Amatőr Művészek Fóruma

Álmos délután átölel a csend,
itt bent semmi sem mozdul.

Néha a szél nyikordul
a csúszós ablaküvegen.

Ébred a bérház. Tompa morajjal
négyemeletnyi csöndet a hajnal,
kúpcserepekről-bádogereszbe,
rácsról a gangra, lágy színe vesz be.

együtt tudjuk,
nem mondjuk ki.
némán szeret mindenki.
nélküle más, üres
fulladt, dühödt
lélegzetveszett
de itt van velünk

Felkúszik a dér az ágon
rátelepszik csendesen,
hólepel ül fent a fákon
nem hagyja így meztelen.

Két kávé közt alvajárok,
s kortynyi álmom a koffein.
Cigarettám csöpp zsarátnok,
s kihűlt hamvak az éveim.

Felkelni? Kora reggel? Hogy én? Oh, igen! Fürgén, pörgén kiugrom az ágyból! Fogat mosok, kávét iszok, illemhelyen tartózkodok. Aztán pikk-pakk átgondolom a rám váró feladatokat. De, jaj, már ébredeznek a gyerekek! Szaporán felkelni szuszékok! Hasatokra süt a nap! Ne nézzetek így, ne nyávogjatok, nincs kifogás! Öltözni, táska a hátatokra, addig megkenem a tízórait! Hiszen ma esik az eső, sebaj!

Lenge és elfoszló gyolcs ingemben
feküdtem melléd egy néma alkonyon
darabokra tört mosollyal szívemben,
azon a rég elképzelt balkonon.

Hullámzik a járdán a tömeg
szürke színű összefolyó massza,
vezér parancsszava pereg,
vezeti a népet a gazda.

Különös ősz volt, október vége,
könnyű kabátban ültem a parton,
tán csak én láttam, el-elmerengve,
hogy a híd alá bukott az alkony.

Látom kisfiam vidám arcát.
Még a szeme is mosolyt szór rám.
Csodás reggel.

Érdekes e lényeges,
hogy ugyanaz volt
ki most más

Először termeljünk zöldségeket.
Répát, sok zellert és gyökeret.
Na, akkor ezzel már meg is vagyunk.
Nézzük meg, hogy van-e egy fazekunk.

A táj tisztán kék,
a földből a rég
kicsavart, ősz fák
hordják terhüket ránk.

Szeretem az ehhez hasonló hűvös hajnalokat,
Amikor elkezdenek csicseregni a madarak.
Isten csodálatosan zajos kis hírvivői ők,
Csiripelésükkel boldogabb, szebb napot ígérők.

Örvény hona csobogó víz.
Őrült táncot jár a színen.
Minden magával hív.
Találkoznak majd a mélyben.

Éj csillagai
kigyúltak hirtelen
biztató mosolyát
küldte végtelen.

Vasúti átjáró; őrszemmel, lámpával, sorompóval. Tábla feltűnően jelzi;
„a sorompó tíz percen túl is zárva tartható”

Lovak húzta szénásszekér érkezik, lassú tempójában. Mielőtt a sorompó megmozdulna, a hajtó már lassít… Autósok haragja zúdul a szekér felé,
egyik a gyalogjárdán, jobbról előzi őket. Micsoda rutin, még sikerült átjutnia...

még nem látszik, de nincs már rejtve,
már nem álom, de még nem lepke,
még nem mozgás, de már egyhelyben,
már nem fér, de még nem cseppen.

Átúszó buborék
Az idő közegén
Dadogó mutató
A világ közepén
Homok a torokba
Utolsót ropogva
Végre kikapcsol a
Szív

Hideg eső a kaccsokon,
A ropogós angol fontokon
A csuklyásizom sarkain,
Folydogál a naftalin,

Mikor lassulnak a szelek,
lágyabb a nappal.
Élesebb a halványkék.

Szöveg

sok karcolat
írás-vásár
tacepao
vagy graffiti
haiku-lakat
mégsem szózár
kis szív-ajtó
néha nyit ki

A városka felett nehéz hófellegek úsztak, mint dagadt, sötét, dunyhák. A téli szél jól megrázta őket, s már hulott is a hó nagy pelyhekben, kavarogva szálltak, vidáman huncutkodva rászálltak az emberek vállára, orrára. Belepték szikrázó ezüst fényükkel az utcákat- tereket. Hideg puha csendet hozva. Boldog érzés költözött az emberek szívébe.

kandeláber-nyakú avítt álmokon
katatón éj nyöszörög
álmatlanul hány sugarat
e talmi hajnal
visszacsöpög
a bóbiskoló fákról
lassan olvadó zaja
olcsó pszicho-mámor

Úgy látom, ma sem jött el a világvége.
Vállamra passzátszél és halcsont tapad.
A tenger sós vize felragad az égre
és örökkévalóságig lassul egy mozdulat.

Belélegezlek október,
Sóhajtok belőled nyarat.
Utolsó őszi napsugarad
Bőrömbe égett billog marad.

Dór dalia vagyok, végül dísztelenné érett férfioszlop.
Réveteg pillér a főtemplom lépcsőin.
Mily rozsdásra vált köröttünk a lugas – te belül és mögötted én.
Fásult redőkbe bújik arcunk. A szív túlcsordult kőedény.

minden, ami él mozog
létrejön és el is illan egyben
akár nyári villám amint
ráfolyik az égre –
színek kevert ritmusában
az ezüst lobban így
szürkéből a kékre

nézd víz alatt
ím e gyöngyöző kő
fentről szürke rétegfelhő
grafitja miként csorog –
körötte a hűvös homokban
üveghalak
olvadt lábnyomok

Napfény játszik a bőrön.
Elidőz kicsit, símogat.
Játszik az emlék,
mikor mi ketten...
Régi dallamot kutat.

És most ott távol
kifordított barázdákban
süllyedő ég ér a pernye
és csókszínű földhöz

Mámoros éjjelen

Mámoros éjjelen illata lebben a kék ibolyáknak,
réti virágok bús dala száll el a májusi széllel.
Villan az ég szeme, hullik a Földre a mennyei könnycsepp,
rózsasziromban gyűlik az angyali gyermekek álma.

Lélegző kripta az ajtóban.
Kisiklott halálos ítélet.

Asztrális képeket vetít és
filmmé sűrít mindent egy ígéret.

Szennynek a fátylai tollazatára rakódtak. A hattyú
szemben az árral, a mát eleresztve, feledve mosakszik.

Leszáll az éj, nekem regél,
eső szitál, s a csend se fáj.
Tücsökzenész vonót cserél,
a tájba dal vegyül, s a báj.

A sötétség sűrű
szürke masszája
rutinnyakkendő
A süllyedés még
tapintható

Csend honol.
Kimondhatatlan bíbor-csend.
A város felett égő fellegek.

A zakatoló, monoton
hétköznapokon elnyúlva,
a következő vágányra
kiadtam a sírjelet.