Amatőr Művészek Fóruma

– Gyere el velem iszogatni holnap este.
– Francokat – mordult Sean. Úgy állította be az infúziót, hogy az operáció végéig egyenletesen csöpögjön.
Daniel vigyorgott. Módfelett kedvelték egymást az indiánnal, de persze ezt egyikük se mondta volna ki. Az állatorvos asszisztens fiú kezdetben nagyon zavarónak ítélte meg, hogy a „doki” lényegében csak akkor szól hozzá, ha nagyon muszáj, egyébként képes egész napokat teljes csendben tölteni. Rengeteg időbe telt, mire egyáltalán megtűrte a közelében, de még ekkor sem kommunikált.

Az éjszaka csendje megülte a tájat. Az a fajta, bársonyos nyári éjszaka volt, amit a férfi úgy szeretett, amely megnyugtatta, lecsendesítette a benne háborgó érzelmeket, egyszersmind kinyitotta a lelkét. Ilyenkor megnyugodott, és engedte magának, hogy emlékezzen. A fájdalmasabb részeket persze a mélyen belé égett önfegyelemmel keményen visszaparancsolta valahová hátra.

Egyszer volt, hol nem volt, élt egy lány, aki minden éjjel különös álmot látott. Álmában volt egy ország, Varázslatország, ahol királylányként boldogan élt, csak egy valami hiányzott még, hogy teljes legyen a boldogsága, egy szőke herceg, aki fehér lovon jön, és a nyeregbe maga mellé emeli, mélyen a szemébe néz, és lágyan megsimogatva az arcát, kimondja a nevét.

Édesség

A hideg. A karácsonyoknak mégis... csak volt valami magából kiizzadt langyoskás párlata, ami még ha orrfacsaró alkoholbűzű is volt, mégsem volt még soha annyira hideg... semmi, mint ami itt – a karácsonytól messze - Dani bőrét harapta át egyre veszélyesebb fogakkal. Számtalan szobán tolták át őt, és a bűznél fájdalmasabbá vált a csontjait hasogató fagy. A sötét épp addig mélyült, míg agyában egyszerűen csak elfogytak a rémképek. Tudta, hiába képzeli apja fahasító baltáját a combcsontjába, a következő szoba még rettenetesebb lesz. Mindennél.

A karácsony szaga

A kislány hátán reszketve pattogtak a koszos hullámok, ahogy ugrált az emberek között. Kabátja inkább csupán vékony pulóver, toldozott-foltozott kapucnival, bőre vörös foltos az iramtól – Dani minden részletet próbált megfigyelni a gyermeken, ahogy követte a lány vad irányváltásait. Ő sokkal ügyesebb volt, mint a suta rendőrök: azok inkább csak az ünneplő tömeget döntögették hatalmas testükkel.

Amikor végeztek, elámultak a látottakon.
- Ez éppen olyan, mint egy lakodalom! Csupa szépség és bőség mindenütt! - mondta Zümike csodálattal. - De mi lesz este, amikor besötétedik? Nem foguk látni semmit. Hogy fogunk így táncolni, mulatni?
- Nahát, erre nem is gondoltunk! - aggodalmaskodott Zuboly, végül kitalálta a megoldást.
- Meg kell hívni a kedves szentjánosbogarakat is, hogy világítsanak.

A képmutatás ünnepe

Dani azt sem tudta hirtelen, hova rántsa a fejét, ugyanis egy időben repült felé valami csillogós girland, aztán az a manólány majdnem kiverte a szemét az óriási cukorpálcájával – próbált kiutat találni a karácsonyi vásárt ellepő tömeg özönéből, de fogalma sem volt, merre ritkul. És a szüleitől sem távolodhatott el csak úgy, büntetlenül. Nem mintha aggódtak volna érte, nem úgy a lelki fejlődéséért. Lelki fejlődés: a szülei kedvenc mantrája.

Prológus

Műtőasztal volt előbb vagy ember?

„A föld még kietlen és puszta volt, a mélység fölött sötétség volt és Isten Lelke lebegett a vizek fölött. ” *


Megjegyzés: * Genesis 1: 2

Jó reggelt Zümike! - ébresztette korán reggel a mélyen alvó méhikét az édesanyja. - Bejöttem hozzád beszélgetni. Remélem, őszinte leszel hozzám! Miért okoztál ekkora bonyodalmat, miért szöktél el?
Hogy szeretetét kimutassa, harmatcseppel itatta meg Zümikét egy rózsasziromból.

Kora hajnalban ébredt meg Zümike. Kinézett az ablakon, és látta, hogy már pirkad. A dombok felett lángvörösen izzott az ég alja, jelezvén, hogy mindjárt felkel a nap. Csodálata csak nőtt, meglátva a szépséges virágokat, amint ébredeznek a környéken. Ahogy nézegette őket, vágyakozás fogta el barátnője, a szépséges liliom után. Elhatározta, hogy visszarepül hozzá. De egyelőre csendben figyelte a természetet. Szinte ujjongott magában, amikor a napot mint tűzgolyót felfelé kúszni az égre.

Kora reggel a felhők még csak kissé takarták be az erdős-ligetes vidéket, de a levegő nyomasztó volt. A rovarok és mások is sietve végezték a dolgukat, mert érezték, hogy eső közeleg.
Zümike is fürgén előbújt a lyukból. Felvette a kis tarisznyáját, és repült arrafelé, amerre a hazautat gondolta. Közben egy festői kis tavat pillantott meg. A tó hullámzó vizén gyönyörű tündérrózsákat lebegtetett a szél.

- Mit tennél vele? - kérdezték izgatottan, de nem árulták el titkukat.
- Dzümm-dzümm! Hát elvinném cselédnek, dolgoztatnám, és ha megnő, elvenném feleségül!
A katica és a szarvasbogár felháborodtak a dongó ötletén.

Jókedvűen ébredt a természet ezen a szép, napsütéses reggelen. A harmatos fűben mindenféle bogarak, pillangók mozgatták meg kipihent tagjaikat, és a friss harmatban megmosakodtak.

- Zümm-zümm! Milyen jó így repkedni! Mindent látni, ami történik a réteken, erdőben!
Leszállt a szebbnél szebb virágokra, kóstolgatta nektárjukat, beszippantotta bódító illatukat.
Egyszer csak nagy zümmögést hallott. Ijedten látta, hogy egy óriási dongó közeledik felé.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy akácosliget egy vadvirágos rét szélén. A ligetben kis házikó állt. Lakója, a méhész bácsi azon a szép, napsütéses tavaszi napon is a ház kertjében lévő méhkaptáraknál nézelődött, szorgoskodott.

A legújabb kaptárban világra jöttek a méhkirálynő gyermekei.

*

John

A tópart. Ilyen kéknek még nem is láttam semmit, nemhogy az eget. Mély lilába mártott királykék fodrok, melyek hasa a barna vízbe csüng. Súlyos az ég, nehezen lélegzem ránk nyomott párája alatt. Pedig mennyi minden van feljebb, a könnyed, gomolymentes égbolton, és még magasabban, amit kezelni kellene.
– Hát, ismét itt vagyunk – szólal meg mellettem Nate. El is felejtettem, hogy ő is itt van, vagy talán azt, hogy én. Döbbenten fordulok felé.

*

Nate

Scott fékcsikorgatva fordul meg, felkavarva az út menti tölgyek színes avarját. Nincs értelme utánafutnom, vissza a Buick-omért pedig azért nem, mert a húgomat menten az árokba dönti az épp feltámadó, késő délutáni szél. Nem hagyhatom itt, valami történt vele, és fontosabb a következményével törődnöm, mint kivernem az okát az öcsémből. Ráadásul John sem érkezett még meg.

Mendegél, mendegél őzike,
még bele nem ütközik egy kőbe,
amibe első lábait jó beütötte,
így tovább menni nem tudott szegényke.

*

John

Eltévedtünk. Délibábokat kergettünk a sivatagon át. Embertelen hőség forralta agyunkat, már sosem derül ki, hogy az út menti kápolna valós volt-e, vagy csak hallucináció. Nem értük el. Volt, hogy siettünk, lélekszakadva rohantunk az életünkért futva, majd kietlen vánszorgásba csillapodott a lelkesedés. Sehol sem találtuk Dee-t.

*

Dee

A fájdalom fénysebességgel tépi szét minden rétegem, mikkel az idő felöltöztetett. Pőreségem sem elég neki, olyan, mint egy férges parazita, örökké éhezik arra, mi romlani kezdett bennem. Vasfogak marnak bőrömbe, de sosem lesz vége. Nem bírnak elrágni, szakadozásig nyújtogatnak. Vér szóródik a torkomból, felkarmolja a sok sikoly.

*

John

Először a fogaim potyogtak ki a számból, még gyűjtöttem őket a markomban, aztán arra gondoltam: ez úgyis csak rémálom, ha ébredek, minden a régi lesz.
Elszórtam azokat, aztán egyszerűen csak hagytam, hogy a bőröm leváljon a kötőszövetemről, nem fájt. Pedig az izmaim bomlani kezdenek a lángra gyulladt manchineel fa fekete füstjétől.

*

Scott

Miután elfújtam az utolsó lángot is, olyan vaksötét telepedik rám, amit még soha életemben nem tapasztaltam. Valami csak vibrált az Inferno legsötétebb sarkaiban, ha épp más nem is, de vészfényével a mellékfolyosók falain a menekülő piktogram. Most semmi. Úgy botladozok, mint akinek újra kell tanulnia a járást. Jó pár zakózás után sokkal óvatosabb vagyok, combmagasságban tapogatózok előre, csak aztán lépek.

Első fejezet - Az első nap

Kinyitottam a szemem. A nap első sugarai fényes sávokat húztak az arcomon. Mint mindig, a hajam most is tele ment szalmával. Sokáig tart majd ismét kifésülni. De nem bánom. Teljesen megéri. Nincs ahhoz fogható érzés, mint mikor a lovaimmal alhatok együtt az istállóban. Most is mindent úgy csináltam, ahogyan eddig. Kivittem a vékony, fekete matracomat, és lefektettem Big Boy boxába.

*

Dee

Minél inkább vágyom a halált, annál hamarabb jövök rá, még élek. Hiába szorítom egymáshoz ajkam, és koncentrálok a sötétre – mást azon kívül nem is látok –, a halál csak nem harapja át a torkom. És mint sokszor már, most is a külvilág vesz ölébe, óv, míg alszom, dajkál, szeret… John-nak itt kellene lennie!
A forró érzéstől úgy lélegzem fel, mint újonnan megszületett, ha elsőt lélegzik. Fájt. Hó volt, hideg és nem a halál, vagy talán mégis: Ava. Arcom kezeiből font bölcsőben. A szemébe nézni maga a rettenet, ám mégis az ő ujjai reszketnek az én bőrömön.

*

Nate

A negyven napig hulló hó mindent belepett. Elnyomta a fényt, engem úgy, hogy a vegetáción kívül nem sok hasznom volt. A napok a mélyben teltek, hat lábbal a hatalmasodó hótömeg alatt. Kulcsra zártam most is a lakást, melynek falai elnémulva bámultak vissza minden reggelen, amikor elmentem, és este ugyanúgy, ha hazaérkeztem. Még ha kérdezték volna sem tudtam volna válaszolni nekik – hol vannak a többiek? –, csak a levegővételre volt erőm, és hogy minden nap bemenjek John-hoz a kórházba.