Amatőr Művészek Fóruma

Amikor kilépek a kapun, azonnal megcsapja orromat az illat, és én mindenről megfeledkezve máris irányt változtatok, és megyek az orrom után. Itt van a közelben egy jelentéktelen kis utcácska, amit ilyenkor nyárelőn minden évben meglátogatok, amióta itt lakunk, immár 25 éve. Pedig még a nevét sem tudom megjegyezni, nekem egyszerűen csak Hársfa utca.

Gyöngyöt szórni disznók elé minek?
Disznók testét nem szépíti az meg.
Elhinni és reménykedni benne:
tokájukon az majd szépen fityeg?
A disznóknak moslék kell gyöngy helyett.

Belém nőtt a nevelés, mint abroncs a fába.
*
Megyek egy sínen.
Jó az idő.
Tiszta a kép-em.
Jók a kilátások is.
Van belátásom is.

Mit akarsz még?
Fal.
Fal.
Fal.
Fald fel az asztalt, a széket s a polcot mindenestül! Azt akarom, hogy zabáld meg a szőnyeget, a csempét s a lambériát, habzsold a téglákat, meg a fugát!

Két emberben bízok, ez én vagyok, meg az árnyékom

Porszem a napsugár felé látszik lebegni.
Porszem nem megy sehova.
Porszem felszínén nem él meg egy elefánt.
Porszem nincs egyedül.
Porszem porcica lesz, ha minden összejön.

Átvágtam keleten, a tövises bokrokon, vad óceánok tajtékján lovagoltam, a hideg mélység legmélyén, fénylettem. Felhőbárányok puha bundájába merítettem arcom, s hirtelen haragomban, elsötétült arccal villámokat szórtam a világra. A napok partjaira érkeztem, lemenő arcára néztem, s narancsvörös sóhaját figyeltem.

Becsukta maga mögött az ajtót. A hűvös őszi eső az arcába vágott. Szomorú volt, magányos. Elindult, csak úgy el, igazi cél nélkül. Az üres utca visszhangozta léptei zaját. Kipp-kopp. Sehol senki, semmi zaj. Felnézett az égre, komor, sötét felhők borították az eget. Rá se hederítettek.

A vàgy bugyog bennem,
Mint kitörni készülő vulkàn.
Hiànyàt érzem,
S pezseg a vèrem.

Az öreg, megkopott íróasztal recsegve felnyögött mikor rátámaszkodott ráncos megvénült kezeivel. Támasztékot keresett hogy leülhessen fából készült faragásokkal díszített székébe. Minden vén volt már körülötte, mint Ő maga. Belehuppant a székbe egy mély sóhaj kíséretében, kezeit ölében pihentette. A ráncok és az apró májfoltok szinte világítottak kezein.
-Mivé lettem? -kérdezte gondolatban magától, de már nem sajnálta elmúlt fiatalságát. Elfáradt. Elege volt már az életből.

Dúl a szìvemben a vihar, sìr a lelkem.
Kiàltana, de nem lehet..
Fàj.. fàjdalmam senki nem értheti..
Gyomrom remeg, szìvem rùg-kapàl,
Orcàm tűzes, s ereimben vadul lüktett a vèr.

A házban ijesztő csend honol.
Ódon szubkultúra.
A lámpabúrán átszűrődő fény piszkos-sárgán világítja meg a falakat. Nehéz, barna gardrób terpeszkedik a fal mentén vaskos lábbakkal, a polcos szekrényen könyvek alszanak. A szék támlájára elhasznált, fehér törölközőt vetettek, a bádoglavórban kihűlt a véres víz.

Furcsa álomból riadt. Pillanatokig nem tudta hol van, mi a valóság és mi az álom. ((én akkor se tudom ha ébren vagyok)) Lassan beazonosította hol is van. Fekszik az ágyban, félhomály, szemben vele a monitor amin a film megy, amit nézni kezdett. Hamar elnyomta az álom, nem emlékszik a filmből semmire. Lassan felült, nagyot ásított, kimászott az ágyból. Be a fürdőbe, pisi, mosdás, tükör. Kezdett felébredni. Még egyszer arcába fröcskölte a vizet, a tükörbe bámult.

Lerakta ceruzáját az asztalra. Úgy érezte pihennie kell. kifogyott az ihlet. A rajzlap hemzsegett a fura formájú ábráktól, összevissza vonalaktól mik konkrét formát alkotva kezdtek kirajzolódni szemei előtt. Valami hiányzott. Valami megmagyarázhatatlan dolog amitől azt láthatta volna mit lelki szemei előtt. Nem volt ugyanaz. Valami nagyon nagyon hiányzott...

1. rész

Atyám, ó jó Uram! Te, ki megálmodtál engem, gyönyörűnek, boldognak, szépnek. Te, ki végignézted könnyes szemmel, ahogy elfajzott vadállatként, élem életem,
Bocsáss meg, ó Uram!


Megjegyzés: (elnagyolva, dióhéjban)

szemöldökét ráncolva jobb keze kisujját behajlítva komolyra fordítja a szót mély átérzéssel profi színészként mondja a gondolatban előre megírt szöveget aztán vár kicsit de a másik oldalról nem jön válasz így óvatosan tovább halad érzi mindjárt eléri célját és övé az áhított taps

Földönfutó lettem, érzelmi földönfutó. Fájdalmaim tengerén, kicsiny csónakom kormányosaként sehogy nem lelem a földet. Nincs part a messzi távolban, szemeim hiába meresztgetem. Csak a kín hömpölyög, beborítva a horizontot. Szürke, fakó nap imbolyog a fejem felett, vagy tán én imbolygok? Nézem a tengert, a csónakom alatt, hogy kavarog, forrong az ár. Léket kapott lelkemből folyt ki ez a sok minden, tudatom ürességét töltve fel. Ez minden ami én vagyok? Ez lennék én? Gondolataim hevesen cikáznak, hol eltűnnek teljesen. Evezőim elvesztettem rég, céltalan hányódom.

Fàjdalamasan sír a lelkem,
Mint egy ketrecbe zárt oroszlán.
Futna, menekülne, s már kitörne börtönéből,
Visongva örjőng,   belülről mar,
S fàjdalmam senki nem làtja.

Szenvedély!
-Idén megérezte a tavaszt. Nagyon finoman, a hideg éjszakák leple alatt, a melegedő napfény sugaraiba rejtőzve, beosont az Élet a világba. Most először, látta, érezte, tudta, hogy épp ez történik. Megérezte a kopasz fák rejtett zugaiban áramló erőt, ahogy egyre gyorsulva száguldott végig a parányi csatornákon, elmosva az útjából minden akadályt, ellenállást.

Az öreg Hold már fenn mosolyog az égen, és egy kis falucskát lát az erdőszélen. Az erdőben éjjeli madarak dalokat osztanak. A mezőn lágy szellő fújdogál, a sok – sok apró kis virág táncot jár. A tücskök szépen muzsikálnak, szerenádot adnak egy szerelmes párnak.