Amatőr Művészek Fóruma

Mikor a tűzre-szomjas könny csorog,
pohárban víz tisztán kevés,
mikor a titka törten támolyog,
vajon a „most aztán… ” elég!?

„Milyen színű napod volt? ”
kérdezte tőlem egy kislány a parkolóban,
én meg még nagyban
a helyes válaszon gondolkodtam,
amikor türelmetlenül továbbkérdezett:

Életérzés


Hívlak Téged Kádár Kata,
gyere Haza bujdosásra.
Megújul az ős ballada,
igaz most is minden szava,
hitünk ármányság uralja.

Ha majd egyszer kell siratnod
ne sokat adj jajszavadhoz!
Add hozzá mind könnyed savát,
legyen abban anyád, apád,
vesszen abban minden hited;
fájjon akkor mind mi tied!

Kalákából, mint színes cifra túldíszitett kádenciák
szertartásmesterei eresztékeknek ízes mézeskalácsok.
Hókuszpókusz, innen ide nem marad más csak ugyanaz.

Farmerdzsekim belső zsebében
kotorászok, onnan veszem elő,
nyakam gallérom mögött didereg,
lopva araszol alá az őszi eső.

Azt mondják rám a haverok,
én is nagy ivó vagyok,
bár ezt váltig tagadom,
csak ha van rá alkalom,

Ó, IÓ, CIÓ, ÁCIÓ,
GLOBALIZÁCIÓ!
Jó gondolat, rossz fejekben,
helyrehozni lehetetlen.
Az árat, mint mindig, fizeti a plebsz,
könnyen járulékos veszteség lehetsz!

- Mostantól néma csend legyen kicsengőig! Aki megszólal, kirúgatom! - hallottuk egy hosszú hét péntek délutánján tanárunktól.
Mindenki próbálta elérni, hogy semmilyen hangot se adjon ki. Páran a padra dőltek és aludni próbáltak, mások fülhallgatóval tömték be fülüket és a ritmusra rázkódott lábuk, a nagy többség pedig a telefonjával játszott a pad alatt. A tanár szúrós szemmel nézett végig rajtunk, majd az ablakhoz sétált és becsukta, hogy azon keresztül se jöhessen be semmi zaj.

száz kuka csattog
száz kuka lép
rombol és csapkod
száz kuka kér

A láz izzó börtönében,
Jéghideg verejtékcseppek
Fürdőjében tocsogva
Hánykolódunk,

tüske érik nyelvünkön
némaságunk dördül keményen
hallom hogy hallod
hogy velem vagy és szintúgy félsz

Temetőbe hív az ének,
oda vár a végítélet,
néhány pohár óbor mellett,
jaj, de szépen énekelnek,
mindörökké bolygó lelkek,
örökösnek tűnő évek.

Sok cifra országban
több vár csipkés tornyát láttam,
erkélyükről nézve
mindig hazavágytam.

Ha meghalna a fény
ha semmivé lenne a sötétség
ha egy perc lenne bölcsője
és a halál lenne teremtője...

Nem írtam verset már legalább két éve.
Letettem a lantot, hogy inkább zenére
Pengessem húrjait hogyha kedvem támad,
Az ujjam bírja még, jól mozog, nem fárad.

rózsafa

Hullik-e rá ma az isteni fénye, a vágya a nyárnak?
Rózsafa lobban a tűzbe omolva, ha eljön az éjjel.
Ében a törzse, a karjai végre kitárva, ha lángol,
Rázza a szél, de a szirmai éteri fénybe merülnek,

Röppen a pernye az égre, a bőrre, a teste parázslik.

Víznek felszínén,
lágy gyűrűkön fut a fény,
mélyben, kő lapul…

emlékszem még a szád ízére
a napokat számolom újra
álom csüng a fán látom
megzizzen egy cincér húrja
fáradt pír cseresznyét kóstol

Legközelebb
a csillagokat utadra szórom el,
hadd érjék talpadat,
s ha tüdőd bokraiba
teremtem a szelet, az
olyan lesz, mint a
suttogás.

anyai kéz
magyar vagy szír
férfi vagy nő
félmilliós árnyjáték
lámpakarika a bogarak körül
kezükben kifordított pohár

percek néma alagútjában
egyedüli gyalogosok
fal mellett lapulva menetelnek
csoszogásuk elnyeli a
sötét mélabúval bélelt palástja

vannak itt a költők
s más betűvetők
kik a szavak mesterei
- doktorok-
kik lélekből -lélekbe
csorgatják
a reményt

I. Tornádó (Anna ölelése, jó ég...)

Kozmikus kéj vadít önmagammá.
Bolondos szél ölel át vad szelet.
Semmi sem marad meg a talaján.
Repülni fog minden, nézd az eged!
Leszaggatom, mint a láncaimat!

Széttépett emlékek
Kísértenek,
Szüntelen felsajgó
Lélekhegek.

Tükröm öntelt csalódása lettem,
ismerős álarcom idegen szerepben,
kémtükör szemein kialvatlan álom,
bénultan bámulom önimádó bábom.

felettem
kávébarna
bőr
ég
veríték hull

szavak méltóságát
a szépség lazúrján át
lehelet könnyedséggel
lehet láttatni

Lefelé folyik a Tisza,
Arckönyv-versfolyam sem vissza.
Először csak cseppen-csurran
tiszta forrás zugaiban.

Csak három lépés, és nem kéne többé minden elutasítás után újra és újra foggal-körömmel kapaszkodnia a Reménybe. Csak három lépés, és az élet ezernyi nyűge is köddé válna pár pillanat alatt.

mi
ketten
téridő
szövetén új
hullámot vetünk

Az
első
pillantás
bölcsője-e
az utolsónak?

Te
és én
összefont
kócos tincsek
talpaink alatt.