Amatőr Művészek Fóruma

… akartam írni előszót. Hosszú ideig keresgéltem,
próbáltam, de mindig féloldalasra sikerült.
Aztán rájöttem, hogy magyarázatra nincs
szükség, mindenki úgy olvassa, és azt érti ki belőle,
ami, és ahogy a számára fontos. Akiről írtam, már
nem olvashatja.
(ppj)


Még napokkal ezelőtt bejelentkezett, mert az utóbbi időben nem volt könnyű időpontot kapni. Hetek óta érezte, hogy muszáj beszélnie az Öreggel, és nem tudta csatáznia kell majd, vagy megint megértő lesz, és teljesíti a kérését, ám nem halogathatta tovább.

Megjegyzés: (Ez egy kicsit más. Nem mindenkinek tetszik majd, de akkor, anno, meg kellett írnom. Most előkerült valahonnan mélyről, fésültem picit rajta..., és útjára engedem.)

Szerző: … Szerda van.
- Nem bír jelentőséggel, csak pusztán egy elkerülhetetlen ténymegállapítás. Mondhatnám azt is, hogy nem kedd. Vagy akár csütörtököt is mondhatnék a közhellyé csépelt, frappáns agyfasz kedvéért. De nem teszem. Szerda van. És most, hogy kellőképp körülhatároltuk e puszta tényt, ami nem jelent semmit, próbálom élvezni az apró győzelmet a hétköznapok hazugságai felett. S közben hűvös búzasörrel öblögetem ki a számból az álságos szavakat. Sok volt. Már több mint elég. Eladtam mindent, mert minden eladó és valaki mindig megfizet érte…

A bohócorr

A múlt században, leírni is borzasztó, a hetvenes évek első éveiben kezdtem el írogatni, a magam, és fiókom számára, és a hosszú évek során rengeteg fiókban maradt, és megjelent írás látta meg a napvilágot először mártogatós, majd töltő, utána golyóstollamból. Manapság már a számítógépen próbálom megváltani a világot, eléggé naivan, és a hatvan évemmel, illetve a negyven év irodalmárkodásommal még mindig nem jutottam el odáig, hogy tanuljak belőle, vagyis hogy sem a gordiuszi csomót nem tudtam megoldani, sem a spanyolviasz feltalálásában nem jutottam előrébb elődeimnél.

Finghli Lajos a kösmödi varroda beszerzési igazgatója, világéletében utálta a nevét, és régóta foglalkoztatta a változtatás, ám mindig közbejött valami, hol az érettségi, hol a diploma, hol egy éppen esedékes munkahely lehetősége, így csak halogatta a cserét. Pályája során egyre feljebb lépett a ranglétrán, csak a neve keserítette napjait.

Megjegyzés: ppj
2017.

Szerző: Péter és Pál egyetemista koruk óta jó barátok. Péter újságíró és három óvodás korú gyermek édesapja. Pál friss házas és felesége éppen babát vár. Ezért amikor Péterrel találkozik, nagyon felvidul, alig várja, hogy megossza vele a nagy hírt.

-Szia, Péter! - köszönti szívélyesen őt, miközben arcán szelíd mosoly jelenik meg.
Péter viszont elég gondterhelt képet vág. Pál ezért meg is kérdezi tőle: - Hogy megy a munka barátom?
Péter nagyot sóhajt, majd így szól:
- Drága barátom! Ne is kérdezd! A főnököm most sózott rám egy cikket a szabadságról. Azt sem tudom, hogy kezdjek neki. – fejét az arcába temeti.

Szerző: Az ég sötétkék kárpitjára felakasztott izzó gömb volt a délutáni nap, melynek sugarai bizony-bizony csak alig enyhítették a korán jött ősz hidegét. A magasban madarak kergetőztek a felhőkkel, melyeket fekete fonálban ijesztgetett egy magas kéményből lágyan emelkedő, kanyargó füst. Magányos kovácsműhely állott a folyó partján, szomszédságában szomorúan bólogató füzekkel, istállóval, kúttal, gerendából rótt házikóval. Lovas zötykölődött fáradtan a magas nyeregében, de hallva a műhelyből kihallatszó csengést, megélénkült. Szél által cserzett arcán valamiféle halovány öröm suhant át bizonytalanul. Végre. Itt emberek élnek.

Van úgy, hogy a nagy körforgásban csak egyetlen pillanat marad meg az örökkévalóságnak.
A kis vízcsepp együtt élt testvéreivel a vízsokaság örvénylő kavalkádjában. Egy derűs szép napon a felszínre került, és boldogan lubickolt a szikrázó napsütésben. A Napnak ma különös ereje volt. Egyszer csak érezte, hogy elválik társaitól és elemelkedik a vízrengetegtől. Egyre könnyebbnek érezte magát, felszabadultan szállt a magasságba.

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy nagyon szegény asszony és annak volt egy szegény fia. ( A szegénységet ne úgy értsétek, hogy földön aludtak, vagy ilyesmi. Inkább csak a mai modern szellemben, kis albérletben tele hitelekkel, adóssággal.)
Egy nap a szegény a fiú megunta a csóróságot és úgy döntött, hogy elmegy szerencsét próbálni. Ment, ment mendegélt, amíg egy gyárhoz nem ért. Gondolta, bemegy Sárkányhoz állásinterjúra. Sárkánynak nagyon ronda kiguvadt szemei voltak, meg 3 jó és 3 rossz feje. Úgy lehetett megkülönböztetni, hogy melyik a rossz, illetve melyik a jó feje, hogy a rossz fejeken punkosra be volt lőve a sérója, a jó fejeken pedig két oldalt fésülve, akár a jó kisfiúknak.

Szerző: Bármerre nézett fények játékai vették körül, a felcsendülő zene elárasztotta és fülében
lüktetett ritmusa. Egy táncparkett közepén volt, sodorta a tömeg, együtt mozgott a táncoló
párok keltette lendülettel. Micsoda felkavaró boldog érzés! Testében pezsgett a felforró-
sodott vére, égette arcát a pír. Ellazult a forgatagban, lába súlytalanul pörgött, haja
arcába csapódott minden mozdulatra. Nevetése áttörte gátlásait, visszhangként csengtek
összemosódva a teremben tomboló zenével. És a táncpartnere! Micsoda férfi! Még sosem
látta azelőtt. Meleg barna szemében csábító mosoly bujkált és vele együtt nevetett.
Testük időnként összeért, majd hirtelen szétvált, kezük e közben sem eresztette el
egymást, ujjaik kapocsként fonódtak össze. Karcsú derekát ölelésbe vonta, majd kipörgette,

Szerző: Ma is tisztára suvickolta kopottas bakancsát, mielőtt felhúzta, mint immár negyven éve minden nap. Ma is félrelökte a fürdőszobatükör félig leszakadt polcán a borotvahabot, és a Baba szappant bevizezve kezével dörzsölt alkalmi habot képére a borotválkozáshoz.
Erről eszébe jutott Juci - ő mindig mérgelődött ezen, hiszen nem dísznek vette a kellemes illatú, épp divatos márkájú borotvacikkeket - de Juci már nincs itt, hogy mormogni tudna.
Ezen a gondolaton elmosolyodott. Fura dolog ez. Amíg nap mint nap hallgatta a folyamatos dödögést - hol ezért, hol azért - borzasztóan idegesítette.

Beszélgessünk. Játszunk, mint két gyermek, amelyek kóstolgatják egymás szerepeit. Te én leszel, én Te leszek. Miért tartom magamban a kérdést, a gondolatot, amelyet nem mersz kimondani? Bátortalan vagy, a válaszom is azzá válik, ha nem segítelek. Nyűgös vagyok, látod, mégsem mondom nekem, önmagadnak. Hogyan tudnám feloldani a magadba zárt ékes szavakat, a hallgatag és félszeg zajokat? Hogyan tudnám felfedni előttem, amit gondolsz rólam, amit képzeletedben rejtegetsz bennem. Segítsünk a szavaknak, hadd szűrődjenek át a lélek kulcslyukán. Előbb hadd adjam a kulcsot a számba, hogy kinyíljon játékos ajkad, fordíts és nyiss és hallgass és sírj.

Anyám mondta, kedves ember volt, megszállt egy éjszakára és minden rendben volt. Anyám mondta, jó gyerekek vagyunk, apám mondta, hogy a gúnyt kerüljük, mert mi igazán jók vagyunk. Emlékszem, kérdeztem őket, miért utazunk külön és miért csak a barátokhoz. Anyám mondta, soha nem maradsz egyedül, mindig melletted lesz egyikünk, a barátok olyan emberek, akik összekötnek minket. Apám némán hallgatott, arra az éjszakára gondolt.

Szerző: Hónapok óta végigálmodom, mintha a valóságban élném meg újra és újra. Már álmomban is tudom, hogy csak álmodok, mégsem zárulnak másként a képsorok, mégis végigélem a valóságos teljes hosszát az álomnak, és álmomban is tudom, hogy mikor fogok felébredni. Pont akkor, amikor a kezemben tartom a véres hímtagot, és begyűröm a meglepetéstől kitátott szájába. Csak ekkor ébredek, amikor a sértettség, a megalázottságérzés és becsapottság elégtételt vett, és a pillanatokig tartó mámoros boldogság érzése eszméletre ébreszt. Nem bántam meg és nem is fogom megbánni soha.

− Halló, itt a lelki segély szolgálat, miben segíthetek?
Hosszú, kínos csend után jön csak a válasz:
− Barbara vagyok…
− Asrael a nevem, mi a problémája?
Újabb hosszú hallgatás után, előbb csak szófoszlányok, - majd miután átszakadt valamilyen gát-, folyamatosan ömlött a keserűség a vonal túloldaláról.
− Érdekes a neve… Azt hiszem ez a telefon az utolsó reményem… Tudja, összecsaptak a fejem fölött a hullámok, de annyira, hogy ebből nincs már kiút. A gyerekkoromat úgy éltem le, hogy nem kaptam egy csöppnyi szeretetet sem.

Szerző: A nevem Paolo, és kilenc éves vagyok. Az Adriai-tenger partján élek édesanyámmal, jelenleg egy Adria nevű emeletes házban. Viccesnek találtam, amikor egy hónappal korábban anya elmesélte, hova fogunk költözni, ugyanis a házat ugyanúgy hívják, mint őt: Adria.
Azt is elmondta az új lakhelyünkről, hogy majd itt megtaláljuk azt a szabadságot, amit egész életünkben kerestünk. Bár nem értettem, ő milyen szabadságot keres, hiszen a nap nagy részében mindig távol volt az otthonunktól – akárhol is tartózkodtunk épp.
A hét minden napján különböző színű ruhát vett fel. Hétfőn fehéret, kedden sárgát, szerdán pirosat, csütörtökön kéket, pénteken zöldet, szombaton barnát, vasárnap pedig feketét viselt.

Megjegyzés: *Alkyoni Papadaki

„Valamikor hajdanában, amikor még az éveimnek száma igencsak húsz alatt volt, kedves édesanyám elkényeztetett minden földi jóval. Mivel a családban mindenki édesszájú volt, gyakran készített fenséges ízű és kinézetű madártejet. Bizonyára senkinek sem kell elmesélnem, hogy miből készül és milyen ízű ez a desszertnek számító édesség, mert úgy gondolom minden magyar ember evett már ilyen étket. De ahogy az én Édesanyám csinálta, olyan finomat még biztosan nem. Ünnep volt az a nap, amikor ezzel várt haza az iskolából. A tíz ujjamat is megnyaltam elfogyasztása után.

Nagyon rég volt már, több évtizede történt. Fiatal voltam, szép és kedves.
Kedves mindenkihez, akivel találkoznom kellett. Találkoznom pedig számtalan szerencsétlen, és beteg emberrel kellett. A belgyógyászaton dolgoztam, éppen osztályon, kint a betegek között.
Egyik napon új beteg jött. Egy hosszú hajú, mosolygószemű cigányember. Saját lábán jött, nem a mentő hozta. Vidám volt, kedélyes és nyílt.
- Hű, drága szép nővérkém, nagy beteg vagyok én, de nem veszem észre - kacagott az arcomba rögtön.
Beszédes volt, és udvarias. Ahogy öltözött át, és beszélt, mesélt az életéről, megtelt a szeme ragyogással. Néha homályos lett, majd öreg. Szinte mozaikokból állott az írisze, ahogy belenéztem. A tekintetünk a pillanat tört része alatt összefonódott. S egyszer, csak azt vettem észre, hogy ott vagyok az életében, s ő beköltözött az enyémbe örökre.
S igaz lett...


Megjegyzés: 2006. 11. 23.

Szerző: Gábor ’69 őszén vonult be sorkatonai szolgálatra. Nyugodt, kiegyensúlyozott személyisége ellenére feszült várakozással készült erre a napra, a sok rémisztő katonasztori, amiket haverjaitól hallott, megtette hatását. Az első napokban iszonyatos nyomás alá került, a kemény hangnem, az állandó drill, a szabadság teljes hiánya keserűséget, belső ellenállást váltott ki belőle, ami ráadásul félelemmel keveredett. Mintha mindenkit meg akarnának törni, állandóan megalázták őket, a legkisebb vétségnél is pellengérre állították, alpári hangnemben üvöltöztek vele, mindezt tűrnie kellett valamiféle megmagyarázhatatlan belső kényszer hatására.

Szerző: Szóval nem tudom, számodra milyen az érzés. Az érzés, hogy itt hagyod ezt a helyet mindörökre. A szemközti kapu mögül már nem morog rád az a szomorú eb, ha éjszaka érkezel. Nem látod többé a nyírfa fekete-fehér mintáját, és nem bámulod itt a lassan lehulló falevelek halott táncát sem.
Ahogy halványulni fognak a dolgok, már nem fog jelenteni semmit az itteni pékségből jövő friss kenyérillat. A buszok letargikus nyögése és dízelolajszagú ajtónyitása a szuszogással. A bitumenbe rajzolt hajszálerek mintája, melyek között nyáron a forróságtól bátor vagy szédült hangyákat nézted megállva, melyek jó nagy kitérőkkel és
összevissza kanyarokkal, de rendesen közeledtek az utca közepe felé, semmibe véve azt a vonalat, amely szürkébben jelezte, az autógumik ott rohannak el.

Az augusztus mindig a nyaralásról szólt. A legjobb nyaralásról, amit egy városi gyerek elképzelhet. Kicsaptak (nálunk így mondták anno) bennünket vidékre a nagy-nagynéninkhez, apai nagyanyánk testvéréhez. Szerény környezetben, de mindennel felszerelt kis házi gazdaságban tölthettünk napokat, heteket, ahol szabadon csatangolhattunk a pataktól az erdőig. Etettünk libát, kacsát, tyúkot, még pulykát is, és messze elkerültük a disznókat. Az anyakocától tartottunk, a kismalacokat szívesen dédelgettük, ha a kezünkbe adták, de csak tisztes távolságra az óltól.



Megjegyzés: * prósza – Tejjel föleresztett kukoricalisztből való vajas, vagy zsíros keményebb és vastagabb sütemény, (Kresznerits, Tájszótár); másképp: görhe, görhön, görhő. (Magyar nyelv -1862- szótár)