Amatőr Művészek Fóruma

a pillanatbogárka elrepült
a tarló-semmi megfáradt ködébe
egykor-varázsos teste hűlt
reményként bízta rá magát a szélre

azúr rongyok papírhullák
pupillád martaléka fényem
mélyed fonva
tenyerembe fagyott arcod
ráncaidat medrem mossa

Gulliver óriás volt a törpék között,

meztelen mellett a rongyos is jól öltözött.

A néma mellett ékes szóló, ki beszél,

a halott mellett egészséges, aki él.

persze hogy jó akarsz lenni, hisz ölelésből foggantál... nem igazán jön össze, mert van ami eleve taszít... az eredendő ármány, ami arra késztet, tükre légy a világnak, ne az ölelésé... azt sóvárgod, hisz születő emlékezeted forró génekból fakadtak...

Tékozló fiút csábos szabadság
messze elcsalt: lőn önkényes árva.
Apjuk, a megunt, még visszavárja.
Jófiú-bátyja sajnálja magát.

Csak röviden,
csak tömören:
sokunk itt lenn
nem egykönnyen.

Vagy hogyan nőtt ki két csont közül
elfogadni, elmaratni, megérteni ilyen hámot?
Sosem szagolt, ekképp ízlelt, felérdemelt, elért lángok
homlokzatán váltsd egésszé, fogadd szögül
egyenesre, egyenesért alig látott
hajlatokra szabott álmod

Ne ismerd fel őket,
ügetnek előled

pofára esetten,
agyatlan seregben

Szipolyoznak a gondolatok, éjjel... Egy nem természetes állapot, mert a gondolatok önemésztőek, ellened vannak, s önnön ellenségeddé tettek. Mert felemésztették a természetes állapotodat, a békét. Vagy a természetes harcot a kétségeid ellen, hisz nem tudsz ellenállni gondolataid burjánzásának.

Itt hagyom nálad ezt a lapot,
ha gondolod elolvashatod,
majd ha átnézted minden sorát,
megérted mindennek az okát.

Ébredés után mélyre engeded a kezed,
kiemelsz néhány kavicsot a reggelből
– az ágy gondosan kiépített partjánál
felkavart állóvíz –, eldobod mind,

Mikor itt az ősz, korán sötétül már,
s a ködös éjeken didereg a táj,
a forró nyárnak emléke lett a múlt,
mely halk sóhajjal az őszi csendbe hullt.

fehér foszfor
s hogy el ne égj
nedves csókokba kell burkolni
de ki tudna egészen betakarni
így egy folyamot

Úttalan úton

nőszirom-írisz, nap szeme-fénye kinyílik az égre.
élet-igenlő bódító baraboly fut a fényre.
pásztortáska a vállán; indul a létbe az ember
telve reménnyel: téltemető és gyöngyike várja.
mégis a végén csak maga; társtalan árvacsalánka.

Szárnyaszegett ima, verseiből Isten kifelejtett.
Tó nesze szó puha fészke, a múlt - már sárga virág lett.

...haikut, nyáron?!
még élni sincs most időm,
nemhogy... VILÁGOS?!

Szennynek a fátylai tollazatára rakódtak. A hattyú
szemben az árral, a mát eleresztve, feledve mosakszik.

Nehezemre esik
túlgondolnom magam.
A fránya kettős én,
ami nem engedi.
Igen. Jó lenne beszélgetni.

Vak
szemed
tükrében
arcom látom,
tenyér simítja.

PU
atom
ön-pacsi:
Kirobbanó
láncreakció.

Annának ajánlom

Fehér vagyok,
szerényebb a pirosnál,
a kiskertben csak veszekszünk,
szavunk sose találkozik.

Mit
elmém
eltemet,  
szívem egyszer
felszínre hozza.

egy álom takaró-peremre szorult vágya
érverés ébredő tánca bénult halántékom mögött
rianó gondolat csökött fél-ideája

Kút
mélyén
varjú ül,
- visszhang verdes -
kirepül szárnyán.

- Jézuskám, ne! Te itt? Mi megint? Tán olvad a jég már?
- Megkért téged az emberiség, hogy tönkrejutalmazd?
- Várj anya! Többé nem teszi ezt, ne beszélj neki végről!

- Jézuskám, ne! Te itt? Mi megint? Tán olvad a jég már?
- Megkért téged az emberiség, hogy tönkrejutalmazd?
- Várj anya! Többé nem teszi ezt, ne beszélj neki végről!

Hit,
Világ,
ajkakról
égbe omló
Mantra-szépia.

Csend,
bogár
araszol:
Éji virág
kitárja szirmát.

~

Hallgatásfal
Üvegfényű
Elmosódó

Hazugságok
Karcolása
Torkomon

Megjegyzés: A mű címe morzejelekkel íródott. Jelentése: Némaság

Bújócska

Tű
fokán
czérnaszál
hiánya űr
körberajzolva

Fekete angyal suhan fölöttünk,
kivont kardjára tűzve az idő,
végtelennek álmodott örömünk
vércseppekben széthulló miliő.

Lassan összeomlik bennem minden, s odakint
univerzumok magjában az alvó hit megreped.
Elárvult lélek-sötétben figyelem figyelő csendemet.

Hogy neked is, nekem is fáj sajnos, az életem adtad,

Alamizsna, rossz szándékú ajándék,
nem az én játszmám, másnak sem igaz hit.

Büszke vagyok hősi magyar tettekre,
világdíjként nyíló virágesőre.
Tudom, miért maradtam vézna egyke,
tudom, kamasz szeme hogy sandít nőre.

Még bennem él, éget, úgy kiált,
A Váciért rajongó diák,
"Százhuszat verő szív"-be lát,
Érzi a Nyírség száz baját.
"Eső a homokra" a vers, a dal,
Kiviláglik a belső, lelki harc!

üres szavak közt
többet mond a csend
így törölted el
némán az "Igen"-t

repültél
szárnyad elhagyott
letörtél

majd most jelentem ki persze
nem úgy történik nem teszem
szóvá ahogyan te sem
ha nem beszélünk róla súlytalan
marad a cselekvés hiánya

Ó, drága, Vén Lépegető.
Jöttöddel búcsúzó, piciny Idő.
A lépcsőm gumicsizmádba reccsen -
Sokszor átázott Emberkönnyekben.