhajó.
Anna erre bólintott és azt mondta:
-Szerintem is.
Ezt a szép elhatározást tett követte. Helyes.

Régen láttam ilyen gyönyörű barna szemet,
Azért a szép szemért megmásznék minden hegyet.
Fogsz-e szeretni majd engemet?
Vagy majd akkor ha a szerelem eltemet?

Egyedül indultam, felhős volt az ég,
olyan bús vaksötétnek nem láttam rég.
Inkább vidámnak mutatta magát,
úgy töltötte minden napját.
Magával hívta a Napot,
ne unatkozzon, s hirtelen
elsötétedett, komor lett,
és dörgött egy nagyot,
s az eső rögtön zuhogott.

“Ímé az ajtó előtt állok és zörgetek;
ha valaki meghallja az én szómat
és megnyitja az ajtót, bemegyek
ahhoz és vele vacsorálok, és ő én velem. ”

Ha téged nem engednek be én se megyek.
Ha te egyedül akkor én is egyedül.

Megjegyzés: 2017. 11. 10.

"Moszkvai, berlini,
pekingi, prágai
vagyok.

Én minden ajtót meg
ablakot megnyitva
hagyok.

Látod? eltűnt már a tavalyi óra.
Elgörbült neki a mutatója.

És ezen okból kihajították.
De tavaly ekkor még amottan állt.

Ébredés
Nem alszok, nem ébredek,
a hajnal keres engemet:
azt hiszi, elvesztem.
Olyankor alszok, s rögtön
álmodok: borzalmakat,
melyek megkínoznak.

Vörös lovak vágtatnak a végtelen felé,
fekete kocsikban viszik magukkal bús
álmait a kegyelmes úrnak, végtelenben
az álmok, az álmokban a végtelen el -
elképzelhető?

Tejföl-ködbe burkolt
fázós reggelen,
Dérré keseredő
harmat cseppeken,
már a fagy lopódzik,
a hegyek felett.
Lábam bemélyed a
rozsdaszín avarba,
Károgó varjak,
szállnak a magasban.

Megjegyzés: 2017. 09. 28

Nyírfa illatú esték
Lépteid meglesték,
de csak mentél,
nem törődtél senkivel

Zabolátlanul és egyfolytában kereslek,
ám te folyton bujkálsz előlem,
belebújtál a gyermekeim bőrébe,
aztán elrejtőztél kiskutyám képébe.