Amatőr Művészek Fóruma

Ha majd találkozok Vele, nem faggatom a világegyetemről, nem kérem, hogy tegyen csodát a szemem láttára, csak meghívom egy sörre, mint régi jó barátot. Bármilyen furcsán is hangzik, sörözés közben majd én szeretnék csodát tenni... Mosolyt varázsolni az arcára, boldogságot a pillantásába. Tudom, ez emberpróbáló kihívás, de ha hiszek abban, ami igazán fontos az életben, akkor sikerülhet.

Többször megállapítottam, az emberek csupán papolnak: szeretetről, gyülöletről, együttérzésről, bánatról, örömről stb... Jól megfigyeltem, hogy vakok. Nemis érdekli őket a valóság, hisz mind csupán önmaga körül forog; talán ezt üzeni a Leonardo Da Vinci álltal festett Mona Lisa rejtelmes tekintete is; és még mielőtt nagy okoskodók, farizeusok vitába kelnének effelől velem, csupán gondolják meg jól: az ember önző, és mindig életre - halálra megy a harc...

Azzal gondolom tisztában vagy kedves olvasó, hogy a valóság és a képzelet között, csak vékony mezsgye húzódik. De azzal is, hogy a normalitás, és a téboly között sem sokkal szélesebb az a bizonyos mezsgye? Persze itt nem elhatározás kérdése a dolog, hanem bizonyos emberi vágyak, és késztetések hatására lépjük át a határt, ahol képzelőerőnk a sokszorosára növekszik. Ahelyett, hogy miután fantáziánkba barangoltunk, visszalépnénk a reális világba, maradunk ott, mert csak így leszünk képesek valóra váltani, amit elképzeltünk. Ami jó esetben nem büntetendő cselekmény, de előidézheti, hogy egy elmegyógyintézetben kötünk ki. Ám, ha fantáziavilágunk sötétségbe vesző részébe tévelyedünk, ezzel egyben a bűn útjára is rálépünk, ahonnan meglehet már nincs visszaút.

Fölöttem mi végtelen!
Ki rá gondol az védtelen!
Nincs is benne értelem,
Önt elképzelni képtelen!

Az vagy nekem, mi babának a masszázs. Anyukájától, első néhány hétben, a világon hogy van, annak hajnalán. Növénynek, ami maga az élet: kis szellő, napsugár. Nincs agya mégis élvez a virág. O csodás egydimenziós világ. Az vagy tán, mi haldoklónak utolsó órán a világ, már nagyon tisztán: Szerette-lek kék ég, úgy szerettelek napsugár. Máskor meg, mint ki érintette Krisztus kezét Golgotán: Úgy vár a világ, nem fáj soha többé semmi! Ez semmi! Ennyi! Valakit szeretni!

Álmai vagyunk egymásnak,
csillagok halványultak
mélyén az alvásnak -

simogató fűszálak közt,
mint egykor kint a réten -
fekszünk egymás mellett

Lelkemnek inkubátora a héjam.
Meghasadó báb az éji lepkének.
Fekete halálon át hív majd ének.
Ragyogó útján vezet, a cél észak.

Kicsit kopott kert kapun,
Lehet lent Leányfalun.
Málló mezei mocsár,
Nem nyílhat neked nyár,

Nincs itt már nyugalom.
Senki, kinek vállán fejem álomra hajthatom.
Nincs már szó, nincs már igazság,
nincs már őszinte, boldog valóság.

Sokszor vágytam hamis ábrándra,
más férfi karjaiban biztonságra,
ezüstözött, részegítő boldogságra.
Hamis csókot kértem éjjelente,

különösen ne higgy annak a narratívának, amely azt propagálná rólad, hogy történelmedre emlékezve, emberként elértéktelenedtél. Hogy visszatérhess természetes gyökereidhez, el kell csendesedned. Nagyon nem egyszerű. Mert ideiglenesen el kell szakadnod attól a külső világtól, amelyről és amelyben azt tanítják neked, hogy téged formált. Persze az elérhető mélycsend, ha eléred, mást tár fel. Azt a világot, amellyel születtél, és amelyet a tudati fejlődés szinte visszafordíthatatlanul eltorzított, pontosan a tudatosságtól fosztott meg.

Lehet rosszabb, ezt gondoltam.
De mi lehetne rosszabb annál,
Ha rád talál a halál.
Pár bélyeg a nyelv alá,
Soha többet nem adsz alább,

Szívem sivár, mint egy kiszáradt erdő,
Egy rózsa, melyet nem locsoltak,
Nem öntöztek szeretettel.
Tápláló folyamat, Ő a vető,
Én a szenvedő.

Ahogy nézem a napfényben az ablakba vetett egy éves fenyőket, s figyelem, milyen észrevétlenül nőttek meg karjaik... Ahogy kutatom negyvenhárom éves önmagam... Ahogy gondolok gyermekeimre, feleségemre s az emberekre... S ahogy gondolkodom Istenről... Nem is ismerem igazán magam.

A csend tükrei

A csendnek olyan tükrei vannak, amikre, ha egy fiatal lány rátalál, gyönyörűnek tartja majd magát, egész életében. S ahogy arcára tükröződik vissza ez a csend, Ő lesz mindig csak férje ékessége, rejtett menedéke. A csend szeretetével olyan nagy ajándék jár, ami az egész életre elég. Mivel nem fogad be hamis kritikát, az önkritika mérlegelésére is időt szán. Nem szúr meg szavakkal mást, nem keresi az irígységet, nem padlója az elégedetlenség, s nem plafonja a határtalanság és a halhatatlanság.

Azt gondolták, az ikerbátyád marad csak meg, mert Te, legutolsó, kis tizenkettedik, olyan gyenge vagy...
Csalafinta a sors, hogy éppen fordítva történt. S tragikus, hogy ő nem lehetett aztán veled.
Téged, valami derűs tenniakarás vitt mindig előre.

Trianon előtt, hat hónappal születtél, a rólatok elnevezett tanyán, Vámospércs mellett. Egy régi, 1867-es térképen, még Izsó-tanyának van jelölve. Valamikor ez után lehetett a tiétek. Most is másé, de nekem mindig a Te szeretett Varga-tanyád marad, amit megmutattál, messze az útról, ahogy Újléta és Vámospércs között haladtunk. Ha egyszer lebontják, nekem akkor is megmarad. Ha ott laknék, megvenném...

A Te fiókjaidban is ilyen sárguló lapok voltak, mint most az enyémek.
A tükrös szekrényben, mit házasságotok alkalmával vetettek nagyapámmal. Benne voltak a régi papírok, szemüvegek. Tükréhez, s ajtajaihoz tűzve, képek és képeslapok. Gyakran nézegettünk ezeket, s mesélted, hogy ilyen barnuló, sárguló ruháid voltak. És mindig szeretted volna, egyik nővéred, - talán Eszti -, egyetlen piros ruháját magadra venni.

Három, gyűrt szélű, sárguló lap került a kezembe. Mindig hever a táskámban valamilyen.
Egész nap a fejemben járt a múlt, s hessegettem vele a jövőt, hogy Rád gondolhassak. Rólad szeretnék írni. A Te kincseidről. Milyen sokat jelent még ma is nekem.

akadt egy óra csendem.
gondoltam, írok valamit
aztán meg nem volt kedvem,
csak a placebot hallgatni,

Ült és nézte a kalácsot. Milyen kalács volt? Hosszú és vastag és magas és széles. Meleg is, az épp most sütöttség érződik, látszódik, tapintódik. Kellemesen langyos, főleg az olyan decemberi, szélkeltető, zúzmarás, kezet-lábat dermesztő időben. Ült és figyelte.
Olyan volt a kalács mint egy baráti kéz. Csonkolt? Lemetszett? Nem. Nem feltétlenül.

Ez a vasárnap is olyannak indult, mint az előző 2607, de valahogy mégis más volt. Hogy miért?
A gyerekektől reggel, indulás előtt megkérdeztem, hogy:
– Inni pisiltetek?
– Mondták, hogy igen, és elindultunk a játszótérre.

Meleg volt, Péter felszínesen aludt. Álmában veszettül forgolódott, és lerúgta magáról a takarót. Többször majdnem felébredt, de az álom ragacsos mocsarából valahogy mégsem tudott kievickélni.
Álmában egy különös helyen, az összetört álmok szigetén járt, ahol találkozott a saját álmaival. Ott voltak mind, egytől egyig. Ijesztő volt.

A kilencedik az utolsó, a nyolc pedig úgy tűnik előrébb vergődött.
Minden az Ötödik emeletről indult, itt már csak magam voltam és minden ami bennem keringett, itt vágyta meg a közérdekűt.
Fürdőszobámban gondolatok folytak a zuhanyrózsából, a konyhapulton már nem is igen zöldséget hanem mondatokat szeleteltem, és az éjjelek kifacsarták belőlem a betűket.

1.
Novemberzett, érezém...
... és lepotty az első hó.
Benne futni csudajó?

-Miért könnyes a szemed?
-Belement valami szar...
Az életem.

Hiányzol Apa,
Hiányzik a sírás.
Hiányzik az érzelem.
Hiányzik a bizalom.
Hiányzik a szeretet.
Amit elvettél tőlünk.

Írni, ha félsz, ha a szavak mélyen húsba vágtak
Ember vagy ki arat, néha babért, néha várat
Váratott, harminc év kellett s most homályosan látok
Marnak bűneim, lelkiismeretem nem csupán egy átok

2020_12_03-a van ma,
kicsit le vagyok maradva.
No, de:
mi jutott eszembe.
Rövid leszek,
ennyit Mindenkinek megígérhetek.

1. Építsünk egy falat.

Amin át nem halad!

Helyette ittmarad!

fény és hang, kéz és láb.

A dombot úgy képzeljék el, mint
amit a hangyák... hogy a kéregdombot
kik hozták össze, az egy jó kérdés.
Mindenesetre a kéregdombról, ha oda-
csahol, hiába próbálja visszahívni a
kutyáját bárki embergazda.

Emlékreformálás. Most amikor az első univerzális
ipar-automatizálási rendszer vette kezdetét és az
interoperabilitás egyre nagyobb teret nyer az
innovációban elmerültek között, most nekem az
emlékeim messze fontosabbak.

(Sojourn 4628)

Média, ketrecharcok. Megébredtél a hangos
bemondóra. Utolsó strand a tél előtt.
Szomszéd? Telepátia? Átutazhattál a terminálon,
egy másik város, nem értettek, csak a testbeszéd.

Berendezés alakítására
Alkalmas a huzatos szoba
Ha biztosítják a szellőzést a helyiségekben
Mindenki boldog lesz
Még a háromfejű adóellenőr is

Nem tudtál beépülni közéjük.
Mindig odébb rúgott valaki,
mint nehezen törhető diót.

Érdekes ahogyan tapogatjuk ezt a tér-idő lufit....
Vajon ha megdöföm szétdurran?
Esetleg meglátnám álmodóm álmában álmomat álmodva
pontodban pontomat?

Hallom a kacsákat, a tücsköket, a baglyokat és az éjszaka megelevenedik.
Látom a csillogó Tejutat és az Égbolt élettel megtelik.
Elvágyom oda, hol a Kapcsolat magától megmutatkozik,
és közben sajnálom elengedni az egyedüllét terheit.

Megint éjszaka van. Véget ért egy félálom, kezdődhet a miénk…

Megint egy film. Megint egy új látomás. Látomás, amely arról mesél, amik voltunk, vagy amik lehettünk volna. Lassan álom-szuszogni kezdenek a társaim. Talán nyugodt is lehetne ez az élőkép. Ha nem hallanám őket…

Lajoska lassan, imbolyogva állt fel a terített asztal mellől. Jelentőségteljesen körbehordozta nagy vizenyős szemeit az egybegyűlteken, majd megköszörülte a torkát, és belekezdett:
– Béláról szeretnék pár szót szólni – ha megengeditek. Nos igen. Béla volt a legnagyobb kan a disznóólban, ehhez nem fér semmi kétség.

persze hogy jó akarsz lenni, hisz ölelésből foggantál... nem igazán jön össze, mert van ami eleve taszít... az eredendő ármány, ami arra késztet, tükre légy a világnak, ne az ölelésé... azt sóvárgod, hisz születő emlékezeted forró génekból fakadtak...