Amatőr Művészek Fóruma

(Bűn és bűnhődés)

Csak nézlek. Égszínkék szemed
apró szikrákat remeg.
Lángforró tested, ütemet
dobban máglyatüzemen.
...

a csokival kezdődött
az édes Inota-szelettel
papírján három kéményóriás
csodákat ígért
és képzeletem naponta
átrepült a háztetőn

Híd
lesz majd
fölöttünk.
Mindkét parton
mi integetünk.

kalinka - mondja Gula
ukránul örül
valami régi
vagy valaki
látszik a szemén

az Idő toporgott
éjjel
ezer tücsök hegedült
virradatra párnák
csücskére ült

tüzet rakok
gyermekségem hideg napjait
égetem el
lobogni fog az égre törő láng
nem marad belőle semmi
csak fekete üszök
finom szürke hamu

Az 1982-es év elejét írtuk Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében. A keskeny nyomtávú, nyírségi kisvasút mozdonya elszántan tört előre két kocsit húzva maga után a hófedte homokdombok között. Ta-ta-ta-tatt, ta-tatt, ta-ta-ta-tatt, ta-tatt! Az utazóknak néha az az érzésük támadt, hogy a kocsik mindjárt elszabadulnak a sínekről - olyanokat ugranak az ide-oda hullámzó, tekergő vasúti sínen. Jobbra, jobbra, balra lök, majd balra, balra, jobbra ránt, megállás nélkül. Aztán valahogyan mégis minden alkalommal ott marad minden a helyén, és csörög-csattog tovább a szerelvény, hogy másfél óra alatt tegye meg az alig huszonhét kilométeres távolságot Nyíregyháza és Ibrány között.

Délután folyamán Frangepán György mozigépész egyszer csak összeesett kedvenc foteljában, és azonnal meghalt.

Kint csiklandva szalad ruhák fodrán fel a nap.
Lomhán izzó partnak verődő csillanások smaragd,
játszi éle, felgyűrt szoknyás, csupasz húsokba harap,
csókot lop a szélfútta hatalmasok alatt.

naponta kialmozza a féreglyukakat
hogy amit elnyeltek újra szem előtt legyenek
kifényesíti a halál kaszáját
hogy kedvében járva távol tartsa amíg
mindennel nem végzett

Ha egyszer megérzed
a halál simító szelét,
torz képek villannak eléd,
temperálják sajgó szenvedésed.

ezután úgy mesélek el mindent ahogy megesett
nem köntörfalazok mint nagyapa amikor az történt
hogy elverte a jég a gabonát és nem mondta el
mamának ettől persze nem lett jobb csak rosszabb

Megöregedtem,
ifjúságom múltba zárva,
rozsdás lakatkulcs eltörött.
Cinege zengő dallamán,
horpadt halánték gödrében
átszitált minden gondolat.

Oltárod előtt nem állok
nem suttogok 'Miatyánkot'.
Rég megkopott keresztfádon
viharvert ruhafoszlányok
elgyötört testedre hímez
megfáradt aranyló ívet
a bágyadt augusztusi nyár...

Vad poklomban néha szörnyek élnek,
de más napokon szelíd angyalok,
lassan talán vége már a télnek,
ám meglehet, hogy addig megfagyok,

Madárraj siklik felettem,
fényben lüktető tollerdő.
Grafitfényűek a tegnapok –
cseppekben hullanak alá,
ahogy elejti őket a felhajtóerő.

A lelki terror bűnösebb,
szenved az áldozat élve,
ember vonít, milliárd eb,
önmaga vad ellensége.

Hosszú az utam
Én végigmegyek rajta
Istentől kaptam

Kápráztató a csendes napfény:
lengő bársonyfüggöny,
ajándék a világnak –
Isten tenyeréből csorgó áldás
egy éppen hajtani készülő,
aprócska virágnak.

A két férfi szótlanul lépkedett lefelé a lépcsőn. Sötétedett.
Kopottas szürke öltönyüket körbelengte a délutánról itt felejtett sarkantyúkák fűszeres illata.

Tisztelettel Hűséges Olvasóimnak - akiknek számbavételéhez még lehet a másik kezemet is elő kell vegyem - életrajz helyett néhány vonás...

49 őszén a szüleim észrevették, hogy kilenc hónap után az egyik napról másikra gyarapodott családi boldogságukkal a szoba mérete egyenes arányban nem nőtt. A konyári kis szoba-konyhás ház maradt akkora, amekkora. Maradhatott is, hiszen a DEMKÉ-ben születtem, és debreceni polgár lettem. Így engem a méretek felettébb nem érdekeltek. A konyári kis házra pedig nem is emlékezhettem.

Azt súgják, ez vers lesz.
Papír, ceruza elő,
kezemben rezgő coffein-csetresz...
Kapkodó só-haj-cihő.

hétfő volt talán délelőtt
mire megjöttem az ősz már
benőtt falakat parkokat

Látod, egy mérföldkövön túl vagyunk,
szemünkből itt kihunytak a fények,
ígérted, tavasszal majd szárnyalunk,
szívünk egy virágos réten ébred.

Minden percben távolabb magamtól –
nem játszhatom így tovább a nap alatt.
Kivet a föld, felkap a habkönnyű éj,
és árnyékom is a csillagokra ragadt.

a bűn hite nyugtat,
meghajtom magam,
mint a szikár rög
a söprő áradat előtt,
vétettem, senki nem érti,
injekciózott ítélet
az életet alázó halál,
ki mondhatja, igaz volt,
és ki, hogy igazság.

Szóképek szitálnak – talán mozdulatok,
képes vásznon pasztellmagány
húzódik egy árokban – csendes meditációm
csak csepp alakú illúzió csarnokvizeidben,
könny volt egy csészében, vagy talán mint morzsa
szaladt szét a hamis ígéretek kék asztalán.

Szivárvány fonalból szőttek dolgos kezek.
Aranybrokát lett a mű, csodámra jártak.
Siklottak rajtam a kíváncsi tekintetek,
mikor szép szoknyába varrtak a bátrak,

Az ember valahogy megtalálja gyermekét a világban. Azt hiszem. És talán a gyermek megtalálja az apját. Mindenképpen. Azt hiszem.
Talán minden gyerekben engem keresett, talán ezért vette magát körbe velük. Talán ezért döntött úgy a vesém, hogy bekrepál… Hogy valamilyen úton-módon találkozhassak vele. Aztán még vagy ötvenszer, annyira nem lehetett mit kezdeni a négy keresztes gennyel.

Földig rombolom le mindazt,
mit eddig építettem.
Porrá zúztam kegyetlenül,
mi rabszolga sorban tartott engem.

Édesség

A hideg. A karácsonyoknak mégis... csak volt valami magából kiizzadt langyoskás párlata, ami még ha orrfacsaró alkoholbűzű is volt, mégsem volt még soha annyira hideg... semmi, mint ami itt – a karácsonytól messze - Dani bőrét harapta át egyre veszélyesebb fogakkal. Számtalan szobán tolták át őt, és a bűznél fájdalmasabbá vált a csontjait hasogató fagy. A sötét épp addig mélyült, míg agyában egyszerűen csak elfogytak a rémképek. Tudta, hiába képzeli apja fahasító baltáját a combcsontjába, a következő szoba még rettenetesebb lesz. Mindennél.

ködmönöm szita
lyuk-tenger
az idő fegyver
lőtt nem is egyszer