Amatőr Művészek Fóruma

A Nap felmelegítette a Kongó vizét. A széles folyó lustán hömpölygött. A parton, egy kanyarulatnál, harminc fűkunyhóból álló település, Tomande, békésen élte hétköznapjait. A férfiak vadásztak, az asszonyok és a gyerekek ruhát készítettek, magvakat őröltek kezdetleges mozsarakban. Tökéletes harmóniában éltek a környezetükkel. A civilizáció még nem ért el idáig, a folyó és az erdő mindent megadott amire szükségük volt. Mindenki tudta a dolgát, senki sem akart a többiek fölé kerekedni. Tisztában voltak vele, hogy a közösség számára mindannyian egyformán fontosak.

Franciaország déli részén, távol minden lakott területtől, kihalt erdei úton, jellegtelen fekete autó haladt. Csenevész bokron aranymálinkó gubbasztott. Talán az egyetlen példány, amely még dacol a mind gyorsabban növekvő profitéhség okozta pusztítással. Egykor gyönyörű sárga tollai, szürkén, csapzottan lógtak.

Olyan jó a csendet hallgatni,
pillanatra elhinni,
nincsen semmi baj.
Talán lesz még jövőm,
s néhány szép évem
szeretteim körében.

A szobában, csak az falióra ketyegett, halkan. A súly leért, az óra fél tizenegykor elhallgatott. A csendre, sovány, karikás szemű öregasszony kapta fel a fejét.
- Fel kéne húzni. – Gondolta, de nem mozdult.
Fekete Thonet hintaszékben üldögélt, sötétszürke, apró mintás otthonkában. Se ő, sem az óra, sem a szék, nem illett a modern, világos bútorok közé.

Érettségi után 1995-ben rögtön elkezdtem munkát keresni, mert mindenáron dolgozni akartam. Hittel és reménnyel álltam neki keresni. Naponta végigböngésztem az újság "munkát kínál" rovatát, de mindig szomorúan tapasztaltam, hogy számomra nincsen olyan munka, amit el tudnék végezni. Lelkileg kiborultam, mert nem azért tanultam, hogy egész életemben szociális segélyen éljek.

Szia, sziasztok...
Ha kérdeznétek...
Talán válaszolhatnék rá...

Elmondhatnám...

Milyen igaz a mondás, minden ember a saját bőrén tanul. Röviden vázolom a betegségem okát.

A Jóisten nem engedte meg, hogy egészségesen jöjjek a világra. Oxigénhiányos állapotba került az agyam, a mozgásszervet érte a sérülés.

A világ kész legyen!
Meg kell hogy teremtsem.
(Megteszed helyettem?
Én is ezt cselekszem.)

Eleven időkapuk viasz itatta,
ódon lapok különös varázslata.
Néha cifra, vagy hanyag, kifakult,
s olvasni sem engedi már
a drága tintabetűket a múlt,

Eltorzított agy-adat fertőz meg
ha mélyre szippantod
a világ édes füstjét.
Nincsen filter, csak töményen
adagolja a recept nélküli
Elme-gyógyszerét!

én nem ilyen vagyok.
az nem én vagyok, ki görcsben
magát sajnálva múlik el!
nem, én, nem ilyen vagyok,
az nem én vagyok, ki elestem,
és a sárban maradok,
örökké várva segítő kezed...

jó, a legjobb sehol", mert ott mindig megtalálnak. Persze senki se keres, az ember úgy van jelen, hogy igazából nincs is. Tehát ez a legjobb jelenlét, azt játszani, hogy senki vagy. Nem akarsz valaki lenni, mint mindenki, ezért magad vagy. Igaz hogy nem igazán tudsz mihez kezdeni ezzel a magaddal így, amikor az egész világban jelen vagy és ő sincs jelen, ebbe könnyű belekezdeni, csak egy katt. Kilépni még egyszerűbb, ez egy másik gomb - van ezen rengeteg gomb, igaz más sincs - ugyan, de ugyanaz a nemlétező világ, amellyel farkasszemet nézel, de nincs mit látnod önmagadon kívül, mert sehol se vagy.

- Értse már meg, Bayer bácsi, nem akarom megvenni. Nem tudok mit kezdeni vele. – Szólt ki a pult mögül, a nagydarab, kövér, pirospozsgás hentes. Kolbásznyi ujjával a fogát piszkálta. Vele szemben alacsony, sovány öregember állt. Háta, enyhén hajlott. Olyan hatást keltett, mintha felsőtestét, hatalmas orra húzta volna előre. Karján, ódivatú, nehéz, sötétszürke, posztó télikabát lógott. Színehagyott kék szeme, esdeklőn tapadt a másik, vörös arcára.

Tomboló vírusban
hajszálon múlik
az életünk.
Szívünk féltőn ver.
A sors meggyötri
az embert, s magát
a világot.

A nyolcadik b-ben, biológia órán, a szokásos műsor ment. Pappdave járkált a teremben, lármázott, papírgalacsinokkal dobálózott. Alattvalói tapsoltak, nevettek. Az ablak melletti sorban, a harmadik padban ülő lány, nagyon unta. Mozgékony, szív alakú arcán utálkozó kifejezés ült. Seszínű, boglyas haja miatt, a Pitypang névvel illették az osztályban. Jobb volt, mint a régi iskolájában, ahol Rackának, vagy Birkának szólították.

Egész életemben vágytam, hogy lovagolhassak. Ha alkalmam adódott rá, nem kellett könyörögni, mindjárt lóhátra pattantam. Imádtam szabadon mozogni, a ló egyenletes, ritmusos mozgását felvenni.

Avagy életkép

Gyermekként nagyon féltettem a szüleimet, mert rengeteget dolgoztak, s rettegtem, hogy korán meghalnak.

Anya háztartásbeli volt, de mindenkinél többet dolgozott. Mosott, főzött, takarított, s ráadásul még a szőlőben is dolgozott. Apám buszsofőr volt, késő délután ért haza. Egy keresetből nem lehetett megélni, így disznóhízlalással is foglalkoztak, s eladták.

Költői önérzet
Akarom a mindenséget!!!
Minden jót és minden szépet!
Minden gonoszt, minden csúnyát.
Minden ilyet nekem nyújts át.
"Méltón fogadd! " Nem kell kérned.

- Elmehetnek, de ne találkozzunk többet. – Tárta szélesre a fogdaajtót, egy fiatal rendőr.
Két negyven év körüli férfi állt fel a vaságyról.
- Nézzék át a holmijukat, és itt írják alá. Itt vannak az igazolványaik, Nekop Gyula, Végh Ferenc. – Folytatta a rendőr. – Majd levélben kapnak értesítést.

Átlagos hétfő munkába menet. A buszmegállóból a gyár felé igyekvő tömeg egy zombifilm statisztákkal spékelt jelenetére emlékeztet.
Másnaposan, az elkerülhetetlenbe beletörődve vánszorog a nép munkába. Egy dolog van, ami kissé érdekesebbnek ígérkező nappá teheti a mait. Megjönnek az új felvételis dolgozók.

de már nincs jelentősége. Jelentősége addig volt, amíg ellene szegültél, negatív energiameződdé töltődött. Persze te magad teremtetted ezt meg, azzal hogy a jelentőséget hierarchizáltad. Így tudta magát elfogadtatni, kisajátítva gazdatestedet.

Képeslapokon nézve az őszi táj
csodás színekben pompázó remekmű.
Jól körbenézve itt minden csupa sár,
virág helyett más nem nő, csak parlagfű.

Minden nagyon boldog. Minden nagyon boldog.
Akkor is, úgy is, ha fájdalmas az élet.
Ha a sebe vérzik és a gyomra korog,
a tüze kialszik, a tüze megéget.

Hozzál létre egy világot,
s el ne feledd: te kormányzod.

Betonkockákba zárva
remélünk egy szebb napot,
pergő percekre várva,
pehelykönnyű holnapot.

Olvad a jég jön a vízözön, sok
felelőtlen ember ezen a földön.
Elpusztítottuk a földi javakat,
Plasztik generáció uralja a

Minél többek nevében

Befejeztem az életet.
Ami kellett, megtétetett.
Megalkottam életművem,
a nincseket mesze űztem.

olykor csak várakozik az idő
sálját cibálja a szél észrevétlen
mert szemei egész mélyen
csönd neszében függnek
eltörött erőn

Tökéletesített változat.
Tudod, hogy te leszel áldozat.
Nem módosulsz, és nem változol.
Nem sértegetsz, és nem átkozol.

Sok éve járom már a családi birtokot. Apám mindig birtoknak nevezte az egy holdas szőlőjét, ami szőlőből, szántóföldből és gyümölcsösből állt. Számára a birtoka volt a mindene, idejárt hétköznap, hétvégén, s ünnepnapkor.

Csonkatáró három italboltja közül a legkisebben, félhomály és csend uralkodott. A nehéz sötétítő függönyöket összehúzták, az ajtót becsukták, így próbálták kint tartani a déli forróságot. A légypapír körül álmosan keringett néhány légy és szúnyog. A lámpával egybeépített ventilátor surrogásához halkan kattogva kontrázott egy cigarettatöltő masina.

Kezdj el írni. Kezdd el ha nehéz is, ha ihlet ritkán szól bele, okádd ki papírra lelkedet. Kezdj el ne a sorok között élni. Olvadj bele tintába, mint kis lurkó tengő-lengő hintába.

Fantázia, álom, bánat. Szegény. Ha tudnád mit nyel el a papír! Mosolyra húzza szád, ha leírod, hogy szőrös hátú vámpírtapír.

Sokszor csak fájdalom az élet,
kövek közt nehezet talál.
Kérdések válaszok helyett,
leégett erdőben magány.

Engem nem, nem zavar,
ha tombol dús vihar
és a szél húsba mar.
Csinálom dolgomat:,
te, világ, alkotlak.

1. Keresek. Valamit.

Keresem azt, amit


2. más már eldobott.

Úgy mint a lomot.

1. Véső? Van.

Hogy csorba?

Ez gondja?

Festék is.

ITT vagytok? Mi igen.

OTT vagytok? De mi nem.

OTT lészünk. Akarom,

nyújtom már a... ka-rom!

Szép református templomunk van minékünk,
Ikonikus építészeti jelképünk.
Imaház római katolikusoké,
Isten-magasztaló szó itt a papunké.

Forró, júliusi nap ígérkezett. Az öreg, háromemeletes ház vastag falai kint tartották a hőséget. A lakókat szinte hanyatt lökte a meleg, amint kiléptek a kapun. Kora reggel, kicsi öregasszony lépett ki az utcára, apró mintás otthonkában, mamuszban. Az utca túloldalán, rég bezárt gépgyár telephelye volt. Udvarát felverte a gyom, félig ledöntött kőkerítését összefestették. Az öregasszony szeretett hajnalban ott üldögélni. Ilyenkor még nyugalom van. Csak a soha nem pihenő város távoli morajlása hallatszik. Az első külvárosi villamos szuszog egy-két utassal a központ felé.

Megállt. Abbahagyta a céltalan-céltalan? -járkálást a kerítés mellett. Addig föl-alá járt gondolataiba mélyedve-süppedve. Agyában fogócskáztak a Mi? -k, a Hogyan? -ok és a Miért? -ek. Összekapaszkodtak, nevetgéltek, csakazértsem hagyták magukat megválaszolni! Már belefájdult a feje. De hirtelen megpillantotta a pókhálót. Ott függött a kerítés drótjai közt.