Amatőr Művészek Fóruma

Oly korban éltem én e földön
mikor a test csak nyűg és börtön,
s az ember félve néz az égre:
mikor szakad a menny fejére...

Oly korban éltem én e földön,
mikor az álmodás is fájt nagyon,
s ha ébredtem rőt hajnalon,
töviskoszorút font hajamon.

Megjegyzés: Evokáció Radnóti Miklós Töredék című versére

érkeztem semmiből,
futok a semmibe,
mi okból kötődöm
e helyhez ennyire

álmodok valóról,
ébredek remegve,
tűnök a tegnapból,
egy felhőn lebegve


Megjegyzés: 2010.

Töredék időnk együtt tántorog,
nem lesz már sohasem egész.
Meddig foghatom még kezed…?
Félszavak zihálnak a halott csendbe,
lét-roncsom edényében keresve
epedve kívánom tűnő mézedet.

Megjegyzés: 2017. szeptember 10.

A tó partján ültem ma ismét
a felhők foszló fátylán át
szűrődött
arcomra a fény
már sápadt volt
de még melegített
a nap áldott sugara
ahogy jött felém
ezen a
szeptember
elején
korai lesz az ősz
rémlenek
bennem régi vers sorok

akinek
Petőfi felhői elúsztak
feje fölül a kudarcok egéről
vagy soha meg sem jelentek
sem fehér sem fekete fényből
akinek
Ady esti bora vérlázító
dalokat gerjeszt sejtjeiben
teljesen vagy fél-egészségesen
akinek
Attila elnyűtt atillája
(a szójáték persze a lényegen
mit sem változtat, nem ad újat
sem ruhából sem kuglófból)
öltözékét készti átvizsgálásra

Anna néni egyedül élt egy belvárosi bérház másfél szobás lakásában, 94 évesen. Menni nem tudott, hallása megromlott. A lánya nővérbankból bérelt ápolókat az ellátására.
Mikor Dóra, a kivezényelt inspekciós nővér belépett a lakásba, mindenütt katonás rend és tisztaság fogadta. Az éjszaka ott őrködő kolleganője mindent elmondott, amit tudnia kellett.
– Jól aludt, megmosdattam, éjjel nem kért ágytálat, most üldögél a fotelban és alszik.
Csak őrizni kellett Anna nénit, aki egész nap ült, és aludt. Nem ébredt fel a járkálásra sem, pedig a parketta recsegett, ahogy Dóra elment mellette. Ült a fotelban, lábai kockás pléddel betakarva, kezei az ölében, feje kissé hátrahajolva. Millió ránc ékesítette hosszúkás arcát, hófehér hajának kontya a feje búbján csücsülve mozgott, ahogy lélegzett. Kintről a város zaja, halkan szűrődött be az ablak apró résein, a félig zárt keretek között kúszott be a szoba mély csendjébe.

Szerző: Haldoklok, pedig rég halott vagyok.
Mégis érzem… milyen nárcisztikus,
Soha nem voltam igazán önmagam.
Szodoma gyermeke.
Individualista isten.
Önként dugtuk a fejünk a hurokba.
„Tudtad hogy a szabadság
Csak tankönyvekben létezik”

Kedves Alkotótársak!

Szeretnélek tájékoztatni benneteket, hogy a napokban az fmintdénes-ről efmintre változtatom a felhasználónevemet. A régi publikációk is ez alá a név alá kerülnek. Szerencsére ezen kívül semmi sem változik ( tehát a fennkölt és egzotikus stílus is marad).

Augusztusi éjszakák
messzi hulló csillagok
lobogjatok még maradjatok
amíg lehet hiába
hogy elmúlt a nyár
s nem vágyja már senki
a tüzeket
a mélységek is hiába
énekelnek

Nézd meg, mire megtalálom elfelejtem.
Voltál, s bennem vagy, - hiányod alakja.
Fájó szív, és mégis beköszönt a nyár,
de elfelejtük egymást az őszben.

Megjegyzés: 2017. 08. 30.

Szerző: Szabadnak születtem, Mindig vándoroltam,
Mégis azt kerestem, Merre visz utam.
Szabadon lebegtem, sehova sem húztam,
Mégis reménykedtem, és tovasodródtam.

Tudom, azonos címen a minap létrehoztam egy verset. Most mégis használom e címet. Lezártam. Az életem előző szakasza most befejeződött. Olyan kínokat éltem meg, melyeket az ellenségeimnek sem kívánok, mégis megérte valahol, hiszen letisztult a fájdalmon túli világ, és a könnyek zuhatag-fátyola mögött ragyogó szivárvány csodájára leltem. „Egy felhő szélén ültem… ” Olvastátok? Nos, vonjatok el minden képi elemet belőle. Próbáljátok meg visszavetíteni a földre, a valós életre. És megértitek, mi történt velem.

Grace Garrett sok mindent szeret a világon.
Szereti a csokoládét - legyen az kerek, szögletes, töltött, vagy töltetlen, keserű, avagy édes - bármennyit képes lenne megenni belőlük, a nap bármely szakában. Hogy mégsem habzsol édességet naphosszat, egyetlen okkal magyarázható. Semmiképpen sem szeretné, ha az a temérdek ruha, amit számolatlanul vásárol, hordhatatlanul heverne a szekrényében, csak mert az a fránya édesség megtelepszik a derekán, hasán és testének minden porcikáján, ezáltal teljesen előnytelenné és hasznavehetetlenné téve azokat az egyébként felettébb divatos rucikat.

Józsi részeg. Tétován tántorog a cukrászda ajtajában egy nagy adag süteménycsomagot egyensúlyozva érdes, itt-ott friss sebekkel tarkított vastag tenyerében. A kórházba viszi. Kinga, a párja épp ma három éve, hogy igent mondott neki, és múlt éjjel életet adott első gyermeküknek is. Mindketten jól vannak. Józsi épp azon gondolkodik maradék még működő agysejtjeivel, hogy annyi tej, amennyit tegnap éjjel a haverokkal fakasztott, elegendő lenne a panelházuk minden babájának egy hétig, vagy akár minden lakójának is.

Fiatal, mondhatnám, gyermek. Harc és küzdelem az élete. Népes családban él. Testvérei dolgoznak az apa irányításával. Ő is mindig ott van velük, neki is munkálkodnia kell. Apa tőle is elvárja. Van úgy, hogy csak a nővérével mennek kapálni, a többiek vagy más, nehezebb munkát végeznek, vagy napszámba mennek dolgozni a közeli város iparos, gazdálkodó birtokosaihoz. Erős és kitartó a fiú, mégis belefárad a kemény munkába. Egyik alkalommal odáig jutott, hogy térdre ereszkedett, és úgy csápolt a kapájával.

A két kislány boldogan játszott Kántoréknál, Peti meg a disznókat figyelte az ólban. Néha meglökte a lányok hintáját, de nem játszott velük. Aggódott. Valami furcsa tűz lobogott az anyja szemében hajnalban, az nem hagyta nyugodni. Menni akart. Már többször hívta húgait, de mindig azt válaszolták, mindjárt. Délutánra aztán megelégelte a dolgot. Már ebédet is kaptak Kántoréknál, megszedték a zöldséget is, a krumplit is kosárba tették. Végképp induláshoz készült.

Magam választottam gödrömet.
Mélyén kuporgok, s eltemet
fejemben nyüzsgő száz gondolat.
(még vélem hallani hangodat)

Megjegyzés: Mostanában sokat olvasgatom elhunyt kedvesem hozzám írott verseit.
Hatásukra születtek ezek a sorok...

Langyos víz volt
köröttem minden,
mielőtt elém sodort a szél,
most tudom csak,
tán nem is éltem.
Mert ki csak van,
még nem biztos hogy "él"...

Megjegyzés: (2011. február 4-én írtam)
... és ez is lettem 2015. július 10-én...

... Hátrahagyta a házat, amit olyan szépen rendbe hozott. Bezárta, a kulcsot benyomva a fagerenda alá, fordított hátat neki. Nem kötötte már oda senki.
Egy lakatlan, füstös, igen romos bungallót kapott „szolgálati háznak”, itt is csak messze a sűrűn lakott falutól, távol mindentől. Magától is nagyon távol helyezkedett. A napok teltek, hónapokká, majd évekké duzzadtak. A reménytelenség egész bensőjét átjárva kínozta. Italt, azóta se érzett a nyelve, kocsmába se járt le soha. Az emberek is elfeledték volna, ha havonta be nem ballag a falu boltjába füstölni való bagóért. De bejárt. Ha mégoly ritkán is.

Harmatos hajnal köszöntötte az ébredőket. Már világos volt, a Nap vörösre festette az égbolt alsó karimáját. Az ég kékje élénk színével azt ígérte: nem kell esőre várni. Élénk hangok közvetítették az állatok ébredezését. A kakas kukorékolása emelkedett ki közülük, s elég gyakran ismételgette. Arra aztán mozgolódni kezdett a gazda, és ébresztette a család tagjait. Anya követte őt, és a napi eledelt bepakolta egy vászontarisznyába. A reggelit is magukkal vitték, mert még igen korán volt ahhoz, hogy otthon elfogyasszák.

Megjegyzés: *pipe = a tojásból kikelt, még pelyhes kisliba