Amatőr Művészek Fóruma

*


Scott

Muszáj egy pillanatra eltartanom arcomtól a telefont, mert a nő úgy kefél engem, hogy fáj! Lágyan rászólok, mire kipirult arca kaján vigyorba kanyarodik, mindenesetre lassít, puhábban lovagolja puncijával a farkam – nem úgy, mintha fogak lennének a méhszája helyén.
Vissza az üzlethez.
- Itt vagyok. Mennyi kell?
- Tíz kiló.
- Tíz kiló mi? Alma, vagy mi a faszom?
- Heroin, te balfasz! Ne baszakodj velem, te faszfej, nem vagy abban a helyzetben.
Ava szemhéja reszketve záródik. Táncolva dug engem. Mintha egy luxuskurva lenne, annyira tehetséges minden mozdulata. Feltérdel, így kicsúszik a farkam belőle. Haját érzékien lendíti hátra a mellei elől, de most kissé idegesít ez a maga-kelletés, épp tárgyalásom van. Szabad kezemmel magam felé húzom a csípőjét, veszi a lapot, megfordul, és hátat fordítva tol magába újra. A ritmus, ahogy lovagol, ezennel épp jó ahhoz, hogy az üzletre is tudjak figyelni.

*

John

Sosem tudhatod, mikor kezdődik el az életed. Mikor nyílik ki feletted az ég, vagy alattad a pokol. Az élet egy olyan játék, melyben soha nem tudhatod előre a dobókocka számait. Nincs benne logika, következetesség, vagy igazságosság: egyszerűen nincs előszele annak, ha megindul a lavina, de annak sem, ha a tél közepén felragyog a menny.
Megszoktam. Tudok mást? Valakinek fel kellett nevelni a nővérem gyerekeit. Nekem… Nekem kellett felnevelnem.
Azt hittem… Egészen harmincöt éves koromig, hogy a lány az apácazárda kapujában… Az az este ővele… Én azt hittem, hogy megöltem őt. Hogy a pokol kútját mégsem találtam meg, őt nem találtam meg benne, és a tűzben ő is elégett.


Megjegyzés: *A hodgkin lymphoma szövettani képére jellemzőek az ún. Reed-Sternberg óriássejtek jelenléte a kórosan elváltozott nyirokszövetekben

Álmok. Az ember legmélyebb rejtekének gonosz felbujtói. Gyakran hordoznak tanulságot igaz valónkról, s tisztázzák azt, melyet nem vallanánk be józan eszünk gátjaitól. Föltárja agg fájdalmainkat és homályba veszett kínjainak, hogy ismételten beleborzonghassunk. Olykor mégis, mintha a jövőt sejtetnék, vagy egy kitalált jelen abszurd látomását egy különös asztrál síkon. Forgolódtam s agyamban gyermekzsivaj zengett alattomos gyilkosként gúzsba kötve engem. A tornácon kuporogva meredtem a copfos kis bestiára, ki arcát eltakarta előlem. Izzadtan nyitottam ki a szemeimet és pillanatokig az képzeltem a verandán fekszem. Nyár volt, s milyen forró meleg!

Hideg-hegy

Délután egyszerre értek haza. Botond előbb belépett a szüleihez. Reggel ő hamarabb elment. Nem tudta, hogy papa nem ment munkába. Gyengének érezte magát, és láza is volt. Gyakran előfordult ez nála. Az orvosa jól ismerte a tüneteit. Bármilyen gyenge hűlés a tüdejét támadta meg. Attól féltek akkor is. Bori mama felöltöztette, és elmentek a rendelőbe. Pálfy doktor fogadta őket. Lázmérés és sztetoszkópiás vizsgálat után, az orvos személyesen vitte el röntgenre. S bizony a folt ott volt a tüdején. „Most még nem rendelem be az osztályra, gyógyszerekkel próbálkozom. Remélem, hogy segíteni fog, s ha nem, akkor egy hét múlva kórházi kezeléssel folytatjuk. ” Botondot elkeserítette a hír. Szerette édesapját, s az az érzés kölcsönös volt.

*


Dee

Évszakok zuhannak el mellettem. Kibomló őszi rózsák - későn virágzó vérbordók, öreg feketék, és a fény csak szárad és szárad, ahogy húz ölelésébe a tél.
Ezüst égről csillagok hullnak, zuhanva húzva magukkal a hold fényét, és az éj többé nem fordul hűs türkiz hajnallá. Szürke égről bomlanak a levelek, avartemetőt ringat beletörődve az első fagy. Félkört ír az év, mire felhők torkán fagy a hó, és megáll hátam mögött a gravitáció.

*


John

Rám dől az egész – bámulom egy ideig a beszakadó tetőt. Anyagtalan, de ólom súlyú. Egyre több, egyre nagyobb része sebez meg. Fáj – döbbenek meg.
A sarokba húzódok, és összekuporodok – ez csak egy álom, ez csak egy álom, nem halhatok meg.
Ugye? - mormogok a hangos robajú tető felé.
- John? Jó ég, odabent vagy? - sikít valahonnan a távolból Ava hangja.
Ez nem lehet igaz – állok fel heves szívdobogással. És a tető rámzuhan. Fáj!

*


Nate

Talán egy óra is eltelik a pince vak sötétségében, amikor újra belekortyolok a vizeletízű teába – bár az illata valóban kellemes: levendula. Egy órán belül hatvanhatszor kérdeztem Anne-t, hogy fenn van-e még. Az utolsóra azt hiszem, hogy álmában válaszolt – vagyis nem ő, hanem Dee szusszant egyet: „békén hagynál, alszom”.
Erre John, aki néma csöndben ülte végig – vagy feküdte, mit tudom én, hiszen sötét van –, akiről azt hittem, hogy a tizenhatodik kérdés után kómába esett a betegségétől, nagyot moccant, és kétségbeesetten keltegetni kezdte, ám ismét csak egy félálomban elmormolt kérdést hallottunk tőle: „a rémálmokból mindig felébredünk? ”

*


Dee

A magas különös gyorsasággal szippantja el a levegőt, súlyos fekete felhőket tol helyette elzárva előlünk a menny fényét. Tölcsérrel forog felénk távolból a vihar, összetett szemei mindegyikéből ezüst villámok cikáznak.
Fordulok, lábam kilógatom az ablakon. Sípcsontomnak csapódik a fülledt áramlat, hajamba kap az eső, és homlokon csókol a vihar szele.

*


Dee

- Dee, ébredj! - John hangja. Vagy Nate-é. Mindkettőjüké, vagy egyikőjüké sem. - Ébredj fel!
Valaki más éli az életem, és én élem másét. Álmomban újra megszületek, és Ava az anyám, John pedig az apám. Az egyikük a mezsgye jobb felén, fekete csuhában, másikuk a távolban, olyan messze, hogy egy élet választ el tőle.
Stációk, és nekem mennem kell. Éget a nap. Az egész világot betemette a sivatag. A homok forró, mezítláb állok, és mennem kell, hogy ne fájjon a szúró perzselés.
De nem akarok eljutni Ava-hoz. Félek tőle. Azt hiszem, nem szereti John-t. John-t, akit a világon mindennél jobban szeretek. De mennem kell. Felperzsel a homok.
A nap gyarlón kel, és galádul emelkedik. Legfelül pedig izzásra hevíti a sivatagot – sosem állhatok meg. Ava-hoz közeledem.

Másnap már munkába mentek. Joli asszony az ő kedvességével fogadta asszony-tanítványát. Könnyed hangot engedett meg, mikor megszólalt.
- Gondolom, vágyaid között szerepel a nászút. Beszéld meg Kálmánnall! Hátha őt is meglepik valamennyi szabadsággal, mert én neked annyit ajándékozok, ahányat te akarsz. Katinka meg sem várta, hogy hazaérjenek. Azonnal telefonált a férjének, és közölte vele, hogy mi a legsürgősebb teendője. S a mintaférj szót fogadott. Az igazgatónál jelentkezett, mert úgy érezte, hogy nála sikere lesz. S bizony az volt. A főnök két hetet ajánlott neki. S ő nem tudta hová tenni ezt a nagylelkűséget.

*

Ava

Semmi sem tart örökké – mondják. A gyermekkorom is véget ért. Minden nap minden egyes perce ugyanúgy telt. Kenyér háromszor, víz ötször, ima tizenötször – csak azt nem tudtátok, hogy én nem a ti istenetekhez imádkozom, hanem ahhoz, aki le tudja győzni őt.
A poklot szólítgattam, és eladtam a lelkem az ördögnek. Csupán ezért élhettem túl azt a tűzvészt, ami eltarolta keresztre feszített gyermekkorom börtönét.
John volt. Tudom, hogy ő volt. Láttam a mély-bánatos szemén át a többi lányt, ahogy azokra nézett. Nem hagyhatta életben őket. Ő is tudta, hogy már késő őket kihozni.
A többi lány gyenge volt. Szörnyekké kínlódták volna magukat a huszonegyedik születésnapjukat követően. John tudta ezt. Láthatta a többi fiatal apáca áthatolhatatlanul merev arcán. Mindannyian ott kezdtük: lent, bűnösként, a pokol kútjában -

Miután rózsám üzenetét megértette és elfogadta hétköznapjaim eufórikus álommá váltak. Elfogadta és nem szólt, ha akart is biztosan nem mert, ábrándos tekintete igazán káprázatos volt, olyan fülledtség keletkezett a mellkasomban, mint a nyári nap alatt a kék égbolt vakításától megrészegülve heverve a pázsiton. Felfoghatatlan volt. Kegyetlenül szorított és nem engedte, hogy ellenszegüljek. Kilépett a testemből vágyaim alkotta szellemem, kézen fogva rávett a cselekedetekre, honnét már nem hátrálhattam meg. Egyértelműen közöltem s veszélyessé lett, még kockázatosabbá, addig nyugvó kívánalmam, hisz kis híján viszonozta.

*


John

Az orvosi képzés egy dolog. Az évek nagy részét tantermekben töltjük, távol attól, amit majd valójában tenni fogunk. A kórházi gyakorlatok sem szóltak többről azzal a kivétellel, hogy köpenyt kellett felvenni.
Így aztán úgy gondoltam, nagyon nehéz lesz megtanulnom injekciózni úgy, hogy több, mint hat évre vagyok a diplomától. Ha ez nem is jön össze, legalább pelenkázásból kioktatnak – reméltem, mert Anne úgy talált telibe állandóan, mintha nem is lenne rajta pelus.

4. fejezet

Hasonlókép az iménti sötét alakhoz, innen is éjfél fekete füst gomolygott fel, lassan elegánsan miként csak a fekete füstök tudnak. Elfedte Vadárny arcát, majd lassan a vállaira telepedett lusta varjú raj módjára. Az idő még mindig állni látszott körülötte. Égpenge és a körülöttük felderengő tünékeny porszemek még mindig mozdulatlanok voltak. A pillanat nem múlt el, valahogy Vadárny lépett ki az időből. Ahogy lassan kíváncsian lefelé pillantott a láda tartalmára, nem tudta eldönteni, hogy mit gondoljon. Az ilyen pillanatok igen csak ritkák voltak az életében. Ugyanis ahogy zavaróan fekete szemei lassan lefelé pillantottak, a láda alján, finom bársony ágyán, egy ébenfából faragott lantot talált. A hangszer úgy hevert ott, mintha csak a tulajdonosa éppen most helyezte volna el benne. Valami még sem tetszett benne a nekromantának. És ezek a húrok voltak, melyek sápadtan és tökéletesen fehéren verték vissza a fáklya unott sárga lángját is.

*

Nate

Utolsó nap a suliban. Csak sajnos nem sok időm volt megtervezni. Olyan, mintha az utolsó napodat töltenéd, tudva, hogy másnap meghalsz.
Mindennek bele kellett férnie! A tanárok egész nap a vécén tolongtak, mert ipecacuanha-t csempésztem a kávéfőzőbe. Az osztálytársaim rajzszögbe ültek, a lányok haját bespricceltem ragasztóval. Míg azok a sírással voltak elfoglalva, a fiúk közül annyit csépeltem el, amennyire csak az időm futotta.
Ám sajnos az idő véges. A nap legjobb része a menekülés volt. A padok tetején ugráltam végig az összes osztálytermet, miközben kergetett az igazgatóság. És közben olyan hangosan röhögtem telibe őket, ahogy csak a torkomon kifért. Kaptam a táskám, és úgy vágtam be magam mögött az iskolakaput, hogy minél több tanár karja odaszoruljon – lehetőleg reccsenve.

- Szótlan, mint az anyja – védelmezte a papája.
- Azt nem osztom teljesen – tiltakozott a lány. Miután átjöttem a szobából, jól elbeszélgettünk mamával. - A nők egymás között beszédesek lesznek, s az alól nem kivétel mama sem. Ugye te is úgy érzed, Kálmán?
Azzal megadta ismét fiának a szót, aki meglepetésükre, elfogadta. Előbb sört töltött a szülei poharába, aztán bort a kedvesének és magának.
- Itt ül mellettem az a virág, melyet nemsokára leszakítok – kezdte igencsak komolyan. Úgy tapasztaltam, hogy ő még jobban várja az eseményt, mint én. Azért vagyunk itt, hogy nektek is tudomásotokra hozzuk, és ti is elmondjátok a véleményeteket.
Egy kis szünet következett. Különösen Lacipapa nem gondolta, hogy a bemutatkozásra olyan gyorsan következik az esküvő.

*


John

Eleinte még görcsösen reszketett mindkét karom, miközben Anne rajta fekszik, és lassú komótossággal issza a tápszert. Szeme gyakran ide-oda billeg – mintha állandóan az álom és ébrenlét határán lenne –, de sokszor egész sokáig nézi a szememet.
Minden korttyal egyre nyugszom, és valami ismeretlen, teljes megelégedés lesz úrrá rajtam, ahogy az utolsó korty után egyből álomba merül.

Miss Hanriett Collins irodájában voltam Jared Austinnal, kinek úgy vágytam a vérére, akár egy fenevad. Olyan halált szántam neki, amely pontosan a fajtájának való. Igazán gyötrelmeset.
-Mit szeretne, Mr. Morgan? -rám pillantott a monitor mögül. Mikor fölfedezte a diákot rájött, hogy a szituáció bonyolultabb, mint az hitte, és megkerülve asztalát odajött.
-Mi a helyzet, Jared? -érdeklődött a mormogó fiú felől.
-Mesélje el! -utasítottam.

Beleolvadt a hajnali égbolt abba a vészes gomolygásba, mi a horizont alját képezte. A narancsos vibrálást felszívta a szürkeség, mely olyan volt, mint a gyárkémények gőze, s lassan egyre hatalmasabbá vált, végül beterítette az egészet. Cikázva és csitíthatatlan robajjal átívelt fölöttem egy ezüstös nyaláb, s a következőnél mérhetetlen mennyiségű víz zúdult rám. Behajtottam a sarkon, mert a szélvédőmön vastagon megtelepedett áradatot hiába töröltem. Pihentettem a motort, szerencsémre időben voltam.

*


John

Fürdőszoba, tükör. A szám lélegzik, nem én. Nem lélegzik, csupán mozog.
Nem lélegzek, nem érzek, az agyam is leállt. Csak nézem magam a tükörben, de nem látok.
Nem, mint Nate. Üvöltve rohan utánam. Teste felrobban a gesztikulálástól.
- MEGHALT A BABA!
Felkapom a fejem, aztán a csap szélére állított kütyükre vetem: az egyik békés ritmusban csipog, a másik csendes.