Amatőr Művészek Fóruma

Bálint egész nap el volt foglalva, segített apjának az összetört autók karosszériájának javításában. Elég rendesen törtek mostanában a kocsik. Kinek véletlenül, kinek rutintalanságából adódóan, kinek nagyképűségéből kifolyólag. Bálint szerette ezt a munkát. Örült, amikor látta, hogy keze által visszanyerik eredeti formájukat a járgányok és már csak kétszer-háromszor kell lefújni őket festékkel és száguldozhatnak velük újra a tulajdonosaik.

*

John

Sosem tudhatod, mikor kezdődik el az életed. Mikor nyílik ki feletted az ég, vagy alattad a pokol. Az élet egy olyan játék, melyben soha nem tudhatod előre a dobókocka számait. Nincs benne logika, következetesség, vagy igazságosság: egyszerűen nincs előszele annak, ha megindul a lavina, de annak sem, ha a tél közepén felragyog a menny.
Megszoktam. Tudok mást? Valakinek fel kellett nevelni a nővérem gyerekeit. Nekem… Nekem kellett felnevelnem.
Azt hittem… Egészen harmincöt éves koromig, hogy a lány az apácazárda kapujában… Az az este ővele… Én azt hittem, hogy megöltem őt. Hogy a pokol kútját mégsem találtam meg, őt nem találtam meg benne, és a tűzben ő is elégett.


Megjegyzés: *A hodgkin lymphoma szövettani képére jellemzőek az ún. Reed-Sternberg óriássejtek jelenléte a kórosan elváltozott nyirokszövetekben

*


Dee

Évszakok zuhannak el mellettem. Kibomló őszi rózsák - későn virágzó vérbordók, öreg feketék, és a fény csak szárad és szárad, ahogy húz ölelésébe a tél.
Ezüst égről csillagok hullnak, zuhanva húzva magukkal a hold fényét, és az éj többé nem fordul hűs türkiz hajnallá. Szürke égről bomlanak a levelek, avartemetőt ringat beletörődve az első fagy. Félkört ír az év, mire felhők torkán fagy a hó, és megáll hátam mögött a gravitáció.

*


John

Rám dől az egész – bámulom egy ideig a beszakadó tetőt. Anyagtalan, de ólom súlyú. Egyre több, egyre nagyobb része sebez meg. Fáj – döbbenek meg.
A sarokba húzódok, és összekuporodok – ez csak egy álom, ez csak egy álom, nem halhatok meg.
Ugye? - mormogok a hangos robajú tető felé.
- John? Jó ég, odabent vagy? - sikít valahonnan a távolból Ava hangja.
Ez nem lehet igaz – állok fel heves szívdobogással. És a tető rámzuhan. Fáj!

*


Nate

Talán egy óra is eltelik a pince vak sötétségében, amikor újra belekortyolok a vizeletízű teába – bár az illata valóban kellemes: levendula. Egy órán belül hatvanhatszor kérdeztem Anne-t, hogy fenn van-e még. Az utolsóra azt hiszem, hogy álmában válaszolt – vagyis nem ő, hanem Dee szusszant egyet: „békén hagynál, alszom”.
Erre John, aki néma csöndben ülte végig – vagy feküdte, mit tudom én, hiszen sötét van –, akiről azt hittem, hogy a tizenhatodik kérdés után kómába esett a betegségétől, nagyot moccant, és kétségbeesetten keltegetni kezdte, ám ismét csak egy félálomban elmormolt kérdést hallottunk tőle: „a rémálmokból mindig felébredünk? ”

felelős szülőként ügyelj hogy
csakis önfeledt játszadozás
és kacaj közben csapj le
gyermekedre lehetőleg
plekniből aztán váltogasd
random az alkalmakat és
létében bizonytalanodik
hajszálvékonyra mikor
ösztönösen hozzád bújik

Lassan kezdett fény derengeni az utcán. A korán kelő énekesmadarak már javában nótáztak. Ébresztgetni kezdték a természetet, vidám dallal köszöntötték az új napot. Belli ekkorra már kezdett kijózanodni. Semmit nem hallott a kinti csicsergésből, egyfolytában azon gondolkodott, hogyan kerülhetne ki innen mihamarabb.

*


Dee

A magas különös gyorsasággal szippantja el a levegőt, súlyos fekete felhőket tol helyette elzárva előlünk a menny fényét. Tölcsérrel forog felénk távolból a vihar, összetett szemei mindegyikéből ezüst villámok cikáznak.
Fordulok, lábam kilógatom az ablakon. Sípcsontomnak csapódik a fülledt áramlat, hajamba kap az eső, és homlokon csókol a vihar szele.

*


Dee

- Dee, ébredj! - John hangja. Vagy Nate-é. Mindkettőjüké, vagy egyikőjüké sem. - Ébredj fel!
Valaki más éli az életem, és én élem másét. Álmomban újra megszületek, és Ava az anyám, John pedig az apám. Az egyikük a mezsgye jobb felén, fekete csuhában, másikuk a távolban, olyan messze, hogy egy élet választ el tőle.
Stációk, és nekem mennem kell. Éget a nap. Az egész világot betemette a sivatag. A homok forró, mezítláb állok, és mennem kell, hogy ne fájjon a szúró perzselés.
De nem akarok eljutni Ava-hoz. Félek tőle. Azt hiszem, nem szereti John-t. John-t, akit a világon mindennél jobban szeretek. De mennem kell. Felperzsel a homok.
A nap gyarlón kel, és galádul emelkedik. Legfelül pedig izzásra hevíti a sivatagot – sosem állhatok meg. Ava-hoz közeledem.

*

Ava

Semmi sem tart örökké – mondják. A gyermekkorom is véget ért. Minden nap minden egyes perce ugyanúgy telt. Kenyér háromszor, víz ötször, ima tizenötször – csak azt nem tudtátok, hogy én nem a ti istenetekhez imádkozom, hanem ahhoz, aki le tudja győzni őt.
A poklot szólítgattam, és eladtam a lelkem az ördögnek. Csupán ezért élhettem túl azt a tűzvészt, ami eltarolta keresztre feszített gyermekkorom börtönét.
John volt. Tudom, hogy ő volt. Láttam a mély-bánatos szemén át a többi lányt, ahogy azokra nézett. Nem hagyhatta életben őket. Ő is tudta, hogy már késő őket kihozni.
A többi lány gyenge volt. Szörnyekké kínlódták volna magukat a huszonegyedik születésnapjukat követően. John tudta ezt. Láthatta a többi fiatal apáca áthatolhatatlanul merev arcán. Mindannyian ott kezdtük: lent, bűnösként, a pokol kútjában -

Nagyapó egykedvű, bamba arccal, és némán bámult a szobában. Világba dermedő tekintetén látszott, nem lát semmit. Pedig nem vak. Danit se látta, aki 21 évével egyedül hagyva próbált neki inni adni, sikertelenül. A víz, csak folyt az öreg nyakába nyeletlenül.
A fiú épp szellőztetett. Apjától, aki külön élt, nem oly rég tért haza. Nem szokták őt magára hagyni az öreggel. Anyja elment, bár kis időre, a fiú időérzéke a végtelenbe szállt.

Megjegyzés: 2007. 02. 11.
(Igaz történet egy harmadéves egyetemista fiúról…)

*


John

Az orvosi képzés egy dolog. Az évek nagy részét tantermekben töltjük, távol attól, amit majd valójában tenni fogunk. A kórházi gyakorlatok sem szóltak többről azzal a kivétellel, hogy köpenyt kellett felvenni.
Így aztán úgy gondoltam, nagyon nehéz lesz megtanulnom injekciózni úgy, hogy több, mint hat évre vagyok a diplomától. Ha ez nem is jön össze, legalább pelenkázásból kioktatnak – reméltem, mert Anne úgy talált telibe állandóan, mintha nem is lenne rajta pelus.

*

Nate

Utolsó nap a suliban. Csak sajnos nem sok időm volt megtervezni. Olyan, mintha az utolsó napodat töltenéd, tudva, hogy másnap meghalsz.
Mindennek bele kellett férnie! A tanárok egész nap a vécén tolongtak, mert ipecacuanha-t csempésztem a kávéfőzőbe. Az osztálytársaim rajzszögbe ültek, a lányok haját bespricceltem ragasztóval. Míg azok a sírással voltak elfoglalva, a fiúk közül annyit csépeltem el, amennyire csak az időm futotta.
Ám sajnos az idő véges. A nap legjobb része a menekülés volt. A padok tetején ugráltam végig az összes osztálytermet, miközben kergetett az igazgatóság. És közben olyan hangosan röhögtem telibe őket, ahogy csak a torkomon kifért. Kaptam a táskám, és úgy vágtam be magam mögött az iskolakaput, hogy minél több tanár karja odaszoruljon – lehetőleg reccsenve.

Szerző: Hónapok óta végigálmodom, mintha a valóságban élném meg újra és újra. Már álmomban is tudom, hogy csak álmodok, mégsem zárulnak másként a képsorok, mégis végigélem a valóságos teljes hosszát az álomnak, és álmomban is tudom, hogy mikor fogok felébredni. Pont akkor, amikor a kezemben tartom a véres hímtagot, és begyűröm a meglepetéstől kitátott szájába. Csak ekkor ébredek, amikor a sértettség, a megalázottságérzés és becsapottság elégtételt vett, és a pillanatokig tartó mámoros boldogság érzése eszméletre ébreszt. Nem bántam meg és nem is fogom megbánni soha.

-Készen van már? Még most sem! Siessen már, ne aludjon!
-Ne sürgess már te némber! Öreg vagyok én már, nem megy olyan gyorsan!
Vén marha – gondolta magában Rozi. Miért kell ennek a lagymatag öreg embernek még nő? Végül is nem baj, mert sok pénze van. Csak végezne már!
-No, kész vagyok már, mehetünk.
-Oké, de várjon még egy kicsit elnyomom a cigimet. – felelte Rozi és egy utolsó szippantás után kinyitotta a kazán ajtaját és rádobta a hamu tetejére a csikket. – Most már mehetünk!

*


John

Eleinte még görcsösen reszketett mindkét karom, miközben Anne rajta fekszik, és lassú komótossággal issza a tápszert. Szeme gyakran ide-oda billeg – mintha állandóan az álom és ébrenlét határán lenne –, de sokszor egész sokáig nézi a szememet.
Minden korttyal egyre nyugszom, és valami ismeretlen, teljes megelégedés lesz úrrá rajtam, ahogy az utolsó korty után egyből álomba merül.

Azon az osztályon valami elképesztő szervezetlenségnek tűnő örök nyüzsgő munka folyt. A sebészet ˝nemszeretem˝ kórterme az elárvult öregasszonyokkal, hajléktalan árvákkal, akiknek utolsó menedéke volt ez a kórterem. Jó nagy hodály, ahová bezsúfoltak tizenkét ágyat, s néha még többet is, ha a szükség úgy hozta. Az ablak felől hatot úgy, hogy az ágyak fejvégénél ˝húzott˝ a három ablak, s szembe oldalon csak a falnak tolva a másik hat beteg. Érszűkületes, cukros vagy vérző szerencsétlenekkel volt tele, alig-alig olyan nappal, amikor páran lézengtek benne. A nővérek közül, aki megnyerte, – még két kórtermet kapott bónuszba is – az, bizony elveszett ebben a rengetegben. Reggel bement, és délben látták újra, akkor is épp azért, hogy az ebédhez készülve megint csak betérjen oda etetni.

Megjegyzés: 2006. 12. 16.

Mosolypróba (állásinterjú)

A férfit méretre készítették egy ízléstelen szabóságban.
Egyenesen a köldökére van felvarrva a zakógombja, vérfőnök.
Állok roggyantan, levegőbe kapaszkodom. Lazítani, mosolyogni!

*


John

Fürdőszoba, tükör. A szám lélegzik, nem én. Nem lélegzik, csupán mozog.
Nem lélegzek, nem érzek, az agyam is leállt. Csak nézem magam a tükörben, de nem látok.
Nem, mint Nate. Üvöltve rohan utánam. Teste felrobban a gesztikulálástól.
- MEGHALT A BABA!
Felkapom a fejem, aztán a csap szélére állított kütyükre vetem: az egyik békés ritmusban csipog, a másik csendes.

Szerző: A nevem Paolo, és kilenc éves vagyok. Az Adriai-tenger partján élek édesanyámmal, jelenleg egy Adria nevű emeletes házban. Viccesnek találtam, amikor egy hónappal korábban anya elmesélte, hova fogunk költözni, ugyanis a házat ugyanúgy hívják, mint őt: Adria.
Azt is elmondta az új lakhelyünkről, hogy majd itt megtaláljuk azt a szabadságot, amit egész életünkben kerestünk. Bár nem értettem, ő milyen szabadságot keres, hiszen a nap nagy részében mindig távol volt az otthonunktól – akárhol is tartózkodtunk épp.
A hét minden napján különböző színű ruhát vett fel. Hétfőn fehéret, kedden sárgát, szerdán pirosat, csütörtökön kéket, pénteken zöldet, szombaton barnát, vasárnap pedig feketét viselt.

Megjegyzés: *Alkyoni Papadaki