Amatőr Művészek Fóruma

A hajnali szél
lágyan zenél,
ablakom alatt
kotor a huzat.

csendet reszel a nádas
alvókájával motoz a szél
görgeti a tegnapot maga előtt
biggyedt bajusza földig ér

Megszületni, és meghalni,
csak egy pillanat az egész,
életünk egysége
csupán szemhunyásnyi,

kendőt köt fejére csendem
pokolban izzik a szó
toprongyos énem a vesztes
eszményit hirdet a jó

Csak a kislámpa fénye
maradhat a fürdőben,
mert ha nem látom én se’
gondoltam te sem fogod -
mire kell levetkőzzem.

apám almabort is ihatott volna
magányos estéin a diófa alatti
rönkön üldögélve demizsonból
töltögette tele poharát

Vírusokról

Távolból sejlik egy fehér vitorla,
messzi világok híreit hozza.
Messzire hallik egy merész tivornya,
hírnökök komor hajóján
fekete zászló leng kibontva,

természetes fellépni gondolattal a gondolat ellen. A gondolati lény tudatos önkioltása, pusztán azért, hogy az ember ne szenvedjen. Amikor elhagy a szeretett lény, a hiányát pont az együtt töltött idők gondolati megsemmisítése, az emlékek kiiktatása számolhatja fel...

Ahogy bekapcsolta a számítógépet, jöttek a reklámok. Szandálok, táskák, szebbnél szebb ruhák képei. Vágyódva nézegette a színes fotókat. Elképzelte, ha lenne mondjuk egy bizonyos összeg, amit kedve szerint csak ilyen dolgokra fordíthatna, mit rendelne. Annyira belefeledkezett ebbe a világba, elvégre nőből volt az ember, hogy majdnem elfeledkezett arról, hogy most más szelek fújnak.

Pszichikai szinten azok vannak előnyös helyzetben, azok tudják legjobban elviselni a sors kikényszerítette magányt, akik életükben egyszer már lemondtak mindenről. Az már tudja, hogy ha az ember lemond mindenről, minden amit ezután kap az élettől, ajándék! Ez az újjászületés feltétele, hisz elsősorban fel kell ismerned, mi az amit elvesztettél, mit jelentett számodra. Addig azt hitted, önmagad az vagy, amit birtokolsz, ami a tied.

Reggel. Vitamin. Itthon. Dolgozom.
Meddig? Ablak. Tavasz. Becsukom.
Teázom. E-mail. Válasz. Munkatárs.
Hiányzik. Levegőt! Maradok. Merre jársz?

emocionális vagyok, durván
szenzitív és kába az elhullásban
tojáshéj járda ropog alattam, feneketlen madarak
akaszkodnak hajamra, fogódzanak korlátok kezembe, aranylelkű sugarak fojtogatnak

mikor kicsi voltam azt hittem
a karamell tejcukor
rajongtam ezért az édességért
az omlós lengyel féle bocisért
egyszer anyám szaloncukrot akart főzni
vagy nem tudom de egy nagy tál
vajas csoda lett belőle

Undorító vitrin-életük, nyála
rászedettnekʾhogy csorog. Semmit érnek
újra-varrt sorok, plágiumba ványad
hírnevük. Úgy szelídek ők, mint rémes

Azt hittem csak álom,
De jött a vonat s halálom várom.
Egy pillanat ezer év hogy lehet?
E világon túl mit lelek?

még vágyni se tudsz rá, mert magába zárt a szenvedés, még önmagad se voltál, kínzó, végbemaradt gondolatok gyötörnek. Már nem tudod végiggondolni magad, részeidre szakadva sodródsz, érzed hogy nem találsz partra. Persze ennek gondolatától bekövetkezik a még rosszabb, a pánik. Teljesen magadra vagy utalva, nincs külső segítség, pszichiáterek normái nem személyedre szólnak, aki érted szólna, s kiemelhetne, elment.

Nincs csodálatosabb mint az ember,
Hisz Isten képmására teremtetett.
De megmérgezte a Paradicsom almafája,
Azóta azt hiszi – valójában ő, az Isten.

A Föld vigyázza gyermekét
s a terhet, mit az Úr adott,
hordanod kell utadon,
mint postás a rejtelmes csomagot.

Olyan hullámzó most minden,
se tavasz se tél se nyár se ősz.
Te vagy itt a legszebb, hidd el.

Vannak az életben meg nem valósult álmok,
de vannak beteljesült pillanatok is.
És most már kár lenne siratni a nagyot, a nagy nem beteljesült boldogságot,
inkább az apró darabokból összerakott élet számomra az, a frigyládában őrzött kincs!

Azért egyedül vagyok
bizonyos értelemben,
mert aki ért, valahogy nem,
vagy alig szól,
inkább csak figyel,

Egy templom udvarán jegenye,
száraz faágról elszáll az utolsó levél.
Fenyőfa rönkjei éltetik az éhes kandallót.
Emberi árnyék bámul felfele az égre,
egy dollár zsebében, egy könyv a kezében,
asztalán fél kenyér. Sötét van, úgy érzi, mindennek vége.

Mutasd meg magad,
te szánalmasan füstölgő, hitvány tűz,
mely könnyekkel itatott,
nedves fától füstölve pislákolsz,
hol van a nyár ereje belőled,

Egyszer azt mondtad,
nem télre tervezed a halált,
talán attól féltél,
hogy fázni fogsz odaát.

Gyengék mindég, sorstol, szenvedők
Naív aláírt mindent, olvasás előtt.
Szegény, saját bőrét vitte vásárra,
Nem látott bele, való igazságba.

a mamának adom a zoknikat
válogatásra
sok magányos pöndörödött
lyukas törődött színű
olyan mint az öregség
valamelyiknek soha
nem lesz meg a párja

Ősrobbanás az agyban,
Gombafelhőként száll a gondolat.
Mintha szellemvárosban lenne,
Senki nem vevő az ötletre.

lépéseimben van az idő
reménnyel és halállal
néhol talpam alatt
pihen egy kő

Érezted már?
Mintha kiégett
volna benned
minden fény.
Álltál némán
s bénán,
a sötétség
ingó peremén.

nem tudhatták
de mindent értettek
most másképp származunk
a simogatás hiánya kioldja
szavainkat

Nem ártatlanok a gondolatok,
melyek a burokban
körbe-körbe járnak.
A tegnapok megkísértett
csemetéi ők.

Hétfői hektikus hajnalhasadás, harmatos hegyek horhosán,
Keddi kincskeresés, kisködmönben, kerekerdőben, kenyérfák között,
Szerdai szókratészi, szeretetteljes szórakaténusz, szolmizálás szótagszámlálással,

Mikor a tűzre-szomjas könny csorog,
pohárban víz tisztán kevés,
mikor a titka törten támolyog,
vajon a „most aztán… ” elég!?

„Milyen színű napod volt? ”
kérdezte tőlem egy kislány a parkolóban,
én meg még nagyban
a helyes válaszon gondolkodtam,
amikor türelmetlenül továbbkérdezett:

Életérzés

Hívlak Téged, Kádár Kata,
gyere haza, bujdosásra.
Megújul az ős ballada,
igaz most is minden szava,
hitünket ármány uralja.

Ha majd egyszer kell siratnod,
ne sokat adj jajszavadhoz!
Add hozzá mind könnyed savát,
legyen abban anyád, apád,
vesszen abban minden hited;
fájjon akkor mind, mi tied!

Kalákából, mint színes cifra túldíszitett kádenciák
szertartásmesterei eresztékeknek ízes mézeskalácsok.
Hókuszpókusz, innen ide nem marad más csak ugyanaz.

Őszeső szitál, „szemelve” simogat…
Szemernyi vízcsepp, parányi őserő,
barázda földnek rejtekére issza.
Boglyos fűcsomón ledér ezüstfenyő,
tűlevéleresszel álmokat sirat.

Írásban, azt hiszem, jobb vagyok,
mint szóban, de vannak
édes-keser történések, látomások,
és sóhajok törnek fel csak belőlem,
határt szabnak kifejezésben