Amatőr Művészek Fóruma

Gondolatom minden sora, te vagy nekem.
Szakadék szélén állva ments meg engem!
Lehet, hogy napunk sok nehéz időt ígér,
De kéz a kézben szerelmük sokat remél!

- Örülök neked.

- Közhely

- Ma eszembe jutott, hogy Mari néni találkozott a földönkívüliekkel.

- És?

- Ennyi csak.

- Nem sok.

Halott völgy a neve ennek a vidéknek,
Nap melege kibirhatatlan az embernek,
Kopár, kőhegyek, ha beszélni tudnának,
Millió évek történetéröl tanuskodnának.

Azt mondják rám a haverok,
én is nagy ivó vagyok,
bár ezt váltig tagadom,
csak ha van rá alkalom,

Szegény, kis Emily, ha tudtad volna,
milyen népszerű leszel, magyar honba,
verseidet, szedik, tépik, boncolgatják,
jobbra - balra, mindenki gondolja, ő ki a
legjobbat fordította...

Ha keresnéd
Arcképemmel egyetemben,
Verseim javát,
Meglelheted könyveim oldalán.
Ha mégsem találnál rám,
ott ülök a diófámnál,

Temesvár határába, áll egy
kápolna egymagában.
Nappal csak varjúk tanyája,
alkony a varázsa.

Ami elkezdődött,
s elakadt azután,
nem kéne folytatni
azt a szép délutánt?

Felkészülten ültem,
Lettem, ettem, tettem!
Merész dolgot léptem..
A régi múltat elengedtem,

Késő őszi esték,
halk, lágy mesék,
tapintatos újjak,
selymek omlanak,
ajkak sóhajtanak.

Visszanézek a múlt berkeiben, volt
Sok szomorú, veszteség mindenben.
Soha nem adtuk fel, bíztunk a jövőben,
Megsegít az Isten, imádkoztunk bőven.

Nem élek.
Álmaim üldöznek.
Látogatnak a szellemek.
Az éjszakát velem töltik.
A sűrű sötétséget szeretik.

Sűvít a szél az ősi ugaron,
Felkavar ezeréves hantokat.
Rég feledett fájó gondolatokat.
Mik emésztik a régmúlt dolgokat.

fergeteges támadáskor igen nagy
a veszteség elesik a sok jó ember
de nem tűnik el a rossz nagy bűne
ez a vad háborúnak vajon vége

Az elismerés sose sok,
ha összegyűlt rá az ok.
A tanár úr rászolgált,
munkájában meg nem állt,

Ezt a verset most -- itt az utcán -- prózában írtam meg.
Te számomra a testi báj, a lelki szépség és az igazi férfi tökéletesség megtestesítője voltál. Fölöttünk álló törvény, hogy szeresselek -- függetlenül attól, hogy mennyire viszonoztad. Égbe emeltél, porba sújtottál, kínoztál.

Lírai jegyzet
A muzsikusok elhallgattatták hangszereiket. Vége lett a vírust próbálgató táncnak. Vége a mámorító italozásnak…
Kihunytak a csillagok, amelyeket fiatalos belefeledkezéssel
annyit számoltunk: te meg én. Vörös ragyogással emelkedett
égre a Nap...

Hatalmas várnak a sok ablakán,
Az egyiken a holdvilág kukucskál.
Valaki alszik ott, fehér ruhában,
Valakiröl álmodik, beszél magában,
Szerelmét hívja boldogságában.

Hatalmas fal vette körűl a vár épületet,
Hol szerelmes szive sokat szenvedett
Szivét adta könnyelműen Hamletnek ki
Nem adott neki mást csak üres igéretet

Halványszínű rózsafelhők az égen
A Nap itt-ott kibújik nagy merészen.
Madársereg csodálatos formában
repülnek az ég minden irányában
Megjelenik a sas magasan az égen
madarak közt pánik keletkezik a légben

Távolból figyeltem a partot,
hol egy szépséges kis tündér
szomorkodott.

Miért kellett átverned?
Miért nem voltam jó neked?
Miért nekem adtad az álszerelmed?
Miért pont velem tetted?
Miért hagytál nekem ennyi emléket?

Lassan folyik a víz, mossa a partokat,
messziről jön, elfáradt a hosszú út alatt.
Jobbról balról fehérbe öltözött emberek
integetnek, falucca-hajók vitorlát eresztenek.

Emlékezetem figyelmeztet:
régen találkoztunk,
fájdalmas az énnekem:
egymásról nem tudunk.

Azt hiszed már tudsz mindent,
Azt hiszed ismered az életet.
Bár okosabb vagy attól, ki voltál,
De azt sem tudod, ki vagy úgy igazán.

Kora hajnal volt még, az erdő világa csak
lassan ébredezett, mikor egy korán kelő
indián harcos a tenger felé nézett. És amit
ott látott, nem hitt szemeinek, az ámulattól
majdnem hanyatt esett. Hamarjában riadót
fújt, mire az egész tábor felébredt.

Las-Vegas-t elhagyva a Nevadai országuton észak irányába közepeskorú ember állt, karját
feltartva, remélve, hogy valaki felveszi. már esteledett az eső szemerkélni kezdett, a szél
fújdogálta a tumbleweed gazokat. Az ember már jó sokáig állt ottan türelmét vesztve egyik
cigarettát a másik után szívta.

Kerestem valamit egész
Életemben, nem tudtam
Mi az, boldogság, szerelem
Vagy talán csak magamat
Kerestem.

Hatalmas fal vette körűl a vár épületet,
Hol szerelmes szive sokat szenvedett
Szivét adta könnyelműen Hamletnek ki
Nem adott neki mást csak üres igéretet

A hajnali ezüstcseppek
Zöld levélre telepedtek.
Örvend a zöld árva levél,
Hármat nélkül ő alig él.

Galamblelkű Asszonykám,
ne betegen, szerelemmel
gondolj rám!

Indián lány sokáig ült a harcos mellett,

ki hősi halált halt, megvédeni az anyaföldet.

Hosszú fekete haja, lógott a szemébe,

könnyeit takarta, fájdalom a szivét marta.

Messzire hallik tengerek moraja,
Görögök fájdalma,
Heléna, Heléna,
szívek elrablója,
királyok bosszúja,
cselek ármánysága,
Trója ostroma,

itt az ember immáron több ezer éve
megannyi próbának volt már kitéve
de ezekből mit sem tanult, az látszik
társai lelkével ugyanúgy csak játszik