Amatőr Művészek Fóruma

kac-kac hallom innen-onnan
mondanám hogy fac-fac de nem
mondom lenyelem vele együtt a
kv-t s máris zac-zac

Átúszó buborék
Az idő közegén
Dadogó mutató
A világ közepén
Homok a torokba
Utolsót ropogva
Végre kikapcsol a
Szív

Hideg eső a kaccsokon,
A ropogós angol fontokon
A csuklyásizom sarkain,
Folydogál a naftalin,

Mikor lassulnak a szelek,
lágyabb a nappal.
Élesebb a halványkék.

Szöveg

sok karcolat
írás-vásár
tacepao
vagy graffiti
haiku-lakat
mégsem szózár
kis szív-ajtó
néha nyit ki

A városka felett nehéz hófellegek úsztak, mint dagadt, sötét, dunyhák. A téli szél jól megrázta őket, s már hulott is a hó nagy pelyhekben, kavarogva szálltak, vidáman huncutkodva rászálltak az emberek vállára, orrára. Belepték szikrázó ezüst fényükkel az utcákat- tereket. Hideg puha csendet hozva. Boldog érzés költözött az emberek szívébe.

kandeláber-nyakú avítt álmokon
katatón éj nyöszörög
álmatlanul hány sugarat
e talmi hajnal
visszacsöpög
a bóbiskoló fákról
lassan olvadó zaja
olcsó pszicho-mámor

Úgy látom, ma sem jött el a világvége.
Vállamra passzátszél és halcsont tapad.
A tenger sós vize felragad az égre
és örökkévalóságig lassul egy mozdulat.

Belélegezlek október,
Sóhajtok belőled nyarat.
Utolsó őszi napsugarad
Bőrömbe égett billog marad.

Dór dalia vagyok, végül dísztelenné érett férfioszlop.
Réveteg pillér a főtemplom lépcsőin.
Mily rozsdásra vált köröttünk a lugas – te belül és mögötted én.
Fásult redőkbe bújik arcunk. A szív túlcsordult kőedény.

minden, ami él mozog
létrejön és el is illan egyben
akár nyári villám amint
ráfolyik az égre –
színek kevert ritmusában
az ezüst lobban így
szürkéből a kékre

nézd víz alatt
ím e gyöngyöző kő
fentről szürke rétegfelhő
grafitja miként csorog –
körötte a hűvös homokban
üveghalak
olvadt lábnyomok

Napfény játszik a bőrön.
Elidőz kicsit, símogat.
Játszik az emlék,
mikor mi ketten...
Régi dallamot kutat.

És most ott távol
kifordított barázdákban
süllyedő ég ér a pernye
és csókszínű földhöz

Mámoros éjjelen

Mámoros éjjelen illata lebben a kék ibolyáknak,
réti virágok bús dala száll el a májusi széllel.
Villan az ég szeme, hullik a Földre a mennyei könnycsepp,
rózsasziromban gyűlik az angyali gyermekek álma.

Lélegző kripta az ajtóban.
Kisiklott halálos ítélet.

Asztrális képeket vetít és
filmmé sűrít mindent egy ígéret.

Szennynek a fátylai tollazatára rakódtak. A hattyú
szemben az árral, a mát eleresztve, feledve mosakszik.

Leszáll az éj, nekem regél,
eső szitál, s a csend se fáj.
Tücsökzenész vonót cserél,
a tájba dal vegyül, s a báj.

A sötétség sűrű
szürke masszája
rutinnyakkendő
A süllyedés még
tapintható

Csend honol.
Kimondhatatlan bíbor-csend.
A város felett égő fellegek.

A zakatoló, monoton
hétköznapokon elnyúlva,
a következő vágányra
kiadtam a sírjelet.

becsekkol a lét
görnyedten ül
székén a remény
tapintás útján
szalad a hír

A lámpák fénye
A havat szórja
Február vége felé;
Az otthontalanok eltűntek a “gomba”
Alól,
Csak a nyolcvanegyes troli
Dalol
Magányos, fura dallamot

ahogy ül önmaga tenyerén
mint boldog pásztor
bárányai közt
senki sem kérdez semmit

A szőke, dupla copfos felszállt a vonatra a Déli pályaudvaron. Volt még ideje az indulásig, gondolta, jobb helye lesz a kupéban, mint a zajos állomáson. Itt legalább kényelemben, biztonságban és legfőképpen, nyugodtan tud olvasni.
Bármelyik fülkét választhatta volna, hisz üres volt mindegyik egyelőre.

Meg sem mozdulok, nehogy megtörjön.
Hullámokban indul a tévé felől,
hozzám ér. Hasonlóságok után
matat az emlékeim között, mielőtt
visszaverődik az arcom éleiről. Falról
falra jár a szobában, beül a függönyökbe.

tört-fehér árnyakkal
csíkoz fényt a reggel
éjpalástra szőné még
kínját a rettegés

Vigyázz, fogd kezem -
porladunk.
Arcunk alatt tornyosul
a szakadék -
lábunkba kapaszkodnak
a madarak,
és elénk csúszik
a messzeség.

Cseppek a kezemen
cseppek a tájon
hófehér igézet
tejfeles álom
alszik a város
alszik a tér
jég tükre csillan
tél íriszén.

jön jön a Talp
izgága porszem
bújok a padló repedéseibe
gyorsan veszem a levegőt
sípol a tüdőm küszködöm

nem akarok példabeszédek mögé bújni
attól tartani minden amit mondok majd
félrevezet valakit törekvésem az állandó
magabiztosságra látens hipochondria
köt a kimondott szó felelősségéhez
"Ferenc remélem azt tudatosítja, hogy
a másik mit kezd azzal, amit maga mond,
mindig az ő felelőssége. "- szólt a terapeutám.

Megjegyzés: Sági Ferenc - 2019. 01. 16.

Játszom a csenddel hópihékkel
rakom tele kosarát legyen minek
örülnie mikor nem lesz velem
havazik... segít nekem az ég.

Csillag csókja tenyeremben lapul
összecsukom ujjaim meggátolva
nehogy földre csurogjon olvadó
arany csillanása addig az enyém

asszony ül az ágyon
fáradt arcán szarkaláb
szeméből a párhuzamok

megkondultál szememben -
héjam mögött szívemnyi vászon
rád adom fellobbanó gyöngykabátom
fénnyé feszülsz
tenyérnyi folt a múltad bennem -
keretbe foglalt történelem:
magánóra

Már tíz perce is elmúlt, hogy a forgalom semmit sem haladt előtte. Fülledt, nyári éjszaka volt. Az utcát elözönlötték a szórakozóhelyekről kiáramló emberek, részegek, és drogosok csetlettek-botlottak az úttesten a veszteglő autók között. Idegesen dobolt a kormányon az ujjaival, halántékán kidagadtak az erek a melegtől. – Mi van? Mi lesz már? Meddig állunk még itt? - nézett körül egyre idegesebben. Bekapcsolta az autóban a rádiót, és egy régi kedvence szólalt meg, a The Temptations: Papa was a rolling stone.

Most akkor hová is hoztatok? Még ennyi embert, és mindnek fülig ér a szája, pedig egyiket sem ismerem! Nincs mese, bőgnöm kell. Egyébként is, fáradt, éhes, álmos vagyok, és tele ez az izé itt rajtam. Esetleg… valaki… nem akarna tisztát formálni körém?
Te Szent Albion, ennyi újat, nem győzöm a szemem forgatni, de nem bírom már a gyűrődést! Hurráá, karjába kap az ismerős puhaság, kényeztet, végre, valami jó is a napban! Még kicsi fészkelődés, bújás, békapóz és békepóz.