Amatőr Művészek Fóruma

- Elégtelen. - Mondta a matektanár, hangjában cseppnyi kárörömmel. – Hát, Béki fiam, jövőre, veled ugyanitt. Hová jelentkeztél?
- Kertészeti szakiskolába.
- Bizonyára elszomorítja őket, de még egy évig kénytelenek lesznek nélkülözni becses személyedet.
Az osztály röhögött, a fiú vágott egy grimaszt, és megrántotta a vállát.

A lakás nagyon szép volt. Magán viselte a belsőépítész keze nyomát. A nappaliban, harmincas évei közepén járó férfi, Godó György, ült egy fotelban, és a hatalmas televízión rajzfilmet nézett. Szögletes arcát, mintha szekercével faragta volna, egy nem túl ügyes ács. Lapos orra, keskeny vágású, szürke szeme nem javított az összképen. A képernyőn az ostoba macska üldözte a csalafinta egeret. A férfi mereven bámulta őket, az esze máshol járt.

Keresem a helyem e nagy világban,
Bár vak vagyok, túl szürke a kép.
Mai napig nem fogják fel sokan,
hogy másokat megvakít ez a nép.
Ki önmagában keresi hol rontotta el,
az nem ott fogja találni a hibát.
Van ki másra mutatva menekül el,
hiszen gyámoltalan vádolni önmagát.

Kockás takaró a szíved melege,
akár fakó üdvösségünk a mátrixban.
Nem tudunk mást, csak hegyre mászni –
és játszani. Mindig csak játszani.
Barlangokban elbújni, lógni,
mint az ottfelejtett denevér.

sovány ágak éhesen mennek a télnek
szolgáltak nem heverésztek micsoda
élet ágak letörnek nézzétek meg élet
az nektek micsoda élet a semmibe

1. Irgalom

Épp csak kabátnyi
fekhelye elnyűtt,
apadó irgalom;
csupa folt,
csupa por,
csupa korom,

Kerékküllők ha ragyognak,
ritmust adnak minden napnak,
ifjú, pörgő sebességem
velük könnyen felidézem.

Bolyongok elhagyott utakon
Teret koldul a nyugalom
Örök hordár az alakom
Velem baktat a betonon
Fekszem korhadó padokon
Csillag égbolt a takaróm
Kísértet falvakban álmodom
Nagyvárosokban a peronon

Látjátok feleim, szívetekkel, mik vagyunk?
Bizony, zacskós leves és leszarom vagyunk!
Mennyi hasztalan koton teremtett századikat: Te! géneket: Kincset, és valaha adtál neki mindent.

mikor
a kérdések már rég lemondták a feleletet
és ismét hangot cáfol a szó
már nem is lehetett annyira október mint
ikonális november

Emlékeim a múlt mély kútjába hullnak,
néhány még fel-felötlik, s szívbe hatol,
rémlik, hogy egyszer éltem és ember voltam,
aki szíre-szóra könnyen nem hajol,
de immár feledve, véget ér a dal,
s ha volt érdemem, már mind érvénytelen.

Azt hiszem, nekünk valóban felhőtlen gyerekkorunk volt.

Ezernyi apró nesz között érett udvarunkban a nyár.
Egyszer nemcsak az ágyat vetettük be,
hanem reményeinkkel a kertet is.
Volt benne egy kicsi fa –
azt hittük már felnőtt arccal nézünk rá,
de csak gyerekszívvel láttuk.

A március ködöt, esőt hozott. A tél megmakacsolta magát, hideg északi szél fújt, a város fölött ólomszürke felhők üldözték egymást. A tavasz közeledtének egyetlen jele az volt, hogy kertészek jelentek meg a parkokban, tereken. Igénytelen, szívós, de azért szép virágokat ültettek. Reggeltől sötétedésig dolgoztak.

Ha másvalaki lennék,
a Napot leverném az égről,
és úgy tennék, mint aki
semmit sem tud az egészről.
A felhőket labdává gyúrnám
és elrúgnám a galaxison túlra.

I.

Szürke homálykabátjába kucorodva
várja a reggeli napsugarat.
Jó szó helyett az is melegít,
mint egy „karéj kenyér”- gondolat.

Én is voltam fiatal,
most az idő marasztal,
marasztal,
fiatal,
ne nézzetek haraggal!

Emlékezetem figyelmeztet:
régen találkoztunk,
fájdalmas az énnekem:
egymásról nem tudunk.

Azt hiszed már tudsz mindent,
Azt hiszed ismered az életet.
Bár okosabb vagy attól, ki voltál,
De azt sem tudod, ki vagy úgy igazán.

az éjszakában megnyúlt ablak
hanyagul ásítja rám szárnyait
nehéz mozdulatokkal nyúlik az este
és a város fáradt teste megszüli
a kikötő sós árnyait

Milyen jó, hogy most ilyen.
Mert valamilyennek lennie kell
és ha kell, hát mindig valamilyen.
Amikor valamilyen,
akkor néha pont olyan.
Erről szól minden életfolyam

Orsós Géza honvéd a nagyatádi laktanyában szolgált harckocsizóként, a múlt század nyolcvanas éveinek elején. A zászlóaljnál mindenki ismerte és kedvelte. Parancsnokai is a keresztnevén szólították. Kerek arcú, tankosnak kissé magas, esetlen mozgású legény volt. Karja, lába mintha lazán lett volna testéhez fércelve. Gyakran szerzett kék foltokat a harckocsi szűk, csupa fém belsejében. Észből nem kapott sokat, viszont a Sors kárpótolta azzal, hogy a szívét telerakta szeretettel, jó szándékkal. Valószínűleg ő volt Svejk reinkarnációja.

- Haver! Szia! Te, öreg! Gyere! Hallod? Figyelj!
- Tessék? Mi van?
- Semmi! Közbe’ elfelejtettem...
- Hát akkor...?
- Hallod? Gyere! Megvan. Azt akarom mondani, hogy rohadt az élet.

azt hittem végre könnyebb lesz.
macskaszem. villámlik. sötét fellegek.
az eltévedt járda nyomában
az éj zajában
páncélos bogarak szárnyán remeg
a visszavert idő.

Kattan,
roham az agyban,
hajszálerekben
vér csorog.
A gondolat ereje
pumpálja
az egekbe a vérnyomást.

Születésem véletlen volt,
Érkezésem nem várták,
De én azért bekopogtam.
Kesergett a nagycsalád.

nyáron és általában
hűs vizek partján fodrozódom
körös-körülöttem pajkosan játszó hullámok
a sziklákon kiszáradt madarak ülnek
és nézelődnek

öltek
most kettőt
az elsőnél egyet visított a fehér
aztán húzták kétfelé
a döngölt földbe kapaszkodó körmökkel
némán szakadt a cseresznyefa alatt

Még éjszaka volt, mikor kilépett a lépcsőházból. Az utcán sivár csönd fogadta. Alvó autók között macska surrant, maga után húzva megnyúlt árnyékát. Szemerkélő esőben gyalog indult, a szűk egy kilométerre lévő autóbuszgarázs felé. Megállt, rágyújtott. A gyufa lángja egy pillanatra megvilágította az arcát, aztán ellobbant. A füst égette a torkát, tüdejét, hosszan harákolt. A garázsba érve, a kinti nyugalom után, mintha egy másik világba csöppent volna.

A semmit nézed.
A létezőt.
Csak a semmibe képzelheted a mindent
és így nyer a semmi újult erőt.

Hajnali öt óra tizenöt. Alig aludtam, akkor is légikatasztrófákkal. A borotválkozás éjfél előttről tovább tartott, mert addig is úgy izgultam, hogy közben történt valami. De elalvás előtt csak úgy céltalanul múlt az idő, miközben nekem és csak nekem ugyanolyan céltalansággal állt meg. Végül, ahogy ilyenkor lenni szokott, végkimerültségemben aludtam el.

Egy autóból rakták ki. Fekete, kurta lábú, nagy fülű, cseppet sem szép, vagy bájos. Orra körül már őszült. Mukinak hívták. Gazdája, egy idős asszony, három héttel korábban, péntek hajnalban lett rosszul. Elvitte a mentő, és többet nem jött vissza. A ház üresen maradt. A szomszédok etették, de mikor beköltöztek az új tulajdonosok, mennie kellett.

Kicsi csírám, rám kicsi e chi.
Lám, a láma rí, nem a rím.
A rím viszi a prímet, (bár itt nem szám(ít))
Míg csak felrí a kicsi chi, rám, itt.

Lekorlátozott gondolkodás a Tied.
Nem látsz a plakáton túl;
Vagy nem akarsz mert megéri?
S inkább csöndben lapít a nyúl...

Egy körmondatban
elmesélem néktek azt,
hogy mindig féltem,
ha az asztal körül kergettek,

Még azon a nyáron felvételiztem az egyetemre. Ismereteim felületesek lehettek, mert a vizsgám nem sikerült. Vigasztalásért Orosz tanár úrhoz fordultam, aki akkor éppen tanfelügyelő volt, és beszerzett az egyik nagyon eldugott tövisháti falu iskolájába helyettes tanárnak, Szabó Laci barátom nyelvén szólva: tanárpótléknak.

Kék borzaskataként ébrednék, lágy sziromágyon;
Délre lehetnék: lélek-parlagon erdei mályva,
S titkolnám sebem, ápolnálak nyestike-bájjal.
Este a testemet adnám, lenne levendula-zsámoly,
Csak te maradsz úgy, szívsivatagnak büszke királya...

egem tétova
hiú csillag otthona
csak arcom vakít

A gyógyszert gondosan
az éjjeliszekrényre készítem
kedvesem álmodik
harmatos zöld mezőn járunk
boldog fénytől izzik
beteg teste
betakarom ne fázzon
arcomon gyengéd mosoly