Amatőr Művészek Fóruma

úgy ölelnélek úgy igazából örökké
ahogy a földet akartam valamikor rég
szorosan egy kis rögöt ebből a világból
az élettől oltalmat, más nem kell, bőven elég
nyugszom, pokollal a széndarab szívemben
csak a halál örök, ott majd elengedheted, ígérem,

Magadra maradsz,
míg önnön torkod
át nem harap
s örömódákból
áramló torkodból,
gennyes patak fakad.

olyan biztos
féltőn tudomást sem veszek róla
pedig igaz

Kék egek szintjén
Varázslatként száll tova
Bűn a gondolat?

Megjegyzés: 2009. július 08., 10: 16: 58

Olyan furcsa belegondolni
hogy minden emlékem megfakult mára
minden átalakult körülöttem
én is átváltoztam
minden jó és rossz messze
nagyon messze
csak a hangulatok maradtak meg

A baj ott kezdődött, nem tudtam azt, hogy álmodom. Csak később ébredtem rá. Szerencsére, nem túl későn.

Felültem az ágyban, mert valami rendkívülit láttam. Mintha a Föld egy szempillantás alatt elveszítette volna a vonzáserejét. Volt gravitáció... nincs gravitáció...
Arra figyeltem fel, hogy autók hullanak le a semmibe, azután már hallottam sikolyokat, őrjítő ordításokat. Hullottak az emberek, állatok, a házak, bútorok, minden dőlt és hullott lefelé a végtelen mélységbe.

Két sorozatgyártott dekortárgy a Duna-parton életre kelt. Egy metronóm pontosságával egymáshoz közeledve, kilengve, közeledve, kilengve, közeledve hintáztak egymás közt. Szervetlen létük az ártéri levegőben fellibbent, és kivillant alóla rejtőzködő lelkük.

Feleségemmel Rómában voltam. Az utolsó előtti hajnalon földrengésre ébredtünk, amely tőlünk 100 kilóméterre sok embert megölt és sok házat elpusztított. Hazatérésünk reggelén felszálltunk a buszra, amely a reptérre vitte csoportunkat. Tizenegy napunk alatt minden kirándulás előtt ugyanott várt minket, de most rendőrök jöttek és megbüntették a sofőrt, mert nem vette figyelembe a PARKOLNI TILOS táblát.

Amikor kilépek a kapun, azonnal megcsapja orromat az illat, és én mindenről megfeledkezve máris irányt változtatok, és megyek az orrom után. Itt van a közelben egy jelentéktelen kis utcácska, amit ilyenkor nyárelőn minden évben meglátogatok, amióta itt lakunk, immár 25 éve. Pedig még a nevét sem tudom megjegyezni, nekem egyszerűen csak Hársfa utca.

Gyöngyöt szórni disznók elé minek?
Disznók testét nem szépíti az meg.
Elhinni és reménykedni benne:
tokájukon az majd szépen fityeg?
A disznóknak moslék kell gyöngy helyett.

Belém nőtt a nevelés, mint abroncs a fába.
*
Megyek egy sínen.
Jó az idő.
Tiszta a kép-em.
Jók a kilátások is.
Van belátásom is.

Mit akarsz még?
Fal.
Fal.
Fal.
Fald fel az asztalt, a széket s a polcot mindenestül! Azt akarom, hogy zabáld meg a szőnyeget, a csempét s a lambériát, habzsold a téglákat, meg a fugát!

Két emberben bízok, ez én vagyok, meg az árnyékom

Porszem a napsugár felé látszik lebegni.
Porszem nem megy sehova.
Porszem felszínén nem él meg egy elefánt.
Porszem nincs egyedül.
Porszem porcica lesz, ha minden összejön.

Átvágtam keleten, a tövises bokrokon, vad óceánok tajtékján lovagoltam, a hideg mélység legmélyén, fénylettem. Felhőbárányok puha bundájába merítettem arcom, s hirtelen haragomban, elsötétült arccal villámokat szórtam a világra. A napok partjaira érkeztem, lemenő arcára néztem, s narancsvörös sóhaját figyeltem.

Becsukta maga mögött az ajtót. A hűvös őszi eső az arcába vágott. Szomorú volt, magányos. Elindult, csak úgy el, igazi cél nélkül. Az üres utca visszhangozta léptei zaját. Kipp-kopp. Sehol senki, semmi zaj. Felnézett az égre, komor, sötét felhők borították az eget. Rá se hederítettek.

A vàgy bugyog bennem,
Mint kitörni készülő vulkàn.
Hiànyàt érzem,
S pezseg a vèrem.

Az öreg, megkopott íróasztal recsegve felnyögött mikor rátámaszkodott ráncos megvénült kezeivel. Támasztékot keresett hogy leülhessen fából készült faragásokkal díszített székébe. Minden vén volt már körülötte, mint Ő maga. Belehuppant a székbe egy mély sóhaj kíséretében, kezeit ölében pihentette. A ráncok és az apró májfoltok szinte világítottak kezein.
-Mivé lettem? -kérdezte gondolatban magától, de már nem sajnálta elmúlt fiatalságát. Elfáradt. Elege volt már az életből.

Dúl a szìvemben a vihar, sìr a lelkem.
Kiàltana, de nem lehet..
Fàj.. fàjdalmam senki nem értheti..
Gyomrom remeg, szìvem rùg-kapàl,
Orcàm tűzes, s ereimben vadul lüktett a vèr.