Amatőr Művészek Fóruma

Őrült vagyok, de nem ostoba.
Sorsom bizony elég mostoha.
Létezésem kitölti az űrt.
Célom az, hogy ne okozzak zűrt.

szívverésem megpihent az éjjel
ringatózott álmaim visszapillantó tükrén
nem kíméli most sem szikrázó
idegvégződésem pulzáló dobhártyám

A táj felett megültek
a vastag, szürke
fellegek
esett is kicsit
s fázósan közeledett
az este akkor
amikor találkoztunk
veled

Amikor a kábulatod elmúlik.
Amikor a mámorod is messze száll
és csakis a fájdalom mely megmarad.

Álmos csend alatt szó lapul,
nem találja a kósza gondolat,
a tudat nyújtózik, lustán lazul,
a múló idő még mélázva bólogat.

Révedve álltam a vén hárs alatt,
elcsoszogott mellettem a nyár,
rád gondoltam, csak egy percre,
mire észbe kaptam, havas a határ.

E hevenyészett sorok,
az elszoruló torok,
egy ellenséges világ,
most létezésért kiált.

álmomban megint vásárolni mentünk
az elejétől tudtam hogy valami nincs
a helyén de nem szóltam inkább nem
néztem rád mosolyogtam és hagytam
hogy vegyél nekem egy fekete pulóvert

Megtisztulni vágyom.
Összetört oly sok
félbe maradt remény,
hogy félve kérdem én
holnap, tőled:

ki leszel Te nekem,
s Neked ki maradok én?

messze kéne menni
csendek közé ülni
ahová a város
hangja már csak álmos
suttogássá válik
elmenni odáig

meglepődtem amikor láttalak
a fejemben folyton
hátfényben állsz

Azt hiszem, hogy neked nagyon
rosszul lát a szemed,
ha úgy látod kövér vagyok
tegyél szemüveget!

Megjegyzés: 2o17. o8. 27.

didergő reményem
fecskeszárnyon suhan
árnyék lép a fényen
fák levele zuhan

ujjam végén az erek
önmagukba görbülő
lüktető végtelenek

hol örök vár a végre
sejtekbe kapaszkodva
kuporog a sötétbe

A magyar nyelv áldott hangja
Magyaroknak birodalma.
Vigye majd sors bármely földre,
nyelvével van odakötve.
Lakomában, közös torban,
benne van a síró dalban.
Dunát fodrozó habokban,
csuka hátán és farokban,
botra feszülő marokban.
Benne érzem minden jóban,
ott, a barát igaz szóban,
ott, a táncban, mosolyogásban,
anyánk dúdoló hangjában,
szeretőnk orgazmusában,
sziporka felhők hasában.

csendek bújnak össze
mint a harmatcseppek
fázós hideg fénnyel
hűs hajnalt remegnek

gyöngécske napsugár
gőgicsél az égen
fellegek szegletén
hintázik merészen

alkony ágyaz a Napnak
völgyben bágyad a fénye
árnyékok mosolyognak
alvó széncinegére

bezárja kapuit előttem a táj
nem mondja el többé mi az ami fáj

másnak adja szívét helyettem
elsíklik a mosolya mellettem

sápadt reménnyel fekszem
kiégett kéregbarna mezőn
halál kaszál a csendben
majd boglyának dől delelőn

Hazaérek, s kifújom magamból a mérget,
mit a tüdőm egész nap a szmogból belégzett,
s mérgeztek az emberek szavakkal, tettekkel.
Visszanézve köpködök: pfuj!... szemétre!... nem kell!