Amatőr Művészek Fóruma

Hosszú másodpercekig figyeltem napbarnított bőrén vágyam hiányát.
Újabb és újabb foltok rajzolódtak ki szemem előtt.
Már nem voltam vak, látni akartam, hogyan válik semmivé bennem az öröm forrása.
Körülöttem a világ zaja egy tölcséren át folyt le a tudatalattimba.
Ott voltam én, s elért minden hang.

Csak fekszem a hátamon behunyt szemmel. Hallgatom a hullámok ütemes, zsongító zúgását. Félálomba ringatnak. A hátamat a lepedőn keresztül is melegíti a forró homok. Néha szellő támad, könyörületesen végigsimít a bőrömön. Távolról kacaj, játékzsivaj hangja hatol a fülembe, mintegy függönyön keresztül. Ez egy eléggé elhagyatott partszakasz, néhány családdal kell csak megosztanunk. A gyerekek élvezik, én pedig belülről mosolygok. Az enyémek vajon merre járnak a nagyvilágban?

úgy ölelnélek úgy igazából örökké
ahogy a földet akartam valamikor rég
szorosan egy kis rögöt ebből a világból
az élettől oltalmat, más nem kell, bőven elég
nyugszom, pokollal a széndarab szívemben
csak a halál örök, ott majd elengedheted, ígérem,

Feküdt az ágyon. Tekintete a plafonra szegeződött, de nem látta. Befelé nézett, miközben hangtalanul sírt. Folytak a könnyei kétoldalt lefelé az arcán, be a fülébe, le a párnára. Csakis önmagát okolhatta. Annyira akarta őt. Semmi más nem számított igazán, nem számított eléggé. A gyermekeit sokkolta, amikor bejelentette, hogy elköltözik és az apjukkal elválnak. Sírva ugrottak a nyakába, azt üvöltve, hogy neeee! és szorongatták, mintha sosem akarnák elengedni. Azt a pillanatot sohasem felejti el, míg él. És mégis: túlélte ezt is, túlélték valamennyien.

Szerző: 'Emlékszem, mennyi mosolyt csaltál mélyszántású, műszakokban érlelt arcára anyádnak, s hányszor bújtál csalódásait, bánatait zokogó-italba fojtó karjaiba. Elhaltak bennük a félelmeid, fájdalmaid által táplált gyöngy-források, míg mosollyá szelídültek földnek hajló, halovány vonásaid. Sokszor álltál a házgyári vasbetont gondosan megmutató, márványosra kopott fenyőlécet támasztva kérdőn: Mi lesz a vacsora? '

A lány megdöbbent. Az idejét sem tudta, mikor látott ilyet, de hosszú évek óta bizonyosan nem. A látvány a szíve közepéig hatolt és onnan indított gyűrűző érzelemhullámokat kifelé. Akkor, abban a pillanatban hasított belé a felismerés, a megértés, a biztos tudata annak, hogy külsőségekből semmi sem számít, hogy az eddig számára érthetetlen megnyilvánulásai a fiúnak csak álcák voltak, terelő hadműveletek, hogy elleplezze, megóvja a sebezhető, meztelen igazságot: mérhetetlenül fontos számára a lány.

Szerző: 'Pista elment a kocsmába, kért egy sört. Nem találta elég hidegnek, ezért azt mondta a pultos lánynak, hogy nagyon fejbe veri. A pultos lány felajánlott neki egy másik korsó sört és egy kávét ingyen. De Pista nem akarta elfogadni. Hőzöngött, hogy micsoda kiszolgálás van itt.'

Feküdtek egymás karjaiban a fiú szobájában az ágyon. A lányban rettenetesen feszült minden, amit a fiúval kapcsolatban érzett, és összezavarta az, amit nem értett. Hogyan lehetséges, hogy ilyen szeretetteljesen öleli őt - egyáltalán, mit keresnek egymás karjaiban ilyen meghitt helyzetben?! Hiszen a fiú folytonosan fenntartott egyfajta tartózkodásból épült falat maga körül, amelyet nem engedett áttörni, még csak szándékot sem mutatott arra, hogy átláthatóvá tegye azt a lány számára.

Ültek a kis kávézó asztalánál egymás mellett, egymással szembe fordított székeiken. Beszélgettek. A fiú itta a látványt, a szavakat, mosolyogva hallgatta a lány izgatott csacsogását. Elbűvölten figyelte, ahogyan gesztikulál, magyaráz, beleéli magát a mondandójába. Ez már az első alkalommal megragadta, lenyűgözte, ez az elementáris energia, ami a lányból áradt.

Életében mindegyre percemberkékkel civódott-vitázott
Istenverte áldott színészóriás volt velején szólva
önnön erejéből felküzdve magát
a csúcsig majdhogynem eljutott
halálával barátai folyton sokasodnak
amíg élt a segítő jószándék
- ha lett légyen is - galádul kerülte el

Csússzmássz és Nyálkatalp, a két csiga egymás szomszédságában laktak egy öreg lapulevél árnyékadó rejtekében. Érdekes volt a kapcsolatuk, mert több is lehetett volna köztük, mint barátság, de mivel hímnősök voltak, nem tudtak megegyezni, hogy ki a fiú, és ki a lány. Nyálkatalp szerint természetesen ő a férfi, mert szerinte neki menőbb a háza. Csússzmássz ezt vitatta, mivel ő sokkal sportosabb alkatú, ezért neki kellene viselni a nadrágot. A napokig tartó vita, végül is, közös megegyezéssel zárult: maradtak örök barátok, vagy barátnők attól függően, hogy páros vagy páratlan nap volt.

Ültek a kis kávézó asztalánál egymás mellett, egymással szembe fordított székeiken. Beszélgettek. A lány itta a látványt, a szavakat, igyekezett feloldódni az élményben, megragadni és rögzíteni magában a történést, amelyre annyit várt, amelytől annyit remélt. Izgatott volt és feszült, boldog, ugyanakkor óvatosan engedte csak szabadjára érzéseit. Nem mutathatta ki vágyakozását - a fiú úgyis tudta, tisztában volt vele.

Folyt a társalgás, néha-néha felhangzott ilyen-olyan zene a háttérben, ahogy a különböző önjelölt lemezlovasok megkaparintották az irányítást a lejátszó felett. Családtagok, barátok ücsörögtek, álldogálltak a nappaliban-konyhában, különböző ropogtatnivalókat rágcsálva, italokat kortyolva poharaikból, üvegeikből.
Nem tudta, kik jönnek még, nem is igazán törődött vele.

Beszélgetett a többiekkel, ellazult a munka után, jól érezte magát, még akkor is, ha nem fogyasztott alkoholt - másnap hajnalban újra dolgoznia kellett. Mindenkit ismert, rokonok, haverok gyűltek össze a születésnapra. Lassan, az este előrehaladtával a társaság tagjai kezdtek hajlamaikhoz és képességeikhez mérten elázni. Furcsa dolog józanul szemlélni a körülötted lerészegedőket - de ez őt nem zavarta.

Kicsi szívem,
Egyetlen édes kicsi szívem,
Hát megöleltél, s arcomra
Csókot öntöttél, mint két
Kolibri a forró nyári szélben.

Megjegyzés: Az Aranykorból, 2014. március 20.

Egyre inkább kezdtem becsavarodni a halhatatlanság körkérdéseitől. A válaszaim olyanok voltak, mint az orkánszél: egyre messzebb sodortak a megoldástól. Határozottan az volt az érzésem, hogy nem lehet különválasztani a halált az élettől; és ezzel véget is ért volna kutatóorvosi pályafutásom. Hatvanöt egeret öltem meg azon a napon, mindenfajta „időellenes” génmanipulációval.

Magadra maradsz,
míg önnön torkod
át nem harap
s örömódákból
áramló torkodból,
gennyes patak fakad.

Bocsáss meg kedves olvasóm, hogy ígéretemhez nem híven csak két nap múltán folytatom, de magyarázatként írhatnám azt - a kategóriának viszont hűen vicceset, hogy annyira degeszre ettem magam, hogy mozdulni sem bírtam. Ez viszont az olvasómnak, neked, kedvesnek, a becsapása lenne. Mivel nem csak a lovagiasságomat, hanem az igazmondásomat sem veszítettem el, ezért bevallom az őszintét: mikor lementem az ételfutárhoz, akkor szembe találtam magam egy tagbaszakadt, hosszú hajú, borostás, bőrzekébe öltözött - ja, és mogorva ábrázatú- már nem annyira fiatal emberrel, aki szívélyesen üdvözölt.

A kocsmaajtóban, egy szép fiatal nő állt az üveges előtt, aki évtizede már, hogy törött ablakainkat üvegezte. Az üveges, aki folyton a kocsmában ült, azelőtt sem volt ismeretlen előttem, többször ittunk egy-két áldomást valami nagyobb munkája után.
Ez a lány azonban más volt, mint a haver nőismerősei. Csak állt ott egy pillanatig, a szeme olyan szomorú volt, hogy olyat még soha életemben nem láttam. Majd kilépett az ajtón, fehér szoknyája libbent a nyári szellőben. Pár pillanatig úgy tűnt, azonnal elesik, az útszéli fát kapta el. Aztán felemelte a fejét, pont ránéztem. Szemében az üresség és a kibuggyanó könny pillanata volt, ahogy csak állt ott, majd elindult.

Másnap… Szóval aznap – mert már bőven világos volt, mikor hazaértem – úgy léptem ki a házból, hogy ma megváltom a világot. A zsigereimben éreztem a tudást, ami nem hogy elég lesz a kérdések megválaszolásához, de bőven túlszárnyalja azt. Istennek éreztem magam, nem… Sokkal többnek. Bár úgy léptem ki a házból, hogy minden lépés fájt, biztosra vettem, hogy csak állva fogok tudni dolgozni, de ez sem, ahogy semmi más sem tántoríthatott el a kutatástól.