Amatőr Művészek Fóruma

Aarvon furcsán nyugodtnak érezte magát, ahogyan ott állt az elöljárók tekintetének kereszttüzében vádlottként. Habár fölötte hoztak ítéletet mégis felszabadultság volt benne. Eljött ide, és ezzel már ő megtette az ő részét. Ismét embernek érezte magát, és ha ki is zárják majd, legalább becsületének néhány morzsáját megmentette, és szembenézhet a világgal. Leeronnak és a Históriásnak igaza volt.

Adriana várakozott. Gled kért tőle kihallgatást, és érezte, hogy ez lesz az első súlyos és fontos feladata, amit meg kell oldania. Az, hogy Adran eljegyezte Ahreát, megkötött egy szerződést, és most a halálával a herceg minden kiharcolt eredménye semmivé vált, bonyolult helyzetet teremtett. Ennek ellenére igyekezett nyugodtnak látszani. Oliendert meg kell győznie róla, hogy képes tárgyalni a herceggel. A kormányzó még nem bízott benne, ezt világosan érezte, mert ragaszkodott hozzá, hogy ő is jelen lehessen.

A buszon

Tamás mosollyal az arcán ült a monitor előtt. Holnap Budapestre akart utazni Győrből busszal. Lehetséges, hogy el kell halasztania az utazását az egy helyben lebegő űrhajó miatt. Bár tulajdonképpen senki sem tud semmit. A netten csak kérdések vannak, válaszok nincsenek, és a buszon ülve sem kell nett nélkül lenni. Úgy döntött, hogy mégiscsak elutazik Budapestre. Legyünk optimisták, ahogy az apja szokta mondani. Talán felveszik arra a munkahelyre. Talán kellékes lesz a Vígszínházban.

Oliender furcsának érezte a helyzetet. Először akkor lépett ebbe a dolgozószobába, amikor még Maroma apja, az öreg Maroma volt a király. Mikor már az ifjabbik Maroma mellett szolgált, otthon érezte magát a helyiségben, naponta megfordult benne, hogy megbeszélje az állam ügyeit Maromával. Aztán jött Adran. Különös volt, de ő legalább beleillett a szoba képébe. Most Adrianát kell megszoknia benne. Tulajdonképpen nem kéne furcsán éreznie magát, hiszen ezt csinálta egész életében. Egyik király a másik után.

Feltámadás reggelén,
nyulak apró szigetén
elindultak már a nyulak,
apró nyuszik és az urak,
hogy a sziget közepén,
legyen tojásköltemény.
Úgy hitték, az élet indul,
s tojásokból lehet kisnyúl.

Adriana nem tudott aludni a temetést megelőző éjszakán. Felkelt inkább. Magára vette a köntösét, és a sötét folyosókon át elindult a kristálykupola felé. Látni akarta még egyszer Adrant. Szinte öntudatlanul botorkált végig a sötét palotában. Belépett a kristálykupola alá. Adran felravatalozott teste mellett két gyertya égett, fentről a hold és a csillagok halvány fénye világított. A gyertyák remegő lángjai hol megvilágították a volt királyok arcait, hol megcsillantak egy-egy folton, máskor pedig sötét árnyékban hagyták őket. Adriana odament a ravatalhoz. Nézte a sápadt arcot. Nem búcsúzott el még igazán. Lehajolt, és suttogni kezdett a sötétbe.

3.

Shallia ezt utálja minden közül a legjobban. Hallja ő is a csengőszót, és azon biztos tudatban kezd el készülődni, hogy későbbre kell halasztania az edzés elkezdését. Az egyik mélységi gnómot el is küldi Zek– hez, hogy lehetőleg kezdje el helyette a kiképzést. Sajnos ez alól már nem bújhat ki.

A nap ugyanúgy sütött, mint máskor, mikor Aarvon felébredt, talán kicsit magasabbról, talán kicsit fényesebben. Nem tudja, hogy meghalt a király? Nem tudja, hogy Vrednában egy lányra súlyos gyász szakadt, hogy a világ kifordult kerekéből? Felkelt, felöltözött, és nem értette, hogy miért eszik egy darab sajtot reggelire, hogy miért vesz magához egy cipót a kosárból. Miért indulnak el lábai a toronyból az erdő felé, és a fák miért nem kopaszok már? Miért virítanak ennyi színben, ha egyszer csak a fekete létezhetne ebben a pillanatban?

A Históriás nesztelen léptekkel haladt végig a magasba nyúló polcok között. Tudta, hogy itt a csendben megtalálja, akit keres. A könyvtár mindig menedékhely volt, hiszen a poros kötetek dohos illata annyi titkot megőrzött már hűséggel. Sok évezrednyi tudás és rejtelem temploma volt a végeláthatatlan csarnok. A könyvtár teljes sötétségbe vonta élő és élettelen lakóit, mert itt a tüzet megelőzendő nem világított fáklya, csak a tudósok néhány halvány mécsese. Most csak egyetlen apró fénypont vibrált a sor végén egy asztalnál az ablak mellett. Fekete ruhás sziluett bontakozott ki a Históriás szeme előtt a gyenge fény árnyékában. Felemelte a fejét, és kutatva nézett körbe, mintha megsejtette volna, hogy valaki figyeli.

A sötét éj bársonyos takarót vont Makozinra. A város mély hallgatásba merült, a döbbenet csöndjébe. Hallották már a hírt, suttogás volt a kövek alatt, amit gyors lovasok hoztak, de senki sem tudta, mit higgyen. Bizonytalanul jártak körbe a gondolatok, hogy a vadászat véresre sikerült. Amikor lovasok hosszú sora vált láthatóvá a falakról nyugat felől, de a királyi lobogó helyett csak fekete vászon volt a zászlótartók kezében, már sejtették, hogy mégis igaznak kell lennie a hírnek. Csak egy pillanatig élhetett a remény, hogy a sötétben nem lehet jól kivenni a színeket, de ott volt a koporsó is végső bizonyítéknak. Az emberek néma főhajtásra vonultak csak az utcára. Virággal hintették az utat a halott előtt.

Adriana némán állt. Fájt minden mozdulat, minden levegővétel. Még pislogni sem pislogott. Üresen meredt a semmibe. Nem akarta, hogy bárki zavarja, de tudta, hogy elkerülhetetlen a világgal való érintkezés előbb-utóbb. Bízott benne, hogy kap még időt, de nem adatott meg neki. Kinyílt az ajtó, és Oliender úr, mint egy fenyegető árnyék jelent meg benne. Lassan közeledett, meghajtotta a fejét.

A történet a barátomról szól, no meg „Kicsi és Törékenyről”; meg másokról, meg szól aztán olykor jelentéktelennek tűnő „apró dolgokról”, de szól legfőképp az Időről, ő olyan, amilyen: lehet közömbös, máskor simuló szerető, netán részvétteljes szánakozó, de megy csak a maga útján, gondolom fél attól is, netán valaki megelőzi, mennie, sietnie kell…

Oliender úgy sírt, mint egy gyerek. Adran sokkal inkább volt a fia, mint a királya. Neki kellett volna megvédenie, Maroma rábízta őket. Nem sokkal a halála előtt, miután a hadvezére hűtlen lett hozzá, beszélt erről.
A mindennapi ügyeket beszélték meg a dolgozószobában. Kellemes szoba volt. Nyugatra néző erkélyén át mindig beáradt a délutáni napsütés. A padlót finom szőnyeg borította be, mintáját a végtelenségig lehetett volna bogarászni. A nyárvégi nap utolsó sugarai vonták aranyfénybe a király öregedő arcát azon a napon is.

A férfi megbújt a fák között. Már napokkal ezelőtt bejárta az erdőnek ezt a részét. Figyelte az állatokat. És a vadászokat is. Tudta, hogy merre fognak menni. Azt is tudta, hogy melyik ösvényt merről tudja megközelíteni. Alkalmas helyeket keresett. Olyan helyeket, ahol senki nem veszi észre őt, de ő jól lát. Olyan helyet, ahol könnyen célozhat. Olyan helyet, ahonnan szempillantás alatt eltűnhet.

A lábak együtt dobogtak, a karok egyszerre szegeződtek a magasba, majd tapsra ismét le a mélybe. Mindannyian egyszerre fordultak, majd törtek előre apró ugrásokkal. Cipőik tompa puffanással érték a padlót, hogy ugyanazzal a lendülettel újra felemelkedjenek. A lányok szeme mind a táncmesterre szegeződött, miközben a zene vérpezsdítő ritmusa, ősi ereje magával ragadta őket. Adriana élvezte a felszabadító mozgást, a lüktetést, ahogy lassan udvarhölgyeivel egyetlen közös testet kezdtek alkotni.

A beválogatott testőrök öröme határtalannak tűnt. Hadront, Aarvont és Leeront vállukra emelve vitték a többiek a lovagterembe, hogy közösen megünnepeljék a sikerüket még a nagy királyi vacsora előtt. Aarvon nem tudta, hogy hová fér el benne mindaz az öröm, amivel megtelt. Nem tudott eleget kurjongatni a többiekkel együtt, nem tudott elégszer összeölelkezni Leeronnal, hogy kifejezze mindazt, ami benne volt. Nem tudott leszállni a földre. A lovagtermük hangos ujjongással telt meg. Gratuláló emberek gyűrűje vette körül a kitüntetetteket. Ismerősök és ismeretlenek egyaránt megszorították a kezüket, és Aarvon szeme sarkából látta Harwan elismerő pillantását is. Csak egy emberrel nem ismerték el egymás teljesítményét, Hadronnal. Ő tőlük kissé külön egy másik kör közepén állt.

Ahogyan egyre melegebb lett a nyár, úgy közeledett a testőrök tornájának az ideje. Aarvon, aki minden szabad percét gyakorlással töltötte már addig is, nem tudta tovább fokozni ezt a mennyiséget, de ezentúl nem ő volt az egyetlen, aki még vacsora után is a gyakorlótérre ment. Senki sem szerette volna elhagyni az udvart ilyen korán, de csak kevesek válhattak kistestőrré.

A következő napokban végigvonult Makozinon Rendon elfoglalásának a híre. Néhány napig erről beszéltek, aztán elmúlt. Nem rázta meg különösebben az embereket, hogy messze a vad határvidéken mi történt. Adriana nem felejtette el, de napjait mégsem az aggódás töltötte ki, hanem a remény. Egyfolytában Ahreával sugdolóztak.
- Szeretném, ha egyszer igazán szeretnének – mondta Ahrea. – Azt is szeretném, ha sikerülne teljesítenem atyám akaratát. Azt akarom, hogy büszke legyen rám, amiért jól szolgálok neki és Íh’ Trionnak, bár annyira sajnálnám otthagyni Íh’ Triant. De hát akármelyik lány boldogan lenne a bátyád felesége, azt hiszem, nekem sem kéne panaszkodnom.

Adriana furcsa álomból ébredt, maradék foszlányai még ott keringtek körülötte, de ahogy próbált visszaemlékezni az érzések lenyomata is semmivé vált. Körbejártatta szemét, de az ágy függönyei mögött levő szoba nyugodt volt. Nézegette kicsit ágymennyezetének faragványait, és átfordult a másik oldalára. A könnyű takarók alatt kényelmesen feküdt, szemét újra lehunyta, amikor mégis valami neszt hallott. Az udvarhölgyek hálóháza felől jött. Mintha valaki halkan sírt volna, de az álom már túl mélyre húzta, semhogy felkeljen.

Beköszöntöttek a nyár meleg napjai. Adriana egyik termének ablakfülkéjében húzódott meg. Hallgatta Seemea hárfájának lágy dallamát, udvarhölgyeinek halk beszélgetését, nevetgélését miközben hímeztek vagy varrtak. Ő maga most túl nyugtalan volt az ilyen aprólékos munkához, ezek a hangok idegennek hatottak, és nem fértek hozzá, gondolatait egészen más töltötte ki. Fülébe jutott a suttogás, hogy férjhez akarják adni őt.