Amatőr Művészek Fóruma

Didergő bogáncs
fejére hósapkát köt
a jószívű tél

Torz pipacsszirmok hullnak,
talpfákon sikolt a fék,
a kerekek forrón gurulnak,
az égen megsápad a kék.

A templom tetejét figyelve,
Merengő képet mutattam.
Egy csésze fekete zárta magába,
mély gondolatok tengerét.

A csend, ami körül vesz,
mégsem zajtalan dolog.
Hisz a gép az agyban zörög, kattog.
Érezted már?
E világ zaját?

Olyan jó belesimulni a mába
nem kérdezni már
s nem felelni a múltnak

Pihenj meg vándor
Fogd a kezemet
Jobb utat nem találok
én sem ismerek

Odakint még jég van,
Idebenn én lakom;
S a nagy hideg mellett
Tűz roppan, s hallgatom.
Erdőt látok, ahol
Lomb közül lép felém:

Csak ülnék egymagam
Mit tennél akkor?
Behunynám szemeim
Mernél-e nézni?
Ha érintést sem akarok
Hagynál-e engem?

Szerelmes a nyáresti alkony
az éjbe,
bíborával simítja sötét
hajlatát,
késői sugarával fedi
tanúját,

Kínzó éhség, halovány remény
hajszol haza. Apám fut elém,
átölel; sírunk mind a ketten.
Ünnepi asztal vár odabenn.

Elterülni a táj rőt füvén,
meghalni az erdőn, mint a vén
fák, ahogy kidőlnek a soron,
s majd ha lehull a fagyhozó tél
finoman szőtt hótakarója,

Neszez az éjszaka,
csendes a világ,
szemhéjad két összezárt virág-
szirom.

ültettem fákat,
bokrokat is
gyönyörű mikor
közöttük jár a nyár

Gyere, menjünk világgá.
Visszük magunkkal hazánk.
Menjünk gyere világgá.
Magunkkal visszük hazánk.

lennék eső
ködtáncolt levél
sohasem félő

Viharokban fuldokló égboltként születtem,
Könnyem esőnek cseppje,
Hangom mennydörgés,
Erőm a süvítő szél.
CSEND!!

Hiányzol Apa,
Hiányzik a sírás.
Hiányzik az érzelem.
Hiányzik a bizalom.
Hiányzik a szeretet.
Amit elvettél tőlünk.

Nézz ide, édesem, lássam az arcodat! Mondd csak, a hóhér
Merre vadászik? Anyád tudja, hogy elmenekülsz?
Bárcsak apád is a szembogaramba ha lépne ma éjjel!
Fénysebesen fut a zaj, hátra se néz, ha sikolt.

a pillanatbogárka elrepült
a tarló-semmi megfáradt ködébe
egykor-varázsos teste hűlt
reményként bízta rá magát a szélre

azúr rongyok papírhullák
pupillád martaléka fényem
mélyed fonva
tenyerembe fagyott arcod
ráncaidat medrem mossa

Gulliver óriás volt a törpék között,

meztelen mellett a rongyos is jól öltözött.

A néma mellett ékes szóló, ki beszél,

a halott mellett egészséges, aki él.

persze hogy jó akarsz lenni, hisz ölelésből foggantál... nem igazán jön össze, mert van ami eleve taszít... az eredendő ármány, ami arra késztet, tükre légy a világnak, ne az ölelésé... azt sóvárgod, hisz születő emlékezeted forró génekból fakadtak...

Tékozló fiút csábos szabadság
messze elcsalt: lőn önkényes árva.
Apjuk, a megunt, még visszavárja.
Jófiú-bátyja sajnálja magát.

Csak röviden,
csak tömören:
sokunk itt lenn
nem egykönnyen.

Szipolyoznak a gondolatok, éjjel... Egy nem természetes állapot, mert a gondolatok önemésztőek, ellened vannak, s önnön ellenségeddé tettek. Mert felemésztették a természetes állapotodat, a békét. Vagy a természetes harcot a kétségeid ellen, hisz nem tudsz ellenállni gondolataid burjánzásának.

Itt hagyom nálad ezt a lapot,
ha gondolod elolvashatod,
majd ha átnézted minden sorát,
megérted mindennek az okát.

Ébredés után mélyre engeded a kezed,
kiemelsz néhány kavicsot a reggelből
– az ágy gondosan kiépített partjánál
felkavart állóvíz –, eldobod mind,

Mikor itt az ősz, korán sötétül már,
s a ködös éjeken didereg a táj,
a forró nyárnak emléke lett a múlt,
mely halk sóhajjal az őszi csendbe hullt.

fehér foszfor
s hogy el ne égj
nedves csókokba kell burkolni
de ki tudna egészen betakarni
így egy folyamot

Úttalan úton

nőszirom-írisz, nap szeme-fénye kinyílik az égre.
élet-igenlő bódító baraboly fut a fényre.
pásztortáska a vállán; indul a létbe az ember
telve reménnyel: téltemető és gyöngyike várja.
mégis a végén csak maga; társtalan árvacsalánka.

Szárnyaszegett ima, verseiből Isten kifelejtett.
Tó nesze szó puha fészke, a múlt - már sárga virág lett.

...haikut, nyáron?!
még élni sincs most időm,
nemhogy... VILÁGOS?!

Szennynek a fátylai tollazatára rakódtak. A hattyú
szemben az árral, a mát eleresztve, feledve mosakszik.

Nehezemre esik
túlgondolnom magam.
A fránya kettős én,
ami nem engedi.
Igen. Jó lenne beszélgetni.

Vak
szemed
tükrében
arcom látom,
tenyér simítja.

PU
atom
ön-pacsi:
Kirobbanó
láncreakció.

Annának ajánlom

Fehér vagyok,
szerényebb a pirosnál,
a kiskertben csak veszekszünk,
szavunk sose találkozik.

Mit
elmém
eltemet,  
szívem egyszer
felszínre hozza.

egy álom takaró-peremre szorult vágya
érverés ébredő tánca bénult halántékom mögött
rianó gondolat csökött fél-ideája

Kút
mélyén
varjú ül,
- visszhang verdes -
kirepül szárnyán.