Amatőr Művészek Fóruma

Gabi szerelmi története foltot ejtett a család becsületén, ezért még egymás közt sem beszéltek az esetről, hétpecsétes titok övezte.

Nagyon kislány volt még ezerkilencszázötvennégyben, ezért semmire sem emlékezett, csak arra, hogy nagynénje kisírt szemekkel, csontsoványan üldögélt naphosszat a besötétített szobában.
Gabi nagyon fiatal, tapasztalatlan volt, éppen érettségi után. Sanyi volt az első szerelme, s talán csak sejtették, hogy azzal, hogy unokatestvérek a szerelem számukra tiltott dolog.
Hónapokon keresztül titokban találkoztak, míg Sanyi katonai behívót nem kapott.
Levelek jöttek-mentek, míg az egyik levél illetéktelenül Sanyi apjának a kezébe került.
A falu legmódosabb gazdája szörnyű haragra gerjedt, hiszen már a hozzáillő leányt is kiszemelték a fiú számára.
A két család összefogott a szerelmesek ellen. Az anyja és a nagymamája (Mami) kíméletlen határozottsággal, s ellentmondást nem tűrően döntöttek Gabi sorsáról, s Szegedre száműzték.

KEDVES FACEBOOKOZÓ LISTATÁRSAK, ÍRÓ ÉS OLVASÓ BARÁTAIM, ÉS MINDNYÁJAN.... KIK ÍRTOK NEKEM.

Hálás szívvel megköszönöm mindenkinek a kedves gratulációkat, zenés linkeket, verseket, videókat, és képeslapokat, AMELYEKET születés napomra kaptam Tőletek. Olyan sokan felkerestetek akár telefonon, skypen, emailekben, vagy személyesen, hogy elnézést kérek mindenkitől, csak így, egyben tudom mindegyikőtöknek megköszönni a kedvességét, és az odafigyelését. KÖSZÖNÖM szépen.
Nagyon jól esett.

A dagasztóteknő tetején ülve várakozott, ahonnan az utcai ablak párkányára támaszkodva éppen rálátott a buszmegállóra.
A hosszú percek óta kitartóan zuhogó zápor már-már elülni készült.
A kocsiút parasztszekerek által vájt sárbordái között apró víztócsák csillantak, amint meg-megfürösztötte az arcát bennük a felhők közül kibukkanó nap.

Most, hogy közeledik Március 15. -e, emlékeim közül előbújik egy régi történet.

Úgy negyvenöt évvel ezelőtt, amikor idegenvezetéssel is foglalkoztam, elutaztam egy munkásnőkből álló csoporttal valamelyik kisvárosba ünnepelni.
Akkoriban divat volt, hogy jól dolgozó brigádok jutalomból elmehettek valahová, a szakszervezet jóvoltából, nevelési, kulturálódási szándékkal.
Ilyenkor a hölgyek kiszabadulva a munka, és a család kötelékeiből, némi kontyalávaló rásegítésével, vidám hangulatban várták a nap eseményeit. Megvolt ennek a bája, és a feszültségoldó hagyománya is.

Rajzolok vázlatfüzetembe, skiccek készülnek gyorsan, egymás után, mert az emberek sietnek, pár perc és eltűnnek. Jó a jó memória ilyenkor, megjegyezni a figurát, ruháját, jellegzetes mozdulatát.
Nézzük:
Íme itt a Deák-téri evangélikus templom, melynek tornyát régen statikai okból lebontották. Az 1838-as árvíz idején sokaknak szolgált menedékül is.
Rengeteg sétáló turista és pestiek haladnak a téren át. Sok fiatalnak kedvelt találkozóhelye. Előttem hatalmas, bokáig érő télikabátban, fehér pólóban egy hosszú, szőke hajú lány siet nagy léptekkel bakancsában. Mobil a kezében. Ma a fiatalok természetesnek veszik hogy állandóan kezükben legyen a kisokos. Járműveken, az utcán haladva néha nekimennek a szembejövő ismeretlennek. Valakire várakoznak, szó szót követ a mobilon.

Álmai vagyunk egymásnak,
csillagok halványultak
mélyén az alvásnak -

simogató fűszálak közt,
mint egykor kint a réten -
fekszünk egymás mellett

Lelkemnek inkubátora a héjam.
Meghasadó báb az éji lepkének.
Fekete halálon át hív majd ének.
Ragyogó útján vezet, a cél észak.

Kicsit kopott kert kapun,
Lehet lent Leányfalun.
Málló mezei mocsár,
Nem nyílhat neked nyár,

/A kamera a magasból „ereszkedni kezd lassan” száz négyzetméternyi területű rét felé, melynek közepén harminc ember ül, álldogál csoportokba verődve. „Megérkezve a rétre” megindul a beszélgetők közé. Némelyikre ráközelít pár pillanatra. Van, aki közelségétől összerezzen, furcsállóan körbenéz, de aztán folytatja a beszélgetést, amely egyenlőre nem hallható, mert a rövidfilm zenéje a domináns.

Negyvenes, átlagos megjelenésű férfihez érkezve megáll és ráközelít.

A zene lehalkul, így hallhatóvá válnak a férfi, Jonas szavai. /

Temesvári Pelbárt szerzetes író írt először magyar farsangról a tizenötödik században. Érdekes régi magyar elnevezése volt: csonthagyó vasárnap, ötvened vasárnap, húshagyó vasárnap, kilencben hagyó harmadvasárnap...
Felvidéken kedvelt szokás volt az Asszony farsangolás férfiak nélkül! Jelképes borotválásért cserébe a férfiaktól kaptak a pampuska sütéshez hozzávalókat, liszt, tojás stb. Rengeteg fánkot sütöttek, ettek-ittak, férfi módra mulattak!

A Nyár elfáradt, életcélját megvalósította, gyümölcseiben ott a jövő reménye! Barátja, az Ősz, segít pihenni. A hűvös reggelen meghűlt a Nyár, nagyot tüsszentett, ködsálat teker rá az Ősz, és gyógyteát főz piros csipkebogyóból. Lehúzza a ködrolót a tájra, és betakarja színes levelekkel a Nyarat. A rigók sem fütyülnek már.

Temesvári Pelbárt
szerzetes, prédikátor,
író írt először
a tizenötödik században
magyar farsangi életről.

Nincs itt már nyugalom.
Senki, kinek vállán fejem álomra hajthatom.
Nincs már szó, nincs már igazság,
nincs már őszinte, boldog valóság.

Sokszor vágytam hamis ábrándra,
más férfi karjaiban biztonságra,
ezüstözött, részegítő boldogságra.
Hamis csókot kértem éjjelente,

Milyen igaz a mondás, minden ember a saját bőrén tanul. Röviden vázolom a betegségem okát.

A Jóisten nem engedte meg, hogy egészségesen jöjjek a világra. Oxigénhiányos állapotba került az agyam, a mozgásszervet érte a sérülés.

- Ugye ma nem eszel meg? - kérdezte Karácsony napján NyuszToni reményteljes, tágra nyílt szemekkel Rókit, miután már érezte, hogy nincs esélye kereket oldani.
A vörösbundás már csak egy szökkenésnyire volt a „fincsi ebédtől”, ám a kérdés béklyóval sújtotta testét-lelkét, mert életre kelt benne a Karácsony szelleme. Megpróbált csak simán átnézni rajta, de mindhiába. Ha ez a „szellem” megérinti a lelket, nincs mese, menthetetlenül hatása alá kerül az adott személy. Jelen esetben róka.

Valahol él egy lány, aki gyermekkorában imádta a karácsonyt. Nem az ajándék érdekelte, bár azt is kapott, és mindig csillogott a szeme, úgy örült minden apróságnak. Ámult és bámult a családja, hogy mennyire hálás a kislány ajándékainak. A kislány érezte családja szeretetét, a karácsonyfa körül ott volt mindenki, akit ő szeretett.

Jelige: Glossza

Romhányis La Fontaine mese


Élt valamely faluvégen, réges régen, két cigánycsalád, majdnem szemközt, kicsit srégen.
Putrijukban sokan laktak, sok a rajkó, Isten adta, dolgozgattak mint a hangya, szorgalmasan, napról napra.
Hangyás Tóni volt az apjuk, szorgalmas volt, mint egy hangya, a nevét is onnan kapta.
Gyűjtögetett mindenünnen, fát, meg vasat, rezet, árokpartról rossz fazekat, mindent amit enni lehet, szilvát, csigát, ürgét, varjat, patakokból a halakat.

Jelige: Gyilkos glossza


Kérem szépen, ne mondjátok meg a családomnak,
hogy politikus lettem.
Inkább mondjátok azt, hogy egy kupolás cirkuszban vagyok artista. Ámbár hosszú a lista ahol dolgoztam, mint a porond bohóca, vagyis leginkább a pénzt kaptam, igazából rosszat soha senkinek nem akartam. Csak miután a gerincem megroppant a teher súlya alatt, csak az orromig látok, politizálok, és privatizálok, privatizálok.

jó, a legjobb sehol", mert ott mindig megtalálnak. Persze senki se keres, az ember úgy van jelen, hogy igazából nincs is. Tehát ez a legjobb jelenlét, azt játszani, hogy senki vagy. Nem akarsz valaki lenni, mint mindenki, ezért magad vagy. Igaz hogy nem igazán tudsz mihez kezdeni ezzel a magaddal így, amikor az egész világban jelen vagy és ő sincs jelen, ebbe könnyű belekezdeni, csak egy katt. Kilépni még egyszerűbb, ez egy másik gomb - van ezen rengeteg gomb, igaz más sincs - ugyan, de ugyanaz a nemlétező világ, amellyel farkasszemet nézel, de nincs mit látnod önmagadon kívül, mert sehol se vagy.

Jelige: "Bandi és Sanyi"

Virtusra vágy a gazda, és a juhász, s csak alkalomra vár, mindkettő huncut betyár.
Régóta hogy komák, ilyen ez a világ.
Ritkán találkoznak, útjuk nem egy nyomra hág, csak nagy ritkán tán, mikor András gazda a topegán szénáért jár, s zörgeti kocsija láncát a makadám, melegíti ujját a pipája szárán, hideg szél fújdogál, így reggel tájékán.

Szemedben egy szikra,
Szívedben egy szikla,
Karomban ölelni, sohasem feledni,
Mi egykor volt a kánaán,
Mostanra feledésbe merült tán.

Szerelmes szavakban, üres szavakkal, tekintek a naplementére,
Szeress még arra kérlek,
szívemben száz emlék éled.
Képeinket nézve, hiányzik érintésed,
Ajkaid, szemeid tündöklése,
Fejed hajtod kebleimre, ahogy sárgállik az ég, majd rózsaszín, végül kék.

Jelige, gyilkos szatíra
Rímhányó Romhányi után szabadjára eresztve, kellő tisztelettel.

Életkép másképp

Minden ember álma, a legtöbb gyermek vágya, várni a csodára.
Az öregapó csudálatos szája, az ő legfőbb tudománya.

de már nincs jelentősége. Jelentősége addig volt, amíg ellene szegültél, negatív energiameződdé töltődött. Persze te magad teremtetted ezt meg, azzal hogy a jelentőséget hierarchizáltad. Így tudta magát elfogadtatni, kisajátítva gazdatestedet.

Gyönyörű napsugaras ősz volt. Mátyásmadár rikoltozik a dióért. Ismerem ezt a jómadarat, egész nyáron hallgat, aztán ha beköszönt az ősz, akkora ricsajt csap, mindenféle madárhangot utánozva, míg el nem csen a fáról egy-két szem diót. Naponta többször eljátssza a pimasz madara.

Gyönyörű ősz volt, a madarak halkan daloltak a lombok közül. Már nem hemzsegtek a turisták a tó partján. Egy hónapja már az iskolában becsengettek a diákoknak is.

Amikor azt hiszed, már végleg egyedül maradtál, megérkezik, mintha érezné, hogy mindennél nagyobb szükséged van rá. Eljön hozzád az éteren keresztül, belopózik a kulcslyukon, egyre határozottabb jelekkel közeledik feléd.

Így az iskolakezdés idején, mindig eszembe jut milyen keserves volt az elválás nyár után szüleimtől. Hat évig várt vissza a Pető intézet augusztus utolsó két hetében. Azért kellett korábban visszamenni, hogy újra be tudjunk szokni az intézet falai közé. Gyűlöltem azt a pillanatot, amikor elbúcsúztam anyuéktól. Évről évre nehezebb volt az utolsó ölelés, és az utolsó millió puszi.

Valahol egy út melletti kőkereszttől alig látható ösvény indul a hegyek közé. Óvatosan kanyarog a körötte magasodó fák között. Az úton elhaladó autók hangját egyre inkább madárdal váltja fel, ahogyan lassan elmerülök a csend világában. Tikkasztó a meleg, még a fák lombjai alatt is izzik a levegő. Az ösvény egyre meredekebben kapaszkodik felfelé, próbára teszi a bokát, a lábat, az ember minden porcikáját. A kényelemhez szokott tüdő egyre haragosabban kapkod levegő után. Miközben a fülemben futó erek ritmikus dobolásba kezdenek, megjelennek homlokomon az első verítékcseppek.

Nagyszüleim háza, hol édesanyám is született négy testvérével, utcafronti ház volt, kis ablakokkal. Tövében fakerítés a virágoknak. A földdöngölt, 1 szobás, 1 kamrás, 1 konyhás ház padlásán galambok fészkeltek. A “padra” zöld hálón át léptünk be hozzájuk.
Jól emlékszem, ahogy az udvaron nővéremmel a fagyott jégen csúszkáltunk, s télen az ágyon kukoricát morzsoltunk.

Még a folyószabályozás előtt, a Tisza egészen közelről ölelte a falut. Egyek, zömében katolikus, nádban és vályogban gazdag, dohánytermesztésben bőséges volt.
Számomra mindig vidám hely maradt. Nem tudtam magtanulni, elemezni sem különlegesen kiejtett szavait: A “gyere le" valahogy "gyárá lé", az "iskola" ott "oskola" volt, vagy legalább is így hangzott.

Ült és nézte a kalácsot. Milyen kalács volt? Hosszú és vastag és magas és széles. Meleg is, az épp most sütöttség érződik, látszódik, tapintódik. Kellemesen langyos, főleg az olyan decemberi, szélkeltető, zúzmarás, kezet-lábat dermesztő időben. Ült és figyelte.
Olyan volt a kalács mint egy baráti kéz. Csonkolt? Lemetszett? Nem. Nem feltétlenül.

Ez a vasárnap is olyannak indult, mint az előző 2607, de valahogy mégis más volt. Hogy miért?
A gyerekektől reggel, indulás előtt megkérdeztem, hogy:
– Inni pisiltetek?
– Mondták, hogy igen, és elindultunk a játszótérre.

Meleg volt, Péter felszínesen aludt. Álmában veszettül forgolódott, és lerúgta magáról a takarót. Többször majdnem felébredt, de az álom ragacsos mocsarából valahogy mégsem tudott kievickélni.
Álmában egy különös helyen, az összetört álmok szigetén járt, ahol találkozott a saját álmaival. Ott voltak mind, egytől egyig. Ijesztő volt.

Nelli minden szívfájdalom nélkül ki is használta „pestilányságának” vélt vagy valós előnyeit.
Már a külsejével is kirítt közülük, amint legújabb divatú öltözékeiben megjelent a parkban, ahol nap, mint nap elütötték az időt. Nekik falusi gyerekeknek mindig a régi ruháikat kellett felvenniük, így a fiúk trikóban, vagy félmeztelenül klottgatyában, a lányok pedig agyonmosott, néha foltozott kartonruhában mentek játszani. Ez idáig ez cseppet sem zavarta őket, hiszen így nyugodtan leülhettek az árokparton papsajtot eszegetni, vagy vadászhattak mezei pókokra.

Azokban a szeptemberi napokban igazi vénasszonyok nyara volt.
A szántóföldek felett úgy vibrált a levegő, mint nyáridőben, s az út melletti akácfák ágai között gyöngyházfényű vékony fonál, ökörnyál lengedezett.

Anyjánál kora délután kezdődtek a fájások. Egy szekérderéknyi szénával megágyaztak neki, de a kínok-kínját állta ki míg a lovasszekér végigvontatta őket az úton.

Amint belépett a pékségbe, először apja bozontos üstökét pillantotta meg, a fehér vászonsapka alól kiszabadult rakoncátlan, mákos fürtökkel. A kemence előtti gödörben állt, kezében a péklapáttal, s a ropogós, aranybarnára sült cipókat szedte ki a kemencéből, majd miután körbesimította a vizes nyeles kefével rádobta a deszkapallóra, gyengéden lökött egyet rajta, s a cipó éppen az üzlet ajtajában állt meg, ahonnan anyja a polcokra sorakoztatta őket.

Ha jól érzed magad rohan az idő, így ez a tíz nap is szinte órákká zsugorodott!
Újra repülőre ültek tehát, s csekély egy óra repülési idő után már a maláj fővárosban landoltak. Míg a gépmadár gyomrában ült, fejében a két szó lüktetett:
K-U-A-LA L-U-M-P-U-R... olyan dallamos és egzotikus a hangzása!
Izgatottan és kíváncsian várta a „megismerkedést”.

Azokban a januári napokban egész Európában tombolt a tél...

Alig több, mint egy hónapja költöztek haza Kínából.
Igaz a november már ott sem volt túl meleg, negyven fokról hirtelen leesett a hőmérséklet húsz fok alá. A hatalmas, kővel burkolt, alig-alig szigetelt lakás borzongatóan hűvössé vált. A nappali eltolható üvegfalának résein már nem csak a különféle bogarak, kisebb csúszómászók is betértek búvóhelyet keresni a sötét, védett zugokban.