Amatőr Művészek Fóruma

Xin már messziről kitűnt az étterem bejáratánál állók közül nem csak a nyúlánk termetével, vállig érő göndör fekete hajával, hanem vörös selyemből készült qipao ruhájával, melyen az élénk szín mellett feltűnő virágokból álló bordűr volt. A kínaiaknál a vörös szín szerencsét hoz, s ezért az esküvőn viselt hagyományos menyasszonyi ruha, sőt a vőlegényé is vörös színű. Általában a választott három ruha közül az egyik fehér -hasonló az Európában viseltekhez - de ekkor a vőlegény is fehér szmokingot visel, mert a fekete szín szerencsétlenséget hoz.

A tájfun szinte berobbant, feldúlva a délutáni rezzenéstelen forróságot.
A szél viharos gyorsasággal söpört végig a tóparti sziklákon. Meghajlásra kényszerítette az út menti büszke tartású pálmákat, derékban megtörte, s a tó víztükrére buktatta a lótuszokat.

Uramisten, mi a franc ez?? – üvöltenék, de egyelőre hang nem jön ki a torkomon. Csökevényes tudatomba sokk-szerű impulzusok tolulnak, megfagyasztanak, lebénítanak. Nyálkás, nedves bőrömet éles pengeként hasítja a hideg, mint korcsolya a jégpálya felszínét, karcol a levegő. Fáj.

Ildikó a legkönnyebb interjúalany példaképe. Kíváncsi, lelkes, érdeklődő, mosolygós hangú. Azonnal igen-t mondott, amikor megkerestem, végig sem kellett mondanom mit is akarok pontosan.
–Ádámról van szó? Az remek! Rengeteg mondanivalóm lenne róla, örülök, ha valaki meghallgat. Újra, és újra! – nevet a telefonban.

A történet fikció, a valósággal bárminemű egyezés a véletlen műve!
I.
Krisztina
Krisztina nehezen állt kötélnek. Először lerázott; nem, mit képzelek, nem beszél a magánéletéről, miért is tenné, honnan tudom a telefonszámát meg különben is, nahát. De nem adhattam fel, újra megkerestem, e-mailben. Udvaroltam, taktikáztam, mire végül válaszolt.

Reggel kulcszörgésre ébredt.
Gyorsan magára kapta a köntöst, kilépett a nappaliba.
Az ajtón Mei a fiatal kínai lány lépett be, aki a szomszédos hotelből járt át a szigetre takarítani.
Mindig örült amikor látta, mert a szobalányok közül ő állt hozzá a legközelebb.

hogy úgy érzed, már nem igazán tudsz magadért élni. Talán mert nincsenek, akik érted élnének - enyhíted az állapottalanságod. Lehet túl felszínes voltál, vagy túl súlyos. Mondanád, itt az a pont, hogy úgy érzed, újra kellene kezdeni. De nem lehet, mert az a világ, amelynek ilyetén származéka lettél, hirtelen eltűnt.

Anyámról álmodtam. Annyira valóságosnak tűnt, hogy majdnem el sem hittem.
Egy panellakás konyhájában ült, az ablak előtt, annak háttal. Széles fehér pult feküdt előtte, a fele tiszta a másik felén valami munkafolyamat, széthajtogatott újságpapíron valaminek a fejtett héja, kusza halomban. Mintha bab, vagy borsó hüvelyek lettek volna.

Persze, te még senkit nem vesztettél el, önmagadon kívül. De hogy megértsd ezt, létezned kell, önidőd meghatározására. Kimérheted magadat a világra, s az majd jelzi, ki is vagy. Fellélegzel. De nem igazából, nem mélyből, hisz a világ csupán egy gyűjtőnév.

Ismertlen távlat. Kalifornia kis városában ahol majdnem mindenki ismerte egymást, élt egy kis család. Az apa egy nagy vállalat beszerző ügynöke volt, sokat volt távol a családtól. Felesége soha nem dolgozott, az otthoni munkáján kívül, ahol nagy kertjükben tevékenykedett. Szép nagy házuk volt két garázzsal, két autóval, amiből az egyiket lányuknak szánták ha majd felnő. Lybi már elérte a tizenhatodik évét és nagyon türelmetlen volt.  Már abban a korban volt, hogy megkaphatta volna a hajtási engedélyt, de mindíg valami közbejött és el lett halasztva. Lybi egy nap beült a neki szánt autóba, szép csendesen kigurult a garázsból.

Viszolygással kerülgette a piac betonjára kitett műanyag ládákban pihegő állatokat. A hatalmas, rücskös bőrű békák biztosan nehezen viselték a páratelt szubtrópusi meleget, mely már ilyentájt, áprilisban néha kibírhatatlan volt. Az árus időnként egy slagból vizet locsolt rájuk, s a víz koszos pocsolyákat képezett a hepehupás betonon. Kicsit odébb, egy deszkából készült, repedezett asztallap jótékony árnyékában egy ketrecben, fekete tollú tyúkok káráltak. Ennek a különleges tyúkfajtának nemcsak a tolla, hanem a szervei és a húsa is fekete volt. Ázsiában mágikus erőt tulajdonítottak neki, így szívesen fogyasztották. Itt helyben ki is végezték és feldarabolták a megvásárolt állatokat a nem túl bizalomkeltő deszkalapon, melyet talán soha nem mostak tisztára.

hogy az emberek szerep után néznek, de a sors izolált bennünket. Megfestett vírusok vagyunk, elektromikroszkóp alatt, mindig is azok voltunk... Igazán a szerep szűnt meg, mert az élet élesre váltott. Forradalmak idején van ez így, akkor történik, hogy láthatóvá válik egy adott kor hamissága, s a másik alternatíva lép elérhető közelbe...

(társasjáték két személyre, avagy "Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat")

Mivel folyadékról van szó, a borszobrászat első sorban lélekszobrászat, kisebb mértékben - mint borban az illat, szellemszobrászat.

Ahogy bekapcsolta a számítógépet, jöttek a reklámok. Szandálok, táskák, szebbnél szebb ruhák képei. Vágyódva nézegette a színes fotókat. Elképzelte, ha lenne mondjuk egy bizonyos összeg, amit kedve szerint csak ilyen dolgokra fordíthatna, mit rendelne. Annyira belefeledkezett ebbe a világba, elvégre nőből volt az ember, hogy majdnem elfeledkezett arról, hogy most más szelek fújnak.

Útban az új otthon felé

A szobán eluralkodott a káosz. A gardrób kihúzott fiókjaiban ásító üresség tátongott, s a nappali szinte minden szabad centiméterét ellepték a csomagolásra váró holmik.
Már hetek óta minden gondolatát a Kínába költözés töltötte ki. Vajon mit kell vinni egy ilyen országba, amikor két évre kiköltözik valaki?

Hajnali öt óra volt. A faluvégi, enyészetnek átadott ódon sírkert gazzal benőtt útjain szlalomoztunk kettesben, apám öreg motorkerékpárján. A pára megült a borostyánnal keszekuszán beszőtt sírokon, s olyan volt mindez, mintha túlvilági árnyak bolyonganának tétován, itt rekedve az e világi létben.

Meghívót kaptam egy baráti házhoz, mondták, nem lesznek sokan, szeretnénk ha eljönnél.
Mindig szerettem a kis társaságokat, jobb alkalom van másokat jobban megismerni.
Ahogy beléptem, Barátom Imre és felesége fogadott:

A legtöbbünk földi küldetése, hogy boldogságot csenjünk a Gazdi szívébe, ami nem csekély feladat egy olyan világban, ahol percekig kell simizést kunyerálnunk, mire a Gazdi "kidugja fejét a mobiljából".

A március ködöt, esőt hozott. A tél megmakacsolta magát, hideg északi szél fújt, a város fölött ólomszürke felhők üldözték egymást. A tavasz közeledtének egyetlen jele az volt, hogy kertészek jelentek meg a parkokban, tereken. Igénytelen, szívós, de azért szép virágokat ültettek. Reggeltől sötétedésig dolgoztak.

… Persze, szerelem – röhögött fel magában, ahogy visszafordult az első lépcsőről, a csatornafedélre pöckölte a csikket, mikor belépett a bárba. A füst kört rajzolt a metszően hideg éjszakába. Olyasféle kört, amiről bármikor el tudod képzelni, hogy vérvörös szemű lidércek ugranak ki belőle, aztán egymás foltokban hulló fekete szőrét rángatva idétlen vigyorral a fejükön ugrálnak körül, tépve az inged, taposva a cipőd, a nadrágod szárát gyűrik csak azért, hogy kint maradj ebben a városi, szóval neonokkal tűzdelt sötétségben.

Harmadnapon aztán én is bevallottam magamnak, hogy a halál mégis, igenis a vég. A reggeli fénnyel élezem képzeletem (csak el innen, csak el innen): a tükör rövid hajúnak mutat, az ollót ezután hegyesen tűzöm a sercenő szövetekbe.

Könyököl az ablakpárkányon. Az álla a tenyerében, szeme valami távoli pontra fókuszál. Gyönyörű a fény, ahogy megtörik szőke haján. Igazából innen - a szoba sarkából nézve - teljesen körbeveszi egy erőteljes sárgán kezdődő, majd halvány, kékbe lágyuló fénysáv az egész testét. Alakja tisztán, mégis félhomályban látszik. Onnan, ahol szőke haja véget ér a tarkója alatt, egészen a sarkáig, sötétbarnába játszik, így nyáron is. Szinte hófehér a selyembőre. Meztelen.

És mégis a holtak látnak többet… Én önként hulltam hamvaimra, amikor érte imádkoztam. Fenébe a boncasztallal! A holtakat többé már nem vagdoshatja semmi, a lelkek túlélik a halált. Vakon hittem, hogy oka volt elvesztenem a színlátásom, de mekkora egy kretén voltam. Nagypéntek estéjén döbbentem rá, hogy mindvégig… Én sosem láttam. Isten helyében szakadatlan okádnék magamtól. Gyomrot forgató egoista, ostoba egy véglény vagyok.

Megjegyzés: Folyt. köv.

Péntek. Szemet nem boncolok. Occam miatt. Úgy simítja sötétlátóvá a határt átlépők szemét – öt finom ujjbeggyel, olyan lágysággal, ahogy tó tükrét fodrozza mély sóhajával a köd –, hogy kedvem lenne meghalni. Azelőtt gondolkozás nélkül kikanalaztam a golyókat is, célba lövést játszva lendítettem azokat a szervtál felé. Placcsantak... bár leginkább a lengőajtónak.
De már az elpusztultak szeméről is ő jut eszembe, a túlvilágian érzékeny gyengédsége.

Megjegyzés: *Biblia Rómabeliekhez írt levél 1: 27, 1: 28, 1: 32

Folyt. köv.

Két hete, pénteken a szokásos bevásárló körutamon voltam a városközpontban.

A kisboltban az egyik ismerősöm előadott egy medvés nyuszikás viccet. Léteznek az ilyen humormorzsákhoz nagyon hasonló mesék is; a gyerekek élvezik, amikor hatalmas, erős, de kissé lomha észjárású állatok kicsi, védtelen, ugyanakkor agyafúrt társaikkal keverednek erő- kontra elmefitogtatós, de még inkább átverős, vagy megtréfálós szituációba.

- Gizike, hozná a kávémat?

- Mindjárt viszem főnök, csak nem találom a cukrot.

- Mindig is cukor nélkül ittam a kávét. Mi ütött magába?

- Jaj, bocs főnök, teljesen szétestem! Már azt sem tudom, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Elég zűrös mostanában az életem.

Állok a sziklán, és figyelem, ahogy a dzsungel felett lenyugvó nap halványuló fényében az árnyékok birtokba veszik a tájat, és a sötétség éhes fenevadként falja fel a világosságot. Megigéző látvány, de szépségét elorozza a kegyetlen és kérlelhetetlen valóság; sietve közeledik az utolsó éjszaka, amelyen eldől, hogy megérem-e a következő reggelt.

Jó ideje nem kel már fel a Nap. A napszakok levedlett kígyóbőrbe bújva vonaglanak a nihil felrepedezett kövezetén: túlvilági a hang. Csak az öbölre tudok gondolni.
Occam jó ideje nem ébred már fel, leszámítva azt a néhány másodpercet, amikor sírva kér, hogy metsszem el a torkát, vágjam le a fejét, nyomjak párnát az arcába... valamit még kihagytam, mert amúgy nem figyelek rá.

Megjegyzés: *A szív összehúzódásainak szünetelése
Folyt. köv.

Olvastam valahol, hogy a kézujjakon a köröm öt hónap alatt nő meg a körömágytól az ujjak végéig. Azt hiszem kijelenthetjük: ez egészen egyedi módja az időmérésnek. Ebből a gondolatból bújt elő ihletem hernyója, hogy majd pillangóként szülessen ujjá a következő történetben.

A lány az azóta talán már halott parton sétált. Abban a hosszú, vízszintesen sötétkékkel és fehérrel csíkozott ruhában*, ami néha elérte a nedves homokot és halvány sárga csík ért a bokájához. Ha jól emlékszem, mezítláb járta a partot a kifakult fű és a hullámokkal csobbanó csatákat vívó kövek között.
Szőke haját meghúzta az északi szél, oldalról rakoncátlan fürtök csaptak össze tengerkék szeme előtt.

Sötétség… Sötétség… Világosság... Sötétség…

Az alagút szája, a benne várakozó sötétséggel. Átjáró egy másik világba. Múltból felvillanó pillanatfelvételek az emlékezet vetítővásznán, amelyek lassan mozgóképpé állnak össze…

Gyermekkoromban sokat utaztunk a Dunántúlra, a nagyszüleimhez. Vonattal persze, autónk sohasem volt. Az Alföldnek nem létezett bélcsatornája, mert testetlenül terült el a déli határon, de a Bakony vonulatai között igazán nem panaszkodhattunk. A ragyogó napfényben zakatoló szerelvényt egymás után nyelte el, majd köpte ki újra a véget nem érő acél országútjára a hegyek gyomrában kiépített alagútrendszer.

Az első után rám legyintettek: majd a kemo kinyírja a többit. A kemo valóban kinyírná… Occam-ot. Úgyhogy a műtősnő tálcájáról felkapom a legelső eszközt, amit csak érek – Resano porcolló –, és úgy ragadom meg a markolatát, ahogy a rák Occam szegycsontjáét, aztán gyilkolásra kész állítom a szakorvos kulcscsonti mélyedéséhez.

Megjegyzés: Folyt. köv.

Megpróbálta kiszabadítani a kormánylapátot és a csónak hátulját a rácsavarodott halászhálótól. Két kézzel erősen fogva húzta, rángatta, megpróbálta oldalirányban lefejteni, sikertelenül. Maga a háló piszkosszürke színű volt, a legszélén egy narancssárga szállal egészen körbe, valószínűleg a jobb láthatóság kedvéért. Ahogyan a mentőmellények színét is kiválasztották.

Hömpölygött a folyó, a sodrás olyan erős volt, hogy szinte beleszédült, amikor rápillantott. Visszataszító volt a mocskos áradat az otthoni medence áttetsző, fátyolosan fodrozódó vizéhez képest. Nehéz volt elképzelni, hogy ebben a piszkos lében érje a végzete. Egyszer olvasta valahol, hogy fulladáskor nem abba hal bele az ember, hogy a víz a tüdejébe kerül, hanem a vegetatív idegrendszer parancsára a gégefő zárja el automatikusan a légutakat és egyszerűen nem jut több oxigén a rózsaszín lebenyekbe. A víz csak később, a halál beállta után veszi birtokba azt, ahol normális esetben nincs keresnivalója.

Kétségtelen – gondoltam, ahogyan megpillantottam a lányt. A szállingózó, zöldes fény ellenére jól látható volt, amit csinált. Oda sem hederített a tenger morajlására, nem foglalkozott a játszin csillanó holdfénnyel, hanem négykézlábra ereszkedve a sás és a nád határán kutakodott. Időről időre elégedetten felsikkantott, és ilyenkor a kezét a szívéhez szorítva az addig magányosan álldogáló padjához sietett.