Amatőr Művészek Fóruma

szorongás hárfáz a fáknak ágain
ott kinn. hallgatom hogy surrog
zörren levelekkel perel a szél.
hiába kérdem másról beszél.
aludni kéne nem nézni hogy múlik.
perceket pöcköl szobámban szanaszét.
röhögve vonszolja lelkemet odébb.

Jó beleszimatolni az éjbe hold-apadáskor.
Gyertyacsonknyi fényt rebeg egy kandeláber,
gubancos gyeplőt vet, ráül az este az égre,
csillagpor gyanánt ezernyi bogár rajzik.

Már futottam volna a vihar elől,
Hogy valahol megbújjak,
De visszarántotta vállaim
Az orkán, mint hatalmas ujjak.
Hová is tarthatnék így
Egymagam, sötétben,
Hova is állhatnék ebben a
Jeget verő ködben.

Olvadt bucka
Köré gyűlő
Langyos mocska,

Az ilyen finomságokhoz kell egy kis befelé élés..
sajnos, meg kell értened, nem vagyok úgy átsülve, mint..
na, hagyjuk,.. a kesergés mindig édeskevés.

Nekifutok újra: hidd el tudom, mit jelent,
csak állni, mint szerencsétlen a pálya szélén,
a nagyfiúk, nagylányok meg szépen leköröznek…

hullik hullik korhad
fehér pernyékben a bőre
fehér szöszökben a haja
apró szilánkokban a fogai
hosszú makacs akarás lötyög rajta
ma éppen kitartó téli zöld
behavazzák mindegyre málló szervei

Megjegyzés: "Fogamat lassan
                    előrli a táplálék:
                    adódom vissza. "
(Fodor Ákos - Tétel egy mérlegbeszámolóból)

Szépséges ifjú nyarak!
Szeged, mindig úgy vártalak!
Mikor nagymamám kitárt karja
beleölelt a boldog napokba.

Két fiú volt a kíséretem:
unokatesóim. Beismerem
huncutok voltunk, sokat nevettünk
ezernyi kis felhő úszott felettünk

Megjegyzés: A régi-régi gyermekkori szegedi nyarak emlékére.

Távol kerültem gyerekkorom helyszínétől, már maga a hely meg sem található. Az utakat is beszántották, és el sem lehet jutni oda, ahol egykoron a kis tanya állt, ahol felnőttem.
Régi mondás szerint: Ha bezárul egy ajtó előttünk, valahol kinyílik egy ablak...

szembeszegülő
eget panyókára vet
főn-fűtött idő

Szerző: 'Nagy esemény volt az nálunk,
ha kenyérsütésre vártunk.
Nők gyúrták a kenyér tésztát,
férfiak a tüzet rakták.'

Napfényből hajtogatott csónakok
komótosan úsznak a Dunán.
Fejemben torlódnak mondatok,
nincs papír mire leírnám.

Ropognak éjfél csontjai - hallom.
Álmokat rugdal a szél koszos gangon.
Hangom csuklik, nyeli a sötét,
fölém borítja kopott köpenyét.

Július tárt tenyerére
pirulnak az álmok.
Hőtől hullámzó légtérben
piruettben járok.
Napsugarak függönye
hullik a kertre, s fejemre.
Friss levegőért
kapkodok egyre meg egyre.

Egyedül vagyok, átölel a csend,
ő ural mindeneket kívül és bent.
Szelíd színekben mutatja magát,
a környéken csak engemet talált.

Fekete eget stoppol a hold.
Apró felhők szaladnak szét.
Nyugalmat morzéznak csillagok.
Gondolhatod most: ez milyen szép!

Mélyet sóhajt, s fölröppen
a szerelemmadár,
sérültek a szárnyai:
csak fáról fára száll.

Ó, édes, nyári alkony!
Micsoda díszlet! Micsoda pillanat!
A Nap már jó ideje
a távoli hegyek mögött halad,
elnémult a rigó is,
amelyik még az előbb itt dalolt,
aludni térnek a színek,
de majd kicsattan a narancssárga Hold,

Hallgatom a tölgyfa sóhajtását,
ülök csendben, hátha talán meglát,
ágai lehajolnak a földre,
a napfény ráül a levelekre.

Halványkék csendet görget a hajnal,
lábam elé térdel a tavaszi táj.
Fűzfák bólintgatnak kibontott hajjal,
bokrok integetnek lépteim nyomán.

Kifogástalan a botom,
tölgyfából faragták,
vele megyek a városba,
sokan megcsodálják.