Amatőr Művészek Fóruma

Szerző: 'Nagy esemény volt az nálunk,
ha kenyérsütésre vártunk.
Nők gyúrták a kenyér tésztát,
férfiak a tüzet rakták.'

Napfényből hajtogatott csónakok
komótosan úsznak a Dunán.
Fejemben torlódnak mondatok,
nincs papír mire leírnám.

Ropognak éjfél csontjai - hallom.
Álmokat rugdal a szél koszos gangon.
Hangom csuklik, nyeli a sötét,
fölém borítja kopott köpenyét.

Július tárt tenyerére
pirulnak az álmok.
Hőtől hullámzó légtérben
piruettben járok.
Napsugarak függönye
hullik a kertre, s fejemre.
Friss levegőért
kapkodok egyre meg egyre.

Egyedül vagyok, átölel a csend,
ő ural mindeneket kívül és bent.
Szelíd színekben mutatja magát,
a környéken csak engemet talált.

Fekete eget stoppol a hold.
Apró felhők szaladnak szét.
Nyugalmat morzéznak csillagok.
Gondolhatod most: ez milyen szép!

Mélyet sóhajt, s fölröppen
a szerelemmadár,
sérültek a szárnyai:
csak fáról fára száll.

Ó, édes, nyári alkony!
Micsoda díszlet! Micsoda pillanat!
A Nap már jó ideje
a távoli hegyek mögött halad,
elnémult a rigó is,
amelyik még az előbb itt dalolt,
aludni térnek a színek,
de majd kicsattan a narancssárga Hold,

Hallgatom a tölgyfa sóhajtását,
ülök csendben, hátha talán meglát,
ágai lehajolnak a földre,
a napfény ráül a levelekre.

Halványkék csendet görget a hajnal,
lábam elé térdel a tavaszi táj.
Fűzfák bólintgatnak kibontott hajjal,
bokrok integetnek lépteim nyomán.

Kifogástalan a botom,
tölgyfából faragták,
vele megyek a városba,
sokan megcsodálják.

Plakátról eső csepereg,
Vona Gábor homlokán,
billen az éj a tű fokán,
lombok között rengeteg

Az égvászon fölém fekve -
narancs, lila s bíborvörös
(Csontváry sem festett szebbet)
- azt gondolja: nagyon dögös.


Megjegyzés: 2017. június 23.

Angyalok libbennek,
szárnyuk zizeg,
Nem kellek én már,
csak senkinek.

Táj vállán alszik még a csend.
Csak lábujjhegyen lép az éj,
majd eltűnik az álmok peremén,
s már itt a hajnal szinte észrevétlen.

Alattad Bölcsészbál.
Búbodon száz fru-fru szál –
Ujj közé csavart, bogas, révítő szőkeség –
Korban, s ajakinkban tán távol állunk még,
S tartatlan csókban reumád lenne martalék –
Én okoztam, hisz lábad lábammal csiszolhat össze.

Megjegyzés: A hallgatói önkormányzat legáriábbjának egy televíziós riport ürügyén.
(Szeged, 2016. február 3.)

Fénykabátot öltött
a tavaszi táj már,
napsugárból szőtt szövet
csüng a fáknak ágán.
Fényhálókat aggat
bokorra, virágra,
fényözönnel köszön rá
erre a világra.

Nyugaton megmoccan az éj. A hegyekből lecammog
és bundába rejti a partot.
Már ott ülök, csak nézem a Dunát,
hogy kígyók hátán vonaglik át.
Pikkelyfolyamon csusszan a fény.
A Hold fél.

Völgy hűs mélyén alszik a szél,
álmában száz titkot mesél.
Hold baktat az ég derekán,
szél titkait kutatja tán.

Megjegyzés: 2014.

Beteg ez az ország, nagyon beteg.
Lakóit összetarják az idegenek.
Az idegenek, akik sehol sincsenek.