Amatőr Művészek Fóruma

Csend honol.
Kimondhatatlan bíbor-csend.
A város felett égő fellegek.

A zakatoló, monoton
hétköznapokon elnyúlva,
a következő vágányra
kiadtam a sírjelet.

becsekkol a lét
görnyedten ül
székén a remény
tapintás útján
szalad a hír

A lámpák fénye
A havat szórja
Február vége felé;
Az otthontalanok eltűntek a “gomba”
Alól,
Csak a nyolcvanegyes troli
Dalol
Magányos, fura dallamot

ahogy ül önmaga tenyerén
mint boldog pásztor
bárányai közt
senki sem kérdez semmit

A szőke, dupla copfos felszállt a vonatra a Déli pályaudvaron. Volt még ideje az indulásig, gondolta, jobb helye lesz a kupéban, mint a zajos állomáson. Itt legalább kényelemben, biztonságban és legfőképpen, nyugodtan tud olvasni.
Bármelyik fülkét választhatta volna, hisz üres volt mindegyik egyelőre.

Meg sem mozdulok, nehogy megtörjön.
Hullámokban indul a tévé felől,
hozzám ér. Hasonlóságok után
matat az emlékeim között, mielőtt
visszaverődik az arcom éleiről. Falról
falra jár a szobában, beül a függönyökbe.

tört-fehér árnyakkal
csíkoz fényt a reggel
éjpalástra szőné még
kínját a rettegés

Vigyázz, fogd kezem -
porladunk.
Arcunk alatt tornyosul
a szakadék -
lábunkba kapaszkodnak
a madarak,
és elénk csúszik
a messzeség.

Cseppek a kezemen
cseppek a tájon
hófehér igézet
tejfeles álom
alszik a város
alszik a tér
jég tükre csillan
tél íriszén.

jön jön a Talp
izgága porszem
bújok a padló repedéseibe
gyorsan veszem a levegőt
sípol a tüdőm küszködöm

nem akarok példabeszédek mögé bújni
attól tartani minden amit mondok majd
félrevezet valakit törekvésem az állandó
magabiztosságra látens hipochondria
köt a kimondott szó felelősségéhez
"Ferenc remélem azt tudatosítja, hogy
a másik mit kezd azzal, amit maga mond,
mindig az ő felelőssége. "- szólt a terapeutám.

Megjegyzés: Sági Ferenc - 2019. 01. 16.

Játszom a csenddel hópihékkel
rakom tele kosarát legyen minek
örülnie mikor nem lesz velem
havazik... segít nekem az ég.

Csillag csókja tenyeremben lapul
összecsukom ujjaim meggátolva
nehogy földre csurogjon olvadó
arany csillanása addig az enyém

asszony ül az ágyon
fáradt arcán szarkaláb
szeméből a párhuzamok

megkondultál szememben -
héjam mögött szívemnyi vászon
rád adom fellobbanó gyöngykabátom
fénnyé feszülsz
tenyérnyi folt a múltad bennem -
keretbe foglalt történelem:
magánóra

Már tíz perce is elmúlt, hogy a forgalom semmit sem haladt előtte. Fülledt, nyári éjszaka volt. Az utcát elözönlötték a szórakozóhelyekről kiáramló emberek, részegek, és drogosok csetlettek-botlottak az úttesten a veszteglő autók között. Idegesen dobolt a kormányon az ujjaival, halántékán kidagadtak az erek a melegtől. – Mi van? Mi lesz már? Meddig állunk még itt? - nézett körül egyre idegesebben. Bekapcsolta az autóban a rádiót, és egy régi kedvence szólalt meg, a The Temptations: Papa was a rolling stone.

Most akkor hová is hoztatok? Még ennyi embert, és mindnek fülig ér a szája, pedig egyiket sem ismerem! Nincs mese, bőgnöm kell. Egyébként is, fáradt, éhes, álmos vagyok, és tele ez az izé itt rajtam. Esetleg… valaki… nem akarna tisztát formálni körém?
Te Szent Albion, ennyi újat, nem győzöm a szemem forgatni, de nem bírom már a gyűrődést! Hurráá, karjába kap az ismerős puhaság, kényeztet, végre, valami jó is a napban! Még kicsi fészkelődés, bújás, békapóz és békepóz.

megnyugodnék, köd lennék szempillád mögött
levert hamu után néznék soká
port verne fel a szél

Rövid, ám végtelen várakozás után
Megelevenedik szívemnek ideája
S a Rejtett Völgy ölelése hív
A rengeteg megnyílik előttünk

önmagamba zártan
én teremtem
világom,

Vén szívemen forradáson forradás,
Elmémben temetetlen és temetett vágy
Keskeny ösvényén küzd az élet-halál,
A porból varázsolt örök körforgás....

Hiába bűvöl a sószagú tenger,
várhat az óceán, kősivatag.
Csábít a bércek szüntelen orma,
szirtek közt megbúvó titkos patak.

Megjegyzés: Eplény a Világ Közepe

Hunyd le szemed, s képzeld el:
szótlan a karjaidba burkolózom,
ülünk némán a balkonon.

Tatai tópart
locsogó habhulláma
mesét kuruttyol

Koromsötét éj
bársonyába villám vág,
fenyő-reccsenés

Mert a szeme álom szép, s tükre a jó lelkének,
Ha mindenki ismerné, róla példát is vennének.
A mosolygödröcske se tűnjön el nyomtalan,
Az mutatja majd mindig, ha lelkébe béke van.

Egy kis kocsma, füst és whisky-íz,
megint péntek, újra este tíz,
mélyen a sarokban színpad áll,
rajta néhány barát muzsikál.

„Adjon az Isten!” -
mondja Nagy László -
szereted, most mégis bántó,
ahogy megszólal a telefon.

Szilánkokba szunnyadt kristálypohár.
Ami benn teljes, sületlen, hamis beteljesületlen?
Ki tükröződik önmagán?
Egy pohár vagyok. Szomjazom.
A szőnyeg vagyok. Vacogok.

A Duna ma, akár a tenger,
fodrain napfény csilingel,
mélye sötétkék mollban dúdol,
mint mester, ha szól az útról.

A téren egy ember ül székén,
kopott gitár nyugszik térdén,
s ahogy a húrokon játszik,
arcán s testén szenvedély látszik.

orgonavirág
illatozik szerényen -
dögkút peremén

kínzó testetöltöttség párolgásában
érlelődő jövőm
izzó célok hevítette
fáradhatatlan akarat
újjászülető testem sodrony zsigerei
öröklétbe feszült acél-inak

elvek határok közé
lezárt leláncolt kapuszárny
az utca túlsó végén
egy másik ugyanaz ország

Aztán jó nagy harapásokkal
felzabálta tél szeretőm
utolsó testrészeit is
ez a buján lélegző
kéj kalapáló tavasz.

akik fotogének tudnak igazán pókerezni
mindig nyerésre állnak és mandulatejes sütiket
osztogatnak mint bérmáláskor de aki nem közülük való
csak kostolót kap belőle hogy akarjon legalább egyszer jóllakni