Amatőr Művészek Fóruma

*


John

Rám dől az egész – bámulom egy ideig a beszakadó tetőt. Anyagtalan, de ólom súlyú. Egyre több, egyre nagyobb része sebez meg. Fáj – döbbenek meg.
A sarokba húzódok, és összekuporodok – ez csak egy álom, ez csak egy álom, nem halhatok meg.
Ugye? - mormogok a hangos robajú tető felé.
- John? Jó ég, odabent vagy? - sikít valahonnan a távolból Ava hangja.
Ez nem lehet igaz – állok fel heves szívdobogással. És a tető rámzuhan. Fáj!

*


Nate

Talán egy óra is eltelik a pince vak sötétségében, amikor újra belekortyolok a vizeletízű teába – bár az illata valóban kellemes: levendula. Egy órán belül hatvanhatszor kérdeztem Anne-t, hogy fenn van-e még. Az utolsóra azt hiszem, hogy álmában válaszolt – vagyis nem ő, hanem Dee szusszant egyet: „békén hagynál, alszom”.
Erre John, aki néma csöndben ülte végig – vagy feküdte, mit tudom én, hiszen sötét van –, akiről azt hittem, hogy a tizenhatodik kérdés után kómába esett a betegségétől, nagyot moccant, és kétségbeesetten keltegetni kezdte, ám ismét csak egy félálomban elmormolt kérdést hallottunk tőle: „a rémálmokból mindig felébredünk? ”

Éva és a sün.
Éva sétált az erdőben. Tizenhárom éves kislány, akit nem érdekel, hogy a tizenhármas számról mit gondolnak mások. A királynő vajon hol lakhat? - gondolkodott el a kislány. Észrevette, hogy a macska bundájából készült kesztyű nagyon büdös, mintha még élne a macska, akiről az anya lehúzta a bőrt, a barlangjuk előtt.

*


Dee

A magas különös gyorsasággal szippantja el a levegőt, súlyos fekete felhőket tol helyette elzárva előlünk a menny fényét. Tölcsérrel forog felénk távolból a vihar, összetett szemei mindegyikéből ezüst villámok cikáznak.
Fordulok, lábam kilógatom az ablakon. Sípcsontomnak csapódik a fülledt áramlat, hajamba kap az eső, és homlokon csókol a vihar szele.

*


Dee

- Dee, ébredj! - John hangja. Vagy Nate-é. Mindkettőjüké, vagy egyikőjüké sem. - Ébredj fel!
Valaki más éli az életem, és én élem másét. Álmomban újra megszületek, és Ava az anyám, John pedig az apám. Az egyikük a mezsgye jobb felén, fekete csuhában, másikuk a távolban, olyan messze, hogy egy élet választ el tőle.
Stációk, és nekem mennem kell. Éget a nap. Az egész világot betemette a sivatag. A homok forró, mezítláb állok, és mennem kell, hogy ne fájjon a szúró perzselés.
De nem akarok eljutni Ava-hoz. Félek tőle. Azt hiszem, nem szereti John-t. John-t, akit a világon mindennél jobban szeretek. De mennem kell. Felperzsel a homok.
A nap gyarlón kel, és galádul emelkedik. Legfelül pedig izzásra hevíti a sivatagot – sosem állhatok meg. Ava-hoz közeledem.

Másnap már munkába mentek. Joli asszony az ő kedvességével fogadta asszony-tanítványát. Könnyed hangot engedett meg, mikor megszólalt.
- Gondolom, vágyaid között szerepel a nászút. Beszéld meg Kálmánnall! Hátha őt is meglepik valamennyi szabadsággal, mert én neked annyit ajándékozok, ahányat te akarsz. Katinka meg sem várta, hogy hazaérjenek. Azonnal telefonált a férjének, és közölte vele, hogy mi a legsürgősebb teendője. S a mintaférj szót fogadott. Az igazgatónál jelentkezett, mert úgy érezte, hogy nála sikere lesz. S bizony az volt. A főnök két hetet ajánlott neki. S ő nem tudta hová tenni ezt a nagylelkűséget.

*

Ava

Semmi sem tart örökké – mondják. A gyermekkorom is véget ért. Minden nap minden egyes perce ugyanúgy telt. Kenyér háromszor, víz ötször, ima tizenötször – csak azt nem tudtátok, hogy én nem a ti istenetekhez imádkozom, hanem ahhoz, aki le tudja győzni őt.
A poklot szólítgattam, és eladtam a lelkem az ördögnek. Csupán ezért élhettem túl azt a tűzvészt, ami eltarolta keresztre feszített gyermekkorom börtönét.
John volt. Tudom, hogy ő volt. Láttam a mély-bánatos szemén át a többi lányt, ahogy azokra nézett. Nem hagyhatta életben őket. Ő is tudta, hogy már késő őket kihozni.
A többi lány gyenge volt. Szörnyekké kínlódták volna magukat a huszonegyedik születésnapjukat követően. John tudta ezt. Láthatta a többi fiatal apáca áthatolhatatlanul merev arcán. Mindannyian ott kezdtük: lent, bűnösként, a pokol kútjában -

Miután rózsám üzenetét megértette és elfogadta hétköznapjaim eufórikus álommá váltak. Elfogadta és nem szólt, ha akart is biztosan nem mert, ábrándos tekintete igazán káprázatos volt, olyan fülledtség keletkezett a mellkasomban, mint a nyári nap alatt a kék égbolt vakításától megrészegülve heverve a pázsiton. Felfoghatatlan volt. Kegyetlenül szorított és nem engedte, hogy ellenszegüljek. Kilépett a testemből vágyaim alkotta szellemem, kézen fogva rávett a cselekedetekre, honnét már nem hátrálhattam meg. Egyértelműen közöltem s veszélyessé lett, még kockázatosabbá, addig nyugvó kívánalmam, hisz kis híján viszonozta.

*


John

Az orvosi képzés egy dolog. Az évek nagy részét tantermekben töltjük, távol attól, amit majd valójában tenni fogunk. A kórházi gyakorlatok sem szóltak többről azzal a kivétellel, hogy köpenyt kellett felvenni.
Így aztán úgy gondoltam, nagyon nehéz lesz megtanulnom injekciózni úgy, hogy több, mint hat évre vagyok a diplomától. Ha ez nem is jön össze, legalább pelenkázásból kioktatnak – reméltem, mert Anne úgy talált telibe állandóan, mintha nem is lenne rajta pelus.

4. fejezet

Hasonlókép az iménti sötét alakhoz, innen is éjfél fekete füst gomolygott fel, lassan elegánsan miként csak a fekete füstök tudnak. Elfedte Vadárny arcát, majd lassan a vállaira telepedett lusta varjú raj módjára. Az idő még mindig állni látszott körülötte. Égpenge és a körülöttük felderengő tünékeny porszemek még mindig mozdulatlanok voltak. A pillanat nem múlt el, valahogy Vadárny lépett ki az időből. Ahogy lassan kíváncsian lefelé pillantott a láda tartalmára, nem tudta eldönteni, hogy mit gondoljon. Az ilyen pillanatok igen csak ritkák voltak az életében. Ugyanis ahogy zavaróan fekete szemei lassan lefelé pillantottak, a láda alján, finom bársony ágyán, egy ébenfából faragott lantot talált. A hangszer úgy hevert ott, mintha csak a tulajdonosa éppen most helyezte volna el benne. Valami még sem tetszett benne a nekromantának. És ezek a húrok voltak, melyek sápadtan és tökéletesen fehéren verték vissza a fáklya unott sárga lángját is.

*

Nate

Utolsó nap a suliban. Csak sajnos nem sok időm volt megtervezni. Olyan, mintha az utolsó napodat töltenéd, tudva, hogy másnap meghalsz.
Mindennek bele kellett férnie! A tanárok egész nap a vécén tolongtak, mert ipecacuanha-t csempésztem a kávéfőzőbe. Az osztálytársaim rajzszögbe ültek, a lányok haját bespricceltem ragasztóval. Míg azok a sírással voltak elfoglalva, a fiúk közül annyit csépeltem el, amennyire csak az időm futotta.
Ám sajnos az idő véges. A nap legjobb része a menekülés volt. A padok tetején ugráltam végig az összes osztálytermet, miközben kergetett az igazgatóság. És közben olyan hangosan röhögtem telibe őket, ahogy csak a torkomon kifért. Kaptam a táskám, és úgy vágtam be magam mögött az iskolakaput, hogy minél több tanár karja odaszoruljon – lehetőleg reccsenve.

- Szótlan, mint az anyja – védelmezte a papája.
- Azt nem osztom teljesen – tiltakozott a lány. Miután átjöttem a szobából, jól elbeszélgettünk mamával. - A nők egymás között beszédesek lesznek, s az alól nem kivétel mama sem. Ugye te is úgy érzed, Kálmán?
Azzal megadta ismét fiának a szót, aki meglepetésükre, elfogadta. Előbb sört töltött a szülei poharába, aztán bort a kedvesének és magának.
- Itt ül mellettem az a virág, melyet nemsokára leszakítok – kezdte igencsak komolyan. Úgy tapasztaltam, hogy ő még jobban várja az eseményt, mint én. Azért vagyunk itt, hogy nektek is tudomásotokra hozzuk, és ti is elmondjátok a véleményeteket.
Egy kis szünet következett. Különösen Lacipapa nem gondolta, hogy a bemutatkozásra olyan gyorsan következik az esküvő.

*


John

Eleinte még görcsösen reszketett mindkét karom, miközben Anne rajta fekszik, és lassú komótossággal issza a tápszert. Szeme gyakran ide-oda billeg – mintha állandóan az álom és ébrenlét határán lenne –, de sokszor egész sokáig nézi a szememet.
Minden korttyal egyre nyugszom, és valami ismeretlen, teljes megelégedés lesz úrrá rajtam, ahogy az utolsó korty után egyből álomba merül.

Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy kisfiú, Kende a kondás. Nagyon eszes gyerek volt, mert nagyon szeretett olvasni, mindig könyvvel a hóna alatt ment a konda után, aztán alig várta, hogy leüljön valahol, s máris belefeledkezett az olvasásba. Sosem történt semmi baj, mert nagyon okos és szorgalmas kis pásztorkutyája volt, mindig ügyelt a kondára és sohasem hagyott egyet sem elkószálni. Azon kívül ott volt mellette egy kurta farkú kis malac. Szegényke mindig kilógott a sorból, mert ő kicsi maradt. A többiek már jócskán megnőttek, de ez az egy sehogyan sem akart nőni. Mindig ott téblábolt a gazdája közelében, és csak túrta a földet, túrta, aztán mindig előtúrt egy fényes kavicsot, s máris futott hozzá és a lába elé tette.

Miss Hanriett Collins irodájában voltam Jared Austinnal, kinek úgy vágytam a vérére, akár egy fenevad. Olyan halált szántam neki, amely pontosan a fajtájának való. Igazán gyötrelmeset.
-Mit szeretne, Mr. Morgan? -rám pillantott a monitor mögül. Mikor fölfedezte a diákot rájött, hogy a szituáció bonyolultabb, mint az hitte, és megkerülve asztalát odajött.
-Mi a helyzet, Jared? -érdeklődött a mormogó fiú felől.
-Mesélje el! -utasítottam.

Beleolvadt a hajnali égbolt abba a vészes gomolygásba, mi a horizont alját képezte. A narancsos vibrálást felszívta a szürkeség, mely olyan volt, mint a gyárkémények gőze, s lassan egyre hatalmasabbá vált, végül beterítette az egészet. Cikázva és csitíthatatlan robajjal átívelt fölöttem egy ezüstös nyaláb, s a következőnél mérhetetlen mennyiségű víz zúdult rám. Behajtottam a sarkon, mert a szélvédőmön vastagon megtelepedett áradatot hiába töröltem. Pihentettem a motort, szerencsémre időben voltam.

*


John

Fürdőszoba, tükör. A szám lélegzik, nem én. Nem lélegzik, csupán mozog.
Nem lélegzek, nem érzek, az agyam is leállt. Csak nézem magam a tükörben, de nem látok.
Nem, mint Nate. Üvöltve rohan utánam. Teste felrobban a gesztikulálástól.
- MEGHALT A BABA!
Felkapom a fejem, aztán a csap szélére állított kütyükre vetem: az egyik békés ritmusban csipog, a másik csendes.

*


John

Azt hiszem, mégsem megyek vissza dolgozni. A szemem kerek a döbbenettől, azóta is, amióta Dee meglökte a hegy tetejéről azt a bizonyos lavinát. Nyilván jól tette. Nyilván a gyermeki őszinteség a legtisztább ügyintézés a világon.
Dee szemében nem számít a tény, hogy Ava egy végtelenség óta a menyasszonyom. Csak az érzelmek számítanak… Én még be sem merem vallani – még magamnak sem, mit érzek Mimi iránt. Ahogy Nate sem. Közelebbi rokonságban nem is lehetnénk…

Kedd volt. Befejeztem a tanítást. Nebulóim szállingóztak kifelé. Meg voltak elégedve az otthoni munkájuk értékelésével. Nem vittem túlzásba a szigorúságot. Lényegében mindannyiukról felfedeztem valami égészen új dolgot, leginkább Jared Austin lepett meg katonát ábrázoló képével kubista stílusban, akárcsak kedvese Williams kisasszony, hasonló műfajú balerinájával, mely egy átlagos dobozkából emelkedett ki virágcsokrot tartva az ég felé.

Bevezető

Drága Cat!
Leírom, kettő okból is. Egy, mert rossz előérzetem van, kettő, pedig, lehet, hogy szóban nem tudom elmondani. Ismersz, szívem. Ha le kell írni, szinte mágus vagyok, a szavakkal. Viszont mikor neked akarom elmondani, összeakad a nyelvem. Nem tudom, miért, a múltam az oka, vagy a mai napig ragyogó szépséged hoz ennyire zavarba… S mikor megpróbálom elmondani, mit jelentesz nekem, mindig kinevetsz. Nevetsz, és én összeomlok minden egyes alkalommal, mikor hallom kacajod. Mély, tiszta hangon szól. Te Jó Ég! Hogy lehet egy 55 kilós nőnek ilyen mély hangja!