Amatőr Művészek Fóruma

– Nem kell velem jönni. Megleszek.
– Nem hiszlek el – morrant Daniel, aki az események hatására teljesen kijózanodott. – Ha már kórházba nem akarsz menni, legalább azt engedd, hogy ellássam a sebed.
– Én is el tudom látni.
– Meg a francokat, ide látom, hogy jó mélyre ment az a golyó.
Az indián zavarban volt, az este folyamán nem először. Eddigi élete során sosem fordult elő, hogy önként siettek volna a segítségére. Tagadhatatlanul jólesett, de nem tudott mit kezdeni vele.

– Gyere el velem iszogatni holnap este.
– Francokat – mordult Sean. Úgy állította be az infúziót, hogy az operáció végéig egyenletesen csöpögjön.
Daniel vigyorgott. Módfelett kedvelték egymást az indiánnal, de persze ezt egyikük se mondta volna ki. Az állatorvos asszisztens fiú kezdetben nagyon zavarónak ítélte meg, hogy a „doki” lényegében csak akkor szól hozzá, ha nagyon muszáj, egyébként képes egész napokat teljes csendben tölteni. Rengeteg időbe telt, mire egyáltalán megtűrte a közelében, de még ekkor sem kommunikált.

Az éjszaka csendje megülte a tájat. Az a fajta, bársonyos nyári éjszaka volt, amit a férfi úgy szeretett, amely megnyugtatta, lecsendesítette a benne háborgó érzelmeket, egyszersmind kinyitotta a lelkét. Ilyenkor megnyugodott, és engedte magának, hogy emlékezzen. A fájdalmasabb részeket persze a mélyen belé égett önfegyelemmel keményen visszaparancsolta valahová hátra.

Édesség

A hideg. A karácsonyoknak mégis... csak volt valami magából kiizzadt langyoskás párlata, ami még ha orrfacsaró alkoholbűzű is volt, mégsem volt még soha annyira hideg... semmi, mint ami itt – a karácsonytól messze - Dani bőrét harapta át egyre veszélyesebb fogakkal. Számtalan szobán tolták át őt, és a bűznél fájdalmasabbá vált a csontjait hasogató fagy. A sötét épp addig mélyült, míg agyában egyszerűen csak elfogytak a rémképek. Tudta, hiába képzeli apja fahasító baltáját a combcsontjába, a következő szoba még rettenetesebb lesz. Mindennél.

A karácsony szaga

A kislány hátán reszketve pattogtak a koszos hullámok, ahogy ugrált az emberek között. Kabátja inkább csupán vékony pulóver, toldozott-foltozott kapucnival, bőre vörös foltos az iramtól – Dani minden részletet próbált megfigyelni a gyermeken, ahogy követte a lány vad irányváltásait. Ő sokkal ügyesebb volt, mint a suta rendőrök: azok inkább csak az ünneplő tömeget döntögették hatalmas testükkel.

A képmutatás ünnepe

Dani azt sem tudta hirtelen, hova rántsa a fejét, ugyanis egy időben repült felé valami csillogós girland, aztán az a manólány majdnem kiverte a szemét az óriási cukorpálcájával – próbált kiutat találni a karácsonyi vásárt ellepő tömeg özönéből, de fogalma sem volt, merre ritkul. És a szüleitől sem távolodhatott el csak úgy, büntetlenül. Nem mintha aggódtak volna érte, nem úgy a lelki fejlődéséért. Lelki fejlődés: a szülei kedvenc mantrája.

Prológus

Műtőasztal volt előbb vagy ember?

„A föld még kietlen és puszta volt, a mélység fölött sötétség volt és Isten Lelke lebegett a vizek fölött. ” *


Megjegyzés: * Genesis 1: 2

*

John

A tópart. Ilyen kéknek még nem is láttam semmit, nemhogy az eget. Mély lilába mártott királykék fodrok, melyek hasa a barna vízbe csüng. Súlyos az ég, nehezen lélegzem ránk nyomott párája alatt. Pedig mennyi minden van feljebb, a könnyed, gomolymentes égbolton, és még magasabban, amit kezelni kellene.
– Hát, ismét itt vagyunk – szólal meg mellettem Nate. El is felejtettem, hogy ő is itt van, vagy talán azt, hogy én. Döbbenten fordulok felé.

*

Nate

Scott fékcsikorgatva fordul meg, felkavarva az út menti tölgyek színes avarját. Nincs értelme utánafutnom, vissza a Buick-omért pedig azért nem, mert a húgomat menten az árokba dönti az épp feltámadó, késő délutáni szél. Nem hagyhatom itt, valami történt vele, és fontosabb a következményével törődnöm, mint kivernem az okát az öcsémből. Ráadásul John sem érkezett még meg.

*

John

Eltévedtünk. Délibábokat kergettünk a sivatagon át. Embertelen hőség forralta agyunkat, már sosem derül ki, hogy az út menti kápolna valós volt-e, vagy csak hallucináció. Nem értük el. Volt, hogy siettünk, lélekszakadva rohantunk az életünkért futva, majd kietlen vánszorgásba csillapodott a lelkesedés. Sehol sem találtuk Dee-t.

*

Dee

A fájdalom fénysebességgel tépi szét minden rétegem, mikkel az idő felöltöztetett. Pőreségem sem elég neki, olyan, mint egy férges parazita, örökké éhezik arra, mi romlani kezdett bennem. Vasfogak marnak bőrömbe, de sosem lesz vége. Nem bírnak elrágni, szakadozásig nyújtogatnak. Vér szóródik a torkomból, felkarmolja a sok sikoly.

*

John

Először a fogaim potyogtak ki a számból, még gyűjtöttem őket a markomban, aztán arra gondoltam: ez úgyis csak rémálom, ha ébredek, minden a régi lesz.
Elszórtam azokat, aztán egyszerűen csak hagytam, hogy a bőröm leváljon a kötőszövetemről, nem fájt. Pedig az izmaim bomlani kezdenek a lángra gyulladt manchineel fa fekete füstjétől.

*

Scott

Miután elfújtam az utolsó lángot is, olyan vaksötét telepedik rám, amit még soha életemben nem tapasztaltam. Valami csak vibrált az Inferno legsötétebb sarkaiban, ha épp más nem is, de vészfényével a mellékfolyosók falain a menekülő piktogram. Most semmi. Úgy botladozok, mint akinek újra kell tanulnia a járást. Jó pár zakózás után sokkal óvatosabb vagyok, combmagasságban tapogatózok előre, csak aztán lépek.

Első fejezet - Az első nap

Kinyitottam a szemem. A nap első sugarai fényes sávokat húztak az arcomon. Mint mindig, a hajam most is tele ment szalmával. Sokáig tart majd ismét kifésülni. De nem bánom. Teljesen megéri. Nincs ahhoz fogható érzés, mint mikor a lovaimmal alhatok együtt az istállóban. Most is mindent úgy csináltam, ahogyan eddig. Kivittem a vékony, fekete matracomat, és lefektettem Big Boy boxába.

*

Dee

Minél inkább vágyom a halált, annál hamarabb jövök rá, még élek. Hiába szorítom egymáshoz ajkam, és koncentrálok a sötétre – mást azon kívül nem is látok –, a halál csak nem harapja át a torkom. És mint sokszor már, most is a külvilág vesz ölébe, óv, míg alszom, dajkál, szeret… John-nak itt kellene lennie!
A forró érzéstől úgy lélegzem fel, mint újonnan megszületett, ha elsőt lélegzik. Fájt. Hó volt, hideg és nem a halál, vagy talán mégis: Ava. Arcom kezeiből font bölcsőben. A szemébe nézni maga a rettenet, ám mégis az ő ujjai reszketnek az én bőrömön.

*

Nate

A negyven napig hulló hó mindent belepett. Elnyomta a fényt, engem úgy, hogy a vegetáción kívül nem sok hasznom volt. A napok a mélyben teltek, hat lábbal a hatalmasodó hótömeg alatt. Kulcsra zártam most is a lakást, melynek falai elnémulva bámultak vissza minden reggelen, amikor elmentem, és este ugyanúgy, ha hazaérkeztem. Még ha kérdezték volna sem tudtam volna válaszolni nekik – hol vannak a többiek? –, csak a levegővételre volt erőm, és hogy minden nap bemenjek John-hoz a kórházba.

1726 októbere

XV. fejezet: Halott óriás

Viking hosszúhajó baljós árnyéka vetült a Balti tenger szokatlanul hideg, jeges vizeire azon az október végi délutánon. Vitorlák nem lengedeztek fém alkatrészekkel megtűzdelt fedélzetén, ám acélkéményei valósággal okádták magukból a gőzt és a füstöt, amitől úgy festett, mintha maga Surtr vezetne tűzóriásokat a világ ellen, miközben tüzes kardjaik felforralják a tengert.

XIV. fejezet: Agamede

Köpenyes alak lopakodott a város legszűkebb sikátorainak egyikében, a leprások és száműzöttek negyedében, ahová épeszű kívülálló semmilyen körülmények között nem tenné be a lábát.
Késő este volt, a legközelebbi templomtorony már negyed órája elütötte a tizenegyet, ezért a környék kihalt volt, csak a patkányok viszálya, és a rájuk vadászó fenevadak szöszmötölése hallatszott némelyik utcasarkon. A sikátorok nem voltak teljesen sötétek, a sápadt hold gonoszan hunyorgott a felhős égbolt szakadt dunyhája mögül.

Dorian, a szép, a sármos

Talán mégis rossz helyen vagyok. Nem találom, amit keresek. Túl keserű a likőr, kiszárítja ajkam. És nincs mellé valódi orvosi gyökér, vagy bármi, ami igazi. A szemekről ismerem fel, és az élet végét is. A halál itt mint egy járvány, mindenkit megfertőzött.
Nézem őket, és azt hiszik, látják egymás lelkét. Nem tudom, mit néznek, de amit látnak, az csupán egy nagyon távoli fénygolyó visszatükröződött csillanásai. Többszörös reflekszió, és mint olyan, teljesen kifordított torzulás.

XIII. fejezet: Egy jó ember mosolya

Cyprian kettős érzéssel egyezett bele Aelius ajánlatába. Egyrészt örült, hogy tévedett, és a férfi, akit elfogott, talán mégsem menthetetlen, hisz nem saját érdek, hanem valamiféle erkölcsi küldetés hajszolta a törvényszegésre, másrészt viszont kínozta az esküszegés bűne. Egy justitius számára a kötelesség elmulasztása egyenlő a kárhozattal. Ha kiderül, puszta létezése is kérdésessé válik, hiszen ez a tisztség egyet jelent Róma létével.

Kiwi bilincsben

Van különbség a megbénulás és lebilincselés között? És számítanak bármit az okok?
Kéz a kézhez, láb a lábhoz – válok eggyé a fényes, csokoládészínűre festett székkel. Ha hirtelen kell válaszolni, mindig hazudunk: van különbség, és az okokat fel kell kutatni. De nem akarom, hogy Zick hazudjon nekem. Talán ez az ok, ami némasággal láncol a székhez.
- Hm. – A hangja lekapcsolja csuklómról az aggodalom béklyóit. De nem folytatja, csak lenyelt egy falatot. A zöld téglalapocska vajon mi? Ánizs?

XII. fejezet: Különös túlélések

Tisziba dühtől vöröslő arccal állt az egykori főváros, Kuarszak főterén, a kun fejedelem fehér márvánnyal és aranylemezekkel borított palotája előtt. Lerítt róla a gyűlölet, amivel végignézett a kapukat őrző katonákon, akik festett szarvasbőr köntösben és buggyos lenvászon nadrágban, fejükön rókaprémmel övezett, szegecselt bőrsüvegben teljesítettek szolgálatot. Hosszú puskáikat jobb oldalukon tartva, márványszobor merevségével vetekedve álltak, és a legkevésbé sem vendégszerető pillantásokkal fogadták érkezését. A fejfedőjük hegyét borító, aranyozott süvegcsúcstól úgy festettek, mintha túlméretezett, díszes gyertyák lennének, izzó kanóccal fejükön.

XI. fejezet: Együttérzés

Lovak patájának ütemes csattogására ébredtek mindhárman, egy széltől védett mélyedésben, amit sűrű fák sora, és tüskés bozót takart. Fogvatartójuk igyekezett mindent elkövetni, hogy jól elrejtse őket a kíváncsi tekintetek elől. Éjszakánként a kocsihoz láncolta a különös párost, így a zajokat hallva csak a justitius kúszhatott fel a meredek domboldalon.
A férfi már az első hangokra felkapta fejét, így időben, a lombok biztonságos takarásából figyelhette meg az eseményt.

Dorian, a férfi, aki szereti az eső illatát

Még nem megyek be, kellemes az este, és bőven van nézelődnivalóm idekint. Kisebb-nagyobb csoportokban tolják egymást át az ajtón, legalább akkora tülekedéssel, mintha az égből radioaktív eső hullna. Be-be-beee… Mindegy, csak össze legyenek zsúfolva ott, ahol minden történik, mármint ahogy ők gondolják.
A csapóajtó édes füstöt pöfög az utcára, akárhányszor csak nyitják, és a kiáramló tömény szag keserűbbé keveri az esőtől ázott aszfalt illatát.

Zick, a fiú, aki még sosem félt a haláltól

Sosem értettem, miért késik mindig. Legtöbbször türelmesen vártam, cigiztem a kortynyi espresso mellé. Egyszer aztán visszamentem érte. Olyan volt, mintha két kis karjával próbálta volna leverni vad vihar magassá hergelt hullámait. Szíve halk dobbanásai jelzőtűz a mindent elsöprő hurrikán kellős közepén, ha forgalmat irányít… Életveszély. Ilyenkor harcolt a leghevesebben. A legelszántabban akkor, amikor az idő is ellene fordult. Úgy küszködött, mintha a holnap sosem jönne el.

A lány: Kiwi

- Tudom, hogy kit keresel – szólal meg.
Olyan hosszú ideig tartott köztünk a csend, hogy el is felejtettem, mellettem áll. Eggyé ölelt minket a Nap fuldoklása. Hipnotizáló, gonosz mágia a Ház előtti tavon pettyeződő, szépia aranyhíd. Minél szebb, annál aljasabb. Mindig kiráz a hideg, ha a CoRoT7b exobolygóra gondolok, ahol a Nap sosem megy le. Rettenetes lehet a végtelen fény!
Kicsit azért enyhítik rosszullétemet az ablakok miniatűr hibái, van néhány koszfolt rajtuk, holtra csapódott madártetemdarabok, amelyek felébresztenek esténként a mindenkori transzból: ez nem a valóság… Csupán mímelt lenyomata annak.

A lány, aki érzelmeket evett

Alattam száz méter, két karom oldalán további ezer. Testem kereszt a semmiben, tejüveg híd tartja alul, felül több ezer prizmaablak csapkod egymás szavába vágva. Fröcsögnek. A mélység párás átka lehet az, mit az égbolt szilánkokként szít pórusaimba. Úgy fáj, mint haldokló csillagoknak a ragyogás - én kísérem ki őket utolsó útjukra a hetedik szféra fölé, ahonnan Isten országa csupán bábjáték-komédia. Innen én irányítok.

X. fejezet: Kegyetlen igazság

A sűrűn lakott dél-keleti országrészben Aelius és a fiú gyorsan haladt előre. Naponta húsz-harminc mérföldet tettek meg, és ez idő alatt sikerült elkerülniük a szlávok figyelmét. Mivel gyalogszerrel jártak, a helyiek számára úgy tűnhetett, valójában szegény zarándokokról van szó, hiszen augusztusban sokan tettek meg nagy utat e célból.
Augusztus tizenötödike, vagyis Nagyboldogasszony napja ehhez képest egész máshogy telt.

IX. fejezet: Bíborban született harag

A Boszporusz északi partján, egy országnyi embert magába fogadó város ölelésében, kevesebb, mint negyed mérföldre a Hagia Sophia bazilika zöld kupoláitól, mesterséges sziget csúcsára épült a Bizánci Birodalom urainak otthona. A palota falai között kiváló uralkodók tucatjai látták meg a napvilágot, nevelkedtek, és váltak feledhetetlenné, mielőtt a sírbolt föléjük borult volna.

VIII. fejezet: Álmok őre

Aelius és fiatal útitársa egész nap gyalogolt. Rövid ideig pihentek csak meg valamivel a sötétség leszállta után, de hajnalhasadáskor azonnal útnak indultak. Szerettek volna minél előbb biztonságban lenni, és amennyire csak lehet, észrevétlenül behatolni a Szláv királyság belsejébe. Gyalogszerrel a hun határig Aelius nagyjából egy hónapos úttal számolt, ami egy karmazsinruhás tiszt esetében hosszúnak tűnhet, de a legátus a seregből való távolmaradás miatt aligha aggódott.

VII. fejezet: Szorult helyzet

A nap már alacsonyan járt az égbolton, mire Aelius visszatért. Útitársa ugyan álmos volt, az egész napos izgalom, és a legátus miatti aggodalom azonban nem hagyta pihenni. Egy sűrű bozótos mélyén megbújva várta segítőjét, de már negyed mérföldnyi távolságból észlelte közeledését.

VI. fejezet: Kitérő Neosoliumban

Novum Castrum után még közel nyolc órás út várt rájuk, míg elérik Neosolium városát. A legátus szemhéjai az elmúlt napok szegényes alvása után ólomnehéznek tűntek, de tudta, hogy bármennyire is fáradt, nem alhat el. Bármelyik pillanatban készen kellett lennie, hogy leszálljanak a vonatról. A biztonsági felügyelet emberével való találkozás után nem mert volna megkockáztatni egy ellenőrzést, még ha valódinak tűnő okmányokkal rendelkeztek is.

V. fejezet: A Corvus 3422 utasai

Derűs hajnali égbolt alatt állt az épülő állomás acélváz szerkezetű kupolája. Az alatta ácsorgó emberekben a felkelő nap mélyvörös, növekvő fél korongja hasztalan próbálta feledtetni a szokatlanul hűvös, esős nyári napokat.
A fiú egyfolytában vacogott, nadrág hiányában a lábszárára kötött, szoros gyolcs alig adott valami meleget. A testét fedő vastag paenula, bár fejét eltakarta, hónaljban szellős volt, ugyanakkor kényelmetlenül rálógott karjaira, emiatt akadályozta minden mozdulatát.

Néhány nappal később

IV. fejezet: Tatius és a roxolán gyermek

Pannónia elfoglalása sosem látott önbizalommal töltötte el a Birodalom hadseregeit. Sokan készek lettek volna tovább menetelni, akár egészen Olbia főteréig, hogy saját kezükkel végezzenek a hun nagyfejedelemmel és lehetőleg annak minden alattvalójával.