Amatőr Művészek Fóruma

Hol vagy most?
Mit csinálsz éppen?

Én itt vagyok!
És csak nézem ahogy
mosolyogsz egy régi képen.

Legszűkebb celládba
önmagad toloncol,
és annak kulcsait
magadnál keresed!

Láttam sötét éjben napsugarat.
Láttam víz alatt szállni madarat.
Láttam pocsolyában tengereket.
Láttam a föld alatti hegyeket.

Pezsegve bukik át a víz a gát tetején.
Emlék szűrődik át a valóság szövetén.
Mint reggeli fény a szúnyogháló anyagán.
Olyannak tűnik most, ez az emlék is talán.

Mesélik gonosz tetteimet,
Küldve cifra díszeket,
Bizony! Meghalok;
Kufárkodtam, mivel nem lehet,
Hazudtam és törtem szíveket.
Ember, s nem isten vagyok.

Egyszerűen félek a
magány gondolatától.
Teljesen egyedül maradni
maga a pokol.

1. Az enyém a hatalom.

Dicsősêggel vállalom.


2. Kiadom a parancsom.

S én magam is hallgatom.

Hiába telt el
negyvenegy év
halálod óta,
egyre csak azt
szeretném, hogy
itt legyél velem.

Árnyas terasz alatt, fon a lány.
Mi járhat fejében, az csak talány.
Most kósza szálak eggyé válnak.
Kéz, és láb ősi ritmust járnak.

Lestem a lóról kedvesem,
Eltörött mind a két kezem.
Két karomat gipszbe rakták,
Nem tudlak meg ölelni lásd.

Lepaktáltam legnagyobb
kegyetlen ősi ellenségemmel.
Kiegyeztünk abban, hogy
mindketten azonosak
vagyunk egymással.

még egyszer bejárom a kertet
bekenték szemét
aranyló alkonyattal
lelépem utait
elterülő csönddel

1. Szeretem az életet, nagyon.

A meghalnit én élni hagyom


2. Szeretem az életet hiszen

én is élek és vagyok. Hiszem.

1. Ó, te derék és jó világtörténelem!

Csillagok, földrészek és az emberiség

sorsa és élete, a kezdet és a vég...

itt vagy örökön belőlem és velem.

Tudatom egy óceán

Közepén egy sziget

Itt üldögélek

Lemenő nap sugara integet.

A csend tükrei

A csendnek olyan tükrei vannak, amikre, ha egy fiatal lány rátalál, gyönyörűnek tartja majd magát, egész életében. S ahogy arcára tükröződik vissza ez a csend, Ő lesz mindig csak férje ékessége, rejtett menedéke. A csend szeretetével olyan nagy ajándék jár, ami az egész életre elég. Mivel nem fogad be hamis kritikát, az önkritika mérlegelésére is időt szán. Nem szúr meg szavakkal mást, nem keresi az irígységet, nem padlója az elégedetlenség, s nem plafonja a határtalanság és a halhatatlanság.

1. Építsünk egy falat.

Amin át nem halad!

Helyette ittmarad

fény és hang, kéz és láb.

Szeretem a hegyeket!
Ott lapul meg ilyenkor
minden vad,
láthatatlan ismerős.

1. Ember leszek, eldöntöttem

Nem tehetnék egyebeket,

emberednem engedjetek.

Minden más-lét már mögöttem.

Szakíts le rólam egy virágot.
Ágamra nőtt lélekszilánkot.
Sötét földbe merült gyökerem,
táplálta fényre az életem.

Boríts kabátot a mára,
hiszen remegi a múltat.
Nem is gondol semmi másra,
csak ne hozzon jövő rosszat.

Halvány lámpafény, magyar zászló, erőkeret, giccskép a falon. Tárcsasúlyok a padlón, egy halom.

Fehérre meszelt a fal, rajta megsárgult poszter, zenekaros, jenki. Mellette home office, előtte ágy, ágyon fekvő Senki.

Bódult fejéből vörös szemével bután néz ki.

1. Ti immár mind halott.

Én viszont maradok.

Így szólnak parancsok.

Enyéim, tieid.

1. Én istenem. Légy engem. Légy engem.

Ebben... abban... Mindenben. Mindenben.


2. Énistenem-láss engem, látsz engem?

Persze én is, meleged érezzem!

Álomtalan világban bolyongok.
Tejfehér köd, szürke emberfoltok
benne, láttukra borzongok.

A Te fiókjaidban is ilyen sárguló lapok voltak, mint most az enyémek.
A tükrös szekrényben, mit házasságotok alkalmával vetettek nagyapámmal. Benne voltak a régi papírok, szemüvegek. Tükréhez, s ajtajaihoz tűzve, képek és képeslapok. Gyakran nézegettünk ezeket, s mesélted, hogy ilyen barnuló, sárguló ruháid voltak. És mindig szeretted volna, egyik nővéred, - talán Eszti -, egyetlen piros ruháját magadra venni.

Sokmindent megéltem már,
néha a szívem is fáj.
A napok is csak
vánszorognak egymás után,
nem olyan színesek,
mint egykor voltak,

Szűrt fény kergetőzik a lombokon.
Két levél között csendben átoson.
Lecsúszik az ősöreg fa törzsén.
Mely az időt nyögve áll itt görbén.

Ha tudnád!
Értékelni az életedet,
melyik része volna,
mindenek felett.?
Pénz, vágy hatalom,
végtelen birodalom.

Nézegetem szobám kopár falát.
Szellemeket rajzol rá egy faág.
Ahogy hajladozik, kint a fényben.
Árnyék rajzol képeket sötéten.

1. Az élet én vagyok!


Felfogni ezt tudod? Nagyon nagy ez dolog.

Kenyér és víz: adom, kereszt a vállamon,

ne égd a csillagot, belőle én vagyok

A téged mozgatom, miénk a hatalom.

Ki vagyok én?

Egy hangsor, mi nevem jelzi, hallatára kapom fel fejem?

Dagadt testem, melynek láttára sokakat elfog a gyötrelem, mások csak mosolyognak? Kopasz fejemen csillan az értelem.

Peregnek a búzaszemek.
megadózunk Istennek,
a királynak ami jár,
s minden éhes embernek.

Szirmok hullanak
életem virágáról.
Szár maradtam tán?

Énnekem haza! Ez gyönyörű kert!

Rózsa, gaz, gyümölcs-mindent benne lelsz.

Hajnali harmat és illatözön...

Itt mindig minden Nappal együtt kelt.

És kel.

Az én valóságom egy olyan hely, ahol végtelenek a határok
Valaki mindig valakit megismer, mégsem lesznek jó barátok
Az én valóságom mégis határolt, mert arcommal szembe fúj a szél
benne keresem az igazságot, tényeket viszont sosem mesél

Az ember....


1. Az ember: ember.

Mi más lehetne?

De emberni mer?

Reá felelj te.

Vízparton hevertem,
gondolataimat kergettem,
megfejteni az érthetetlent.
milliók halnak éhen, mikor
földünk, természetes éden.

Érzéseim, ha papírra vetem
A nosztalgia elfog, s jojózik a szemem
Nincs már meg, az a régi hangulat
Ezernyi barázda tépi szét arcomat

valaki meglátogat minden reggel,
mint őzek óvatos harmaton.
Ekkor ér zöld tavához a Nap.
Nem látom őt, de így tudom.