Amatőr Művészek Fóruma

Harmadnapon aztán én is bevallottam magamnak, hogy a halál mégis, igenis a vég. A reggeli fénnyel élezem képzeletem (csak el innen, csak el innen): a tükör rövid hajúnak mutat, az ollót ezután hegyesen tűzöm a sercenő szövetekbe.

És mégis a holtak látnak többet… Én önként hulltam hamvaimra, amikor érte imádkoztam. Fenébe a boncasztallal! A holtakat többé már nem vagdoshatja semmi, a lelkek túlélik a halált. Vakon hittem, hogy oka volt elvesztenem a színlátásom, de mekkora egy kretén voltam. Nagypéntek estéjén döbbentem rá, hogy mindvégig… Én sosem láttam. Isten helyében szakadatlan okádnék magamtól. Gyomrot forgató egoista, ostoba egy véglény vagyok.

Megjegyzés: Folyt. köv.

Péntek. Szemet nem boncolok. Occam miatt. Úgy simítja sötétlátóvá a határt átlépők szemét – öt finom ujjbeggyel, olyan lágysággal, ahogy tó tükrét fodrozza mély sóhajával a köd –, hogy kedvem lenne meghalni. Azelőtt gondolkozás nélkül kikanalaztam a golyókat is, célba lövést játszva lendítettem azokat a szervtál felé. Placcsantak... bár leginkább a lengőajtónak.
De már az elpusztultak szeméről is ő jut eszembe, a túlvilágian érzékeny gyengédsége.

Megjegyzés: *Biblia Rómabeliekhez írt levél 1: 27, 1: 28, 1: 32

Folyt. köv.

Jó ideje nem kel már fel a Nap. A napszakok levedlett kígyóbőrbe bújva vonaglanak a nihil felrepedezett kövezetén: túlvilági a hang. Csak az öbölre tudok gondolni.
Occam jó ideje nem ébred már fel, leszámítva azt a néhány másodpercet, amikor sírva kér, hogy metsszem el a torkát, vágjam le a fejét, nyomjak párnát az arcába... valamit még kihagytam, mert amúgy nem figyelek rá.

Megjegyzés: *A szív összehúzódásainak szünetelése
Folyt. köv.

Olvastam valahol, hogy a kézujjakon a köröm öt hónap alatt nő meg a körömágytól az ujjak végéig. Azt hiszem kijelenthetjük: ez egészen egyedi módja az időmérésnek. Ebből a gondolatból bújt elő ihletem hernyója, hogy majd pillangóként szülessen ujjá a következő történetben.

Az első után rám legyintettek: majd a kemo kinyírja a többit. A kemo valóban kinyírná… Occam-ot. Úgyhogy a műtősnő tálcájáról felkapom a legelső eszközt, amit csak érek – Resano porcolló –, és úgy ragadom meg a markolatát, ahogy a rák Occam szegycsontjáét, aztán gyilkolásra kész állítom a szakorvos kulcscsonti mélyedéséhez.

Megjegyzés: Folyt. köv.

Kétségtelen – gondoltam, ahogyan megpillantottam a lányt. A szállingózó, zöldes fény ellenére jól látható volt, amit csinált. Oda sem hederített a tenger morajlására, nem foglalkozott a játszin csillanó holdfénnyel, hanem négykézlábra ereszkedve a sás és a nád határán kutakodott. Időről időre elégedetten felsikkantott, és ilyenkor a kezét a szívéhez szorítva az addig magányosan álldogáló padjához sietett.

Szerda reggel. Két nappal vagyunk a nagy csoda ünnepélye után. Álszent ováció, hipnotizáló katolicizmus. Ha nem dolgoznék az Egyház csodaváró ünnepein is, sosem láttam volna egyik éjszaka a kórház színhibás, kis doboztévéjén a Discovery csatorna „Hiszel benne? ” című műsorában azt az elhallgatott tényt, hogy Mária Magdolna lopta ki Jézus testét a sírboltból.

Megjegyzés: *Szegycsont. Markolat.

Folyt. köv.

Töretlenül megkövet a tükör. Törött. Ám itt van velem Occam most már minden reggelen. Én fésülködöm, ő borotválkozik, épp annyival magasabb nálam, amennyivel lealacsonyít hozzá a tükör homorúvá mozdult fele. Utálja. Én meg imádom, hogy meztelen. Dacolva a tökéletlenséggel hátat fordít, úgy húzza végig bőrén újra és újra a pengét.
Féltelek. A gillette-et a guillotine-ról nevezték el.

Megjegyzés: *Stephen King

Folyt. köv.

Rongy ember volt, mert szeretni nem mert,
Pedig tudta jól, a másiknak ez kell,
- ezért élt magányban -
De egy átmulatott éj után
Ott állt előtte a lány
A szürke homályban.

Apró szúrás. Meghatározhatatlan mélységben, detektálhatatlan időben. Csak a szín az, amit sosem felejtek már el. Egy angyal, akinek méregzöld íriszcseppek pettyezik a tekintetét. Volt már holt merev a pupillám, akkor vesztettem el a színlátásom. Occam szeme sosem lesz szürke, akkor sem, ha a körülötte szakadozó világ most már végérvényesen is az.
A tűz fekete, a hulla szürke, ahogy betolom a sütőbe. A forróság sokszor olyan heves kín, hogy jéggé hűti a bőröm.

Megjegyzés: Folyt. köv.

Minden vágható. Az időt óramutató darabolja, a napfényt árnyvilággá szabdalják a felhők – vonszolódva kúsznak a horizont felé. Semmi sem állandó. Fényvisszaverődésekben a lét, addig, míg meg nem szakad a harang.
A mamutfenyő csúcsa szakadt rá. Negyven méter magasból is hallottam, ahogy kettétörik a gerince. Hat helyen. Mint puzzle darabok, a köd úgy takarta be őt, előlem gyorsan a látleletet. Húzta magával lefelé a kora téli felhőt, arcba préselt párnát, hogy egyszerre fulladjon halálra torkom borzalmas sikolya.

Megjegyzés: Folyt. köv.

Gyakorlott ujjai voltak a vénaszúráshoz. Ott álltam a terem félfájához dőlve, úgy, mint aki szemtelenül lazán szexi. A vékony csövek körbedorombolták puha kézfejét. Gyengéd volt. Pedig megszokta, hogy a töltésnél nincs tovább. Feltölt, mint az az érdes kezű, foghíjas tájszólású benzinkutas fiú, szombat reggelente a kocsimat. Aztán leszív, átragaszt, megmos, kimér és cserél… és én többé nem vágyom a benzinillatú nyakhajlatra. Nem kell a deltaizomból feltörő erő, amivel megbikázta a tartályomat.
Most már csak kómába szeretnék esni.

Megjegyzés: Folyt. köv.

Magam vágom a hajam, és ez nálam elvi kérdés. Az ollóm épp úgy csattog a saját fürdőszobámban, mint a boncteremben. Naponta több halottban is megmártom, na, nehogy már egy fodrász csonkolja az én hajamat… Öntömjénezés volna, magamutogató hedonizmus. Bár a homoszexuálisok szeretik az ilyesmit. A feltűnést, a provokációt mindig és mindenhol, hogy állandóan szembesülniük kelljen azzal, ahogy nem fogadják el őket.

Megjegyzés: Folyt. köv.

Furcsa szöget ütött
letoppanva szívemszottya
férgeim közé,
hogy költői unalmam
cigarettába sodornám,
oly kátrányos teremtmény.

Itt vagyok, gyerekek, hitted volna?
Az életem benn van mélyen a dalba',
Megértem, tesó, a szöveg durva,

Selyemkendők, vak érzéki fények,
bőrön araszol, kéreget a kéz,
ajaknyi falatot harapdál belőle,
forró csókba oltott gyönyört ki tép.

megállapodtam magammal nem leszek
bátortalan határozottan állok és várom
hogy a nem ismert órára megérkezzenek
a megtépázott merész álmok megállok

figyelem ezt a srácot munka közben
kínos
ahogy visszafojtja az ösztöneit rá van
írva az arcára minden bizonytalanság

túl sok
eltörni a lábait
ne tudjon elmenni
kiszúrni a szemeit
ne nézzen olyan fölényesen

*

John

A tópart. Ilyen kéknek még nem is láttam semmit, nemhogy az eget. Mély lilába mártott királykék fodrok, melyek hasa a barna vízbe csüng. Súlyos az ég, nehezen lélegzem ránk nyomott párája alatt. Pedig mennyi minden van feljebb, a könnyed, gomolymentes égbolton, és még magasabban, amit kezelni kellene.
– Hát, ismét itt vagyunk – szólal meg mellettem Nate. El is felejtettem, hogy ő is itt van, vagy talán azt, hogy én. Döbbenten fordulok felé.

rosszul esik attól is aki semleges de
valakitől aki megígérte hogy nincs az
a helyzet amiből kihátrálna ha együtt

*

Nate

Scott fékcsikorgatva fordul meg, felkavarva az út menti tölgyek színes avarját. Nincs értelme utánafutnom, vissza a Buick-omért pedig azért nem, mert a húgomat menten az árokba dönti az épp feltámadó, késő délutáni szél. Nem hagyhatom itt, valami történt vele, és fontosabb a következményével törődnöm, mint kivernem az okát az öcsémből. Ráadásul John sem érkezett még meg.

Körülnéztem a vadonatúj, hipermodern kihallgatóteremben és sóhajtottam egyet. Arra gondoltam, hogy ez eltart majd egy jó darabig, aztán megköszörültem a torkomat.
- A legelején. A legelején kezdődött. – válaszoltam Lee nyomozónak. Közvetlenül, ahogy a világra jöttem. Vagyis inkább előtte. Már a fogantatásnál. Kiült az arcára az „én ráérek” kifejezés – így hát folytattam.

*

John

Eltévedtünk. Délibábokat kergettünk a sivatagon át. Embertelen hőség forralta agyunkat, már sosem derül ki, hogy az út menti kápolna valós volt-e, vagy csak hallucináció. Nem értük el. Volt, hogy siettünk, lélekszakadva rohantunk az életünkért futva, majd kietlen vánszorgásba csillapodott a lelkesedés. Sehol sem találtuk Dee-t.

Állatok

Aztán Csabi megenyhült. Egy igaz barát mindent, minden körülmények között megbocsát. Vagy csak azért, mert egész este én fizettem a piákat, mármint másnap este. Bár a csajok is ilyen könnyen felejtenének! Egyszer elfelejtettem bezárni a kilépő ajtaját, amikor Timi még nálam lakott. Sosem bocsátott meg, tehettem bármit! Csak egy kulcsfordítást hagytam ki, egyetlen éjjelen, de ez örökre megpecsételte a kapcsolatunk reménytelenségét.

*

Dee

A fájdalom fénysebességgel tépi szét minden rétegem, mikkel az idő felöltöztetett. Pőreségem sem elég neki, olyan, mint egy férges parazita, örökké éhezik arra, mi romlani kezdett bennem. Vasfogak marnak bőrömbe, de sosem lesz vége. Nem bírnak elrágni, szakadozásig nyújtogatnak. Vér szóródik a torkomból, felkarmolja a sok sikoly.

hatvankilencben mind vonyít
gyorsan-gyorsan, az idő porít
szívet, meg amit talál
máktea, baktej - inhalál

Lapos üveg

Bebaszcsiztam, de nem én tehetek róla, hanem az a furcsa fiú, aki a felvonulásból vált ki, hogy csatlakozzon hozzánk. Vagy lány… Komolyan mondom, fogalmam sincs, hogy melyik nem képviselője. Jó, Csillag lapos whisky-je… vagyis, na értitek – az sem segít különösképp a térben és időben történő orientálódásban.

*

John

Először a fogaim potyogtak ki a számból, még gyűjtöttem őket a markomban, aztán arra gondoltam: ez úgyis csak rémálom, ha ébredek, minden a régi lesz.
Elszórtam azokat, aztán egyszerűen csak hagytam, hogy a bőröm leváljon a kötőszövetemről, nem fájt. Pedig az izmaim bomlani kezdenek a lángra gyulladt manchineel fa fekete füstjétől.

*

Scott

Miután elfújtam az utolsó lángot is, olyan vaksötét telepedik rám, amit még soha életemben nem tapasztaltam. Valami csak vibrált az Inferno legsötétebb sarkaiban, ha épp más nem is, de vészfényével a mellékfolyosók falain a menekülő piktogram. Most semmi. Úgy botladozok, mint akinek újra kell tanulnia a járást. Jó pár zakózás után sokkal óvatosabb vagyok, combmagasságban tapogatózok előre, csak aztán lépek.

Csillagos éj

Szokásos szürkület, ébredező utcalámpákkal. Kint nyár van, elképzelem a kellemesen fülledt levegőt a párás fővárosi szmog ízével, persze bentről. Itt hideg van, repedt ablak, szokásos torokfájás, hőmérő a karom alatt, ráz a hideg, bár legfőképp csak akkor, ha az órára pillantok. A percek mintha hátrafelé vették volna az irányt. Közelebb megyek a faliórához, csak akkor derül ki, hogy hallucináltam… Biztos a láz. De a hőmérő 35.5-nél nem ment feljebb. Vagy az is elromlott, vagy kezdek kihűlni. A hőmérőt a pulton hagyom, és kezembe veszem Csabi papírfecnijét, megfordítom.

Dolce Vita

Valamelyik virágnevű kis utcában történt, már nem is emlékszem pontosan, csak a felhőkig érő lapos tetőkre, a szedett-vedett erkélyekre, és arra, hogy minden szürke. Még a sötétedést se vártam meg, akkoriban nem számított, hogy épp a nap vagy a hold röhög-e ki fentről. Inkább felakasztottam magam.
A plafonból már kilógott az a kis kampó, mikor beköltöztem. Akkor még minden más volt, lelkes pályakezdő voltam, csak hát, sokkal nagyobbnak bizonyultak az elvárásaim, mint ahogy a rendszer a valóságban döcögött. Kiégtem.

Megjegyzés: folyt. köv.

*

Dee

Minél inkább vágyom a halált, annál hamarabb jövök rá, még élek. Hiába szorítom egymáshoz ajkam, és koncentrálok a sötétre – mást azon kívül nem is látok –, a halál csak nem harapja át a torkom. És mint sokszor már, most is a külvilág vesz ölébe, óv, míg alszom, dajkál, szeret… John-nak itt kellene lennie!
A forró érzéstől úgy lélegzem fel, mint újonnan megszületett, ha elsőt lélegzik. Fájt. Hó volt, hideg és nem a halál, vagy talán mégis: Ava. Arcom kezeiből font bölcsőben. A szemébe nézni maga a rettenet, ám mégis az ő ujjai reszketnek az én bőrömön.

*

Nate

A negyven napig hulló hó mindent belepett. Elnyomta a fényt, engem úgy, hogy a vegetáción kívül nem sok hasznom volt. A napok a mélyben teltek, hat lábbal a hatalmasodó hótömeg alatt. Kulcsra zártam most is a lakást, melynek falai elnémulva bámultak vissza minden reggelen, amikor elmentem, és este ugyanúgy, ha hazaérkeztem. Még ha kérdezték volna sem tudtam volna válaszolni nekik – hol vannak a többiek? –, csak a levegővételre volt erőm, és hogy minden nap bemenjek John-hoz a kórházba.

Hallottuk, hogy hazajött.
Úgy tettünk, mintha aludnánk.
Rálépett a legóra, felordított:
- A kurva anyátokat!

1726 októbere

XV. fejezet: Halott óriás

Viking hosszúhajó baljós árnyéka vetült a Balti tenger szokatlanul hideg, jeges vizeire azon az október végi délutánon. Vitorlák nem lengedeztek fém alkatrészekkel megtűzdelt fedélzetén, ám acélkéményei valósággal okádták magukból a gőzt és a füstöt, amitől úgy festett, mintha maga Surtr vezetne tűzóriásokat a világ ellen, miközben tüzes kardjaik felforralják a tengert.

A hasítás áldozata.
A filozófia, ami azt tartja,
megszerezni könnyebb,
mint megtartani, bölcsebb
a kapitalizmus rendezett
hajú gyermekénél.

Megjegyzés: 2018. 04. 01.

Néhány nappal később

IV. fejezet: Tatius és a roxolán gyermek

Pannónia elfoglalása sosem látott önbizalommal töltötte el a Birodalom hadseregeit. Sokan készek lettek volna tovább menetelni, akár egészen Olbia főteréig, hogy saját kezükkel végezzenek a hun nagyfejedelemmel és lehetőleg annak minden alattvalójával.