Amatőr Művészek Fóruma

Csend van...
A sötétség lassan oson el
ablakom előtt.

Be-be pillant,
még vissza is kacsint néha
Míg meg nem kerüli a földet.

A te versed

Igen, tiéd


1. Vers-tiéd. Ezt tudod?

Vers tiéd. Elhiszed?

Ezt te írod. (Hogy miért?)

Írod... és írod és...

Nyüzsög a sok kicsi én
Mindegyik mást hadar
Mást mond ugyanarról
Mást gondol, mást akar

A gondolataim marnak
Én meg hagyom magam
Nem is olyan rossz ez
Nyalogathatom a sebeimet

Valamikor lexikon volt a fejem,
Emlékszem újságokba rejtvényt fejtettem.
Betűket mint zongora billentyűket,
Szavakba írtam hisz láttam értelmüket.

Fogadni mernék, hogy már a címből kitalálta, mi lesz ennek a dolgozatnak a témája!

Hát persze, az eutanázia, a kegyes (?) halál. Orvosi szakszó ( euthanaszia), szó szerinti jelentése „könnyű halál”, a halál orvosi segítséggel való siettetése fájdalmas és gyógyíthatatlan betegségek végső szakaszában. Amúgy görög eredetű a szó, hasonlóan számtalan orvosi kifejezéshez. Az eu ( magyarul: jó, jól) és a thano ( magyarul: meghal) szavak összetételéből származik.

Eltakarja maszk az ember arcát,
Nem látni az életnek szép vágyát.
Szemekben fátyolos a nézés,
Szívekben lelkekben bús érzés.

Tele velünk van tér.

Bele sok, oly sok fér!

Valaha látlak majd?

Az Akarat hajt... hajt!...

S már szinte szégyellem, hogy verseim
még nem sorakoztak ünneplő ruhába,
tudományok útján sokat heverésztek
versek, mik könnyű forrásként keltek.

Cirka 40 éve életem meghatározó napjai voltak a hétvégék.

Mert szombat reggelenként kimehettem a szüleimmel a piacra – kiszabadulva ilyenkor nővéreim „túlcsorduló” testvéri szeretetének abroncsából – ahol miközben ők beszerezték a család hétvégi és következő heti élelmiszerszükségletét, én meredtem bámultam a bazáros játékkatona-készletét és gondolatban újjászerveztem az ágyam alatt tárolt műanyaghadseregem.

Megint éjszaka van. Véget ért egy félálom, kezdődhet a miénk…

Megint egy film. Megint egy új látomás. Látomás, amely arról mesél, amik voltunk, vagy amik lehettünk volna. Lassan álom-szuszogni kezdenek a társaim. Talán nyugodt is lehetne ez az élőkép. Ha nem hallanám őket…

Vége volt az esti előadásnak, ilyenkor mindig együtt iszogattak –, Carrasco az erőművész és Öcsi a bohóc. Mindketten benne voltak már a korban, és egész életüket különböző cirkuszoknál töltötték. Most épp a Silver Mundoval járták a világot, immáron hetedik éve.
Carrasco lakókocsijának kis kályhájában otthonosan parázslott a tűz, miközben kint ólomszín felhőket kergetett a viharos szél. Öcsi felemelte az üveget:

Nehéz sors várt Reád,
mikor megszülettél,
egyedül álltál fel,
hogyha elestél.

Földig igázva, porban a büszkeség.
Alig emlékszünk a dicső múltra.
Ránk taposott a kegyetlen új éra..

Tudom, nem hallod,
csendjeink összemosódnak.
Hallgatok én is,
hű cselédje a szónak.

Egy gázóriásról hogyan írjon verset az ember?
Rímest vagy szabadot? Joviálist hexameterben?
Eszközök és kezelőjük földi, de égibe látó.
Honnantól van az én és mettől meddig a bolygó?

Más a gyakorlat,
Más az elmélet.
Negatív szemlélet,
Hogy félig üres a pohár.

amikor anyám levest főzött
arany cseppek úsztak a tetején
a hűs panírja omlott
fehér rizshalmon ült a tányér tenyerén

Feketén vonul át lassan a nyelven és
nem helyezkedett el körmein feltevés
láttatni árnyait, hogy a sok közül ki az,
ha mindegyik hazugság épp ilyen igaz
s a megtorpant vesékből kiszáradt világ nagy
rabjaiból több lesz, de sohasem elég.

Zajlik az élet, lassan folyik.
Gyönyörködöm apró dolgain.
Délben, verő napfényben
úsznak a falak a színek énekében.

Felnéztem az égre,
Nap, mint koronavírus
nézett le a földre!

Ma
bárgyú
tegnapok
okoskodnak
a holnapokban.

Óra kattogása zavarja meg a
csendet. Felébred, majd félkómásan
leteremti a kattogó szerkezetet, hogy
képzelte, hogy ilyet tesz, nem figyel a
másikra, ő csak jár folyamatosan kattog,
jár-kel, nem bír a helyén maradni.

tökmag vagyok semmi egyéb
korcs fa amin nem nő levél
cintányér ragadt kezembe
vagyok cirkusz házmestere

Minek nevezzem, ha a régi életkedv kihuny,
és hajamban ősz tincsekkel kacagva játszik a szél?
Minek nevezzem, ha utolér a zord tél?
Ha kertemben csak zörgő, száraz gaz virul.

1.
Fülünket és szemünket
Hagytuk rontani
Tudatlanság sarával

Emberarcunk takarva
És eltaszítva
Nem ölelhetjük egymást

Félénk, őrült Koboldok
húzgálják el az ablakok elől
a Napot takaró lópokrócot.
Rávetülnek a fények,
útjuk a tengerhez vezet,
s megcsillannak a vizek.

Az időt vontatókötéllel húzzák,
Párkányos ablakban tűnik,
leng fűszálon a piros bogár.
Kéményeken a füst megáll.
Nincsen köd, tiszta az ég
pedig, én nem mostam ki.

furcsa nap ez a mai
hendikeppel indulok
lassú a mozgásom az agyam
fogaskerekei között rés támadt
nem érintkeznek
a vírus miatt van ez is

Pontok a melleden:
ő tette mind oda.

Összeadott rituálék,
kelletlen helylebeny
s az oltáriszentség
gyűlöletszövetsége
remegve kiutált még

E fényképen házrom van, fel sem fogod,
hogy testeket takar.
Berendezése hamuvá égett, odalett sok élet.
Döglött lovakat szeletelnek az asszonyok.

Megint veszekszem.
A sértettség makacsul megtapad bennem
mint szőnyeg rojtjai közt a macskaszőr,
te meg úgy tudsz nézni bambán-meredten,
hogy kihoznád az állatot bárkiből.

Szeretek néha nem agyalni
Aztán pedig bánni a sírig
Szeretek olykor őrjöngeni
Vállalni a következményt is

Egy kerti tavacska közelében ülök,
Nap fényes mosolyának, csendnek örülök.
Szikla sziget a közepén építve, csillan,
Meg szépítve sok virággal, szívem dobban.

csontjaim törte
pusztított orkánnal
hideget terített
megfagyott kabáttal

Most nem fáj a gondolkodás, megragadható az idő, hisz elém rakja gazdag terhét, minden, amiben csak létezni tud, hirtelen elérhetô lesz. Az az idő, amit nekem ad ajándékul, s mögötte nem marad semmi más, csak a kék ég. Minden ami szól, nem értem van, nem az enyém, de részese vagyok. Akár rád is gondolhatok, de minek: mindenben jelen vagy, ami csak körülvesz.

Hogy van
Kérdezem mi van és hogy van,
Tegnap jobb volt, a rég múltban.
Valóságban szürke napok,
Ettől aztán nem mosolygok.

Apám azt mondta, nem kell létra, van ott. Végül három is volt és mind kellett. De örültem, hogy nem kell a sajátunkat vinni. Kevesebb nyűg.
Még előző este pakoltunk össze mindent, ami kell. Gégecsövet kellett feltekerni, szerszá-mokat összekészíteni. Vagy egy órán át rakodtunk a kocsiba, vaksötét volt, a mozgásérzéke-lő lámpa meg nem akarta érzékelni a mozgásunkat.

Nap aranysugarait tenyeremben érzem,
Az össze gyűjtött fényeit kezemben viszem.
Szikrázó sugarai csillannak szememben,
Gyönyörűen ragyog kincse a természetben.

Nehéz volt a táska, tele mindennel, ami csak igazán fontos egy ember életében, mondhatni létszükséglet. Biosz, fizika, matek; könyvek, füzetek, gyakorlófüzetek. Minden, ami az élethez elengedhetetlen.
Kicsaptam az ajtót, majd vissza. Sötét volt még, korán mentem, későn jöttem. Setét-ből sötétbe. Hármat léptem, amikor először elcsúsztam. Zöld csúszásgátló szőnyeg volt a teraszon, persze, ahova lép az ember, ott nem. Szitkozódva lementem a lépcsőkön, aztán fél percig szarakodtam a kapu zárjával. Végül az a kulcs nyitotta, amit először is próbáltam, de akkor valahogy nem működött.