Amatőr Művészek Fóruma

Húsz éve ifjú volt, dús hajú és délceg,
talpraesett, bátor, nem szánalmas, félszeg.
Szenvedéllyel sportolt, izmossá vált teste,
kocka- hasú isten, élőképnek festve.

Aevike hiányzol,
Reméljük, hogy virágzol
Fogorvosos praktikákkal
Befogod a lepcses szánkat!

Olvasd e verset a szabad ég alatt!
Négy fal közé zárva iszonyat.
Vonaton pedig a sok zakat-
olástól élvezhetetlen.
Szóval én kint olvasnám a helyedben.
Mert a plafon nem tükrözi vissza
sem a kéket,
sem a mélyet,
sem a falak a távolságot, messzeséget.

Ne nevezd meg a Napot,
csak írd körbe,
kerüld körbe,
kerüld meg,
s ha egy év után visszatérsz,
már más lesz a hited!

Bocsáss meg kedves olvasóm, hogy ígéretemhez nem híven csak két nap múltán folytatom, de magyarázatként írhatnám azt - a kategóriának viszont hűen vicceset, hogy annyira degeszre ettem magam, hogy mozdulni sem bírtam. Ez viszont az olvasómnak, neked, kedvesnek, a becsapása lenne. Mivel nem csak a lovagiasságomat, hanem az igazmondásomat sem veszítettem el, ezért bevallom az őszintét: mikor lementem az ételfutárhoz, akkor szembe találtam magam egy tagbaszakadt, hosszú hajú, borostás, bőrzekébe öltözött - ja, és mogorva ábrázatú- már nem annyira fiatal emberrel, aki szívélyesen üdvözölt.

isten ments, hogy újra kezdeném
megint egy naiv öröm vet a mélységbe
megint önfeledten élek át valamit
valamiért mégis kell
élni érzem magam bár
ha ezt bárki értené...

Már hetek óta dögrováson vagyok.
Hőguta-hipochondria-fóbia.
Itt, ebben a rohadt melegben lopom a napot,
és a számra járnak már a rímek,
ahelyett, hogy szobára járnának... no, nem a hímek,

-Doktornő, a Maga szíve sose fáj? - kérdezném az orvosom,
de nem merem, mert azt hinné beteg vagyok, s nem azt, hogy csak bolondozom.
Ezt a verset sem merem megmutatni Neki,
pedig úgy hallottam, a lírát igencsak szereti.
No, de nem hiszem, hogy olyat, melyet egy betege alkot,

Megjegyzés: Az AMF-prózások TÁRSAS-JÁTÉKának nyomán

... és összecsókolt a kedves,
mert jobb ötlet nem jutott eszébe,
ahogy közelről beleérzett az egészbe...
Itt ez a húsos száj nyílva,
és csukott szemén is csak reszket a pilla.

Megjegyzés: 2013.

Elefánt vagyok a porcelánboltban.
Na! a hindu herceg - ki betörne - hol van?
De inkább egy szép hercegnő kellene a hátamra,
ki simogatna, s helyettem minden kárt felvállalna.

Eltévedtem a semmi
labirintusában,
egy hatalmas tömeg
fújtatott utánam,
nem tudták, hogy
értelmetlen minden

cicák porcicákat kergetnek
egy macska vasmacskán lebzsel
a héja szárnyán egy citrom héja
utazik tova minden reggel

Megjegyzés: január.

Hegyen-völgyön simogat
vonatfüttyöt, sípokat,
gombát, mohát, őzikét,
hóvirágot, tőzikét,

Minden percben

-Minden percben...
-Tudom!
-Érzed?
-Tudom!
-Jó?
-Jó!
-Hol érzed?
-A levegőben.
-Nem magadon belül?
-Ott már nem férne.

Megjegyzés: 2013.

A szív dombján ott ül a remény,
láb lógatva vár, mint egy kis legény,
fel-fel kapja fejét minden dobbanásra,
mintha lépteit lejtené a várt leányka.

"Ugyan már"
Mondta a nő,
Ami a lábamra jő,
Nem született még oly
cipő!

Jókedvében a kis egér
Bedőlt a macskának,
Azt gondolta a kis buta,
Hogy táncolni fognak.

Éda korán megunta a párizsi művészvilág szabados életét, ezért már fél kilenckor hazasétált, a Szertelen rendi kolostorban számára kiutalt zárkába. A séta hosszúra sikeredett, hiszen a kolostor Nuoaeiretben* volt, Párizstól százötvenkét kilométerre. Szomorú Hír fogadta hazaérve, édesanyja elhunyt. Miután Éda végighallgatta, Szomorú Hír folytatta addigi munkáját, a lompó** kapálást. A mély depresszió hatására hízni kezdett – időközben maga is tivornyátust fogadott -, s ontotta magából a sajgó verseket.

Papírhalmon ülve,
Sohasem üdülve
Kókadozva néző..
Szegény ügyintéző.

A magyar irodalom egyik méltatlanul, ám de joggal elfelejtett alakja volt Etelei Garó Éda. Pályafutását egészen kiskorában, mint csecsemő kezdte. Elsőként az anyja – Alantas Jogobella, foglalkozását tekintve vigadalmi cseléd –, gyakorolt rá hatásos nyomást, aminek segítségével meglátta a napvilágot, 1895 április 31-én, Nagypatálon*.