Amatőr Művészek Fóruma

Szerző: 'Pista elment a kocsmába, kért egy sört. Nem találta elég hidegnek, ezért azt mondta a pultos lánynak, hogy nagyon fejbe veri. A pultos lány felajánlott neki egy másik korsó sört és egy kávét ingyen. De Pista nem akarta elfogadni. Hőzöngött, hogy micsoda kiszolgálás van itt.'

Feküdtem heverőn,
nyugtalanul,
elfáradt szemfedőm,
hangtalanul
lezárult...

Egyre inkább kezdtem becsavarodni a halhatatlanság körkérdéseitől. A válaszaim olyanok voltak, mint az orkánszél: egyre messzebb sodortak a megoldástól. Határozottan az volt az érzésem, hogy nem lehet különválasztani a halált az élettől; és ezzel véget is ért volna kutatóorvosi pályafutásom. Hatvanöt egeret öltem meg azon a napon, mindenfajta „időellenes” génmanipulációval.

A kocsmaajtóban, egy szép fiatal nő állt az üveges előtt, aki évtizede már, hogy törött ablakainkat üvegezte. Az üveges, aki folyton a kocsmában ült, azelőtt sem volt ismeretlen előttem, többször ittunk egy-két áldomást valami nagyobb munkája után.
Ez a lány azonban más volt, mint a haver nőismerősei. Csak állt ott egy pillanatig, a szeme olyan szomorú volt, hogy olyat még soha életemben nem láttam. Majd kilépett az ajtón, fehér szoknyája libbent a nyári szellőben. Pár pillanatig úgy tűnt, azonnal elesik, az útszéli fát kapta el. Aztán felemelte a fejét, pont ránéztem. Szemében az üresség és a kibuggyanó könny pillanata volt, ahogy csak állt ott, majd elindult.

Másnap… Szóval aznap – mert már bőven világos volt, mikor hazaértem – úgy léptem ki a házból, hogy ma megváltom a világot. A zsigereimben éreztem a tudást, ami nem hogy elég lesz a kérdések megválaszolásához, de bőven túlszárnyalja azt. Istennek éreztem magam, nem… Sokkal többnek. Bár úgy léptem ki a házból, hogy minden lépés fájt, biztosra vettem, hogy csak állva fogok tudni dolgozni, de ez sem, ahogy semmi más sem tántoríthatott el a kutatástól.

Nem is lett volna baj az ügyelettel, ha minden műszakot hárman viszünk. Aki nem igényelt azonnali ellátást, azt Tomi már vitte is szirénázva tovább. Ő egész éjszaka úton volt ezért, legalább annál kevesebb ember jutott nekünk. Peti volt az idősebb mentős, bár mindenre megtanította Tomit is, például simán megműtöttek vakbelet, vagy kivettek egy lépet az emeleten lévő sebészeten, mert itt a szükség mindig törvényt bontott.

Nem kell mást tenni, mint javítani. Az idő okozta degenerációkat pontról pontra visszaállítani. Ha ismerem a következményeket és a lineáris út megállóit, akkor ismerem a visszafele vezető utat is. Mínuszidő kell, vákuum. Egy olyan közeg, ami visszaszívja az életet. A halhatatlanság természete valójában a halandóságéval egyező, csak találnom kell valamit, ami úgy visz a túlvilágra, hogy onnan életet hoz.

Zsongott a fejem az egész élettől. Talán valamiféle sokkot kaptam, vagy a letargia azon szintjét kezdtem súrolni, ahol már minden mozdulat hatalmas erőfeszítéssel jár. Ott álltam mellette, és a semmibe bámultam, a sötét utca végébe, ahol már nagyon úgy tűnt, hogy az egyetlen utcalámpának is sanyi.

A történet a barátomról szól, no meg „Kicsi és Törékenyről”; meg másokról, meg szól aztán olykor jelentéktelennek tűnő „apró dolgokról”, de szól legfőképp az Időről, ő olyan, amilyen: lehet közömbös, máskor simuló szerető, netán részvétteljes szánakozó, de megy csak a maga útján, gondolom fél attól is, netán valaki megelőzi, mennie, sietnie kell…

Ezen a mámorító
májusi délutánon

amikor hársfák
virágainak
édes illatát
hordja
a szél,

Langyos este volt, olyan amilyen nyár végén szokott lenni, pedig már igencsak benne jártak az őszben. Október közepén a szőlőlugasok édeskés illata lengte be az egész falut. Péntek este volt, másnap a hónap 13. napja következett.

Szappant csinált a lelkemből, mikor hagyta,
hogy dugják azok a seggfejek. Egy kis
jóhiszeműség – krematórium testnedvekből
egy idiótának: így gondolta Kiskegyed?

Megjegyzés: Krisztus után 2017. május. 18.

szemöldökét ráncolva jobb keze kisujját behajlítva komolyra fordítja a szót mély átérzéssel profi színészként mondja a gondolatban előre megírt szöveget aztán vár kicsit de a másik oldalról nem jön válasz így óvatosan tovább halad érzi mindjárt eléri célját és övé az áhított taps

„Éjszaka minden állat előbújik: kurvák, buzik, pederaszták, stricik, hímringyók, meleg csajok, piások, narkósok. Egyszer majd jön egy igazi nagy eső és elmossa ezt a sok szennyet az utcákról. Én mindenhová elmegyek, elviszem az utasokat Bronxba, Brooklynba, még Harlembe, még Harlembe is! Nem érdekel, nekem tök mindegy. Sokan nem így vannak vele. Van aki nem megy ezekre a helyekre. De nekem aztán mindegy. "

Rajongva szerettem Ottómat,
de Tőlem, már el is kotródhat.
Így szólt, egy szép napon,
mielőtt bekapom,
vegyem ki előbb a protkómat.

A hold fénye vagyok
fényemben fürösztöm
arcodat
én vagyok az égbolt fölötted
én vagyok
tenyeredben lüktető

A történtek után, hosszú időre magamba zárkóztam: hónapokig nem beszéltem senkivel. Fogalmam sem volt róla, hogy hogyan került kötélre (vagy hurokba), az én állatbarátom. Az idő, erre is megadta válaszát: Egyik reggel, szokásos sétánkra indultunk, de már csak emberektől távoli ösvényekre merészkedtünk. Hol erdőt, hol hegyeket jártunk: ott voltunk vidámak mindketten, ahol madarak dala kísért útjainkra. Egyszer csak mit látok? Kutyusom lerohant a közeli szakadékba, és szűnni nem akaró morgolódásba, ideges nyüszítésbe kezdett. Félve figyeltem a mélységet, – nem értettem mi történik. Hívtam, szólongattam, de hiába. Mígnem, észrevettem, a szakadékba levezető járatot. Nagy nehezen ereszkedtem alá a sziklás oldalon, – útközben többször megütöttem magam, de nem adtam fel. ” Ha ő bajban van, segítenem kell! ” – gondoltam.

Megjegyzés: Befejező rész

Niká, apró kiskutyaként került hozzám: Sok testvére közül ő volt a legelnyomottabb, – ezért választottam ki az alomból. Anyjuk, nem akarta tovább szoptatni őket, – mind gazdára várt. (Magányos nőként tengetem életem – gyermekeim messze idegenbe találtak munkát –, házam üres csendjébe lélek kívánkozott.) Lógó fülű barátomat, boldogan vittem haza, – útközben sok mindent megbeszéltünk: Jó kutya leszel, rendesen etetlek, kosárba laksz, szeretni foglak, stb. Kétökölnyi kis vacakom, úgy figyelt minden szavamra, mint ha valóban megértett volna. Niké, a görög mitológiában, győzelem istennőjeként vonult be, és én azt szerettem volna, ha mi is győztesekké válunk. Kis korcsom nevében, egy betűt változtattam meg, és máris készen álltunk a „harcra: ” Győzni a csend felett, beszélgetni, társalogni vágytam.

Gyönyörű melleidre
vágyom

s megölelni téged
egy forró nyáréjszakán
vagy őszbe hajló meleg
délutánon

Gondolj majd reám
ha buja köntösét
rád teríti az
az éj
s a hold még messze jár