Amatőr Művészek Fóruma

Suhan mellettem a táj,
Elmosódott, őszbe borult fák,
De talán nem csak kintre költözött a tél,
Hanem bentre.. a szívünkben él.

1. Vajon milyen... ő?

Semmit étkező?

Forró mint a... jég?

Van-e nála vég?

1.

Isten szeret.

(Mi mást tehet?)


Vezet kézen

téged éppen,

olyan szépen!

November vége fele járt az idő, kint gyorsan sötétedett. Egymás mellett ültünk a süppedős fekete bőr kanapén. Titokban beszívtam a cigarettája füstjét, magamban ízlelgettem – én már egy ideje leszoktam. Émelyegni kezdett a gyomrom.
Felém fordult és metszőn a szemembe nézett.
– Rendezd át a világot! – mondta hirtelen.

Walthauser Gézáné született Kászon Irén mindig is törékeny egészségnek örvendett, ezért egész életében sűrűn látogatta a különböző orvosokat és specialistákat. Szinte már számolni se tudta, hányféle gyógyszert szedett különböző testi bajaira.
– Géza! Szép ünnepélyes temetést szeretnék, ha meghalok – nyafogta férjének – mert biztosan tudom, hogy én fogok előbb elmenni.

Még csábít Nüx az éjszaka istennője,
az ég alját már kócolja a pirkadat,
perdül az égen, lehull az est kendője,
s távol már a sötétség - jön a virradat,

Te vagy a főnök

Mikor azt mondtam neked
Szétdobálok mindent
Te így szóltál: Tedd!
Attól csak rend lesz

Már gondolatban magasan szállok,
de mindig van aki vissza ránt ott,
ahol már minden olyan szép és jó,
ahol nincs semmi sértő, bántó szó,

Ködös téli hajnal volt,
Csak egy utcalámpa nevetett rám.
Minden oly kitartóan hallgatott,
Én nem törtem meg a hallgatást.

Nem úgy kaptalak téged
Megharcoltam érted
De semmi sem úgy lett
Ahogy ígérted

1. Nekem van az én istenem!

Meg is jelen, olykor, nekem

Nem lehet, hogy csak képzelem,

van ő mindig együtt velem.

Hangodat hallottam szélben,
megfordultam, hogy lássalak.
Álltam ott sokáig csendben,
éreztem, velem vagy.

Megérkeztél, akár a forgószél,
hercegnővé emeltél,
csókoddal megszédítettél,
mindent kedvemre tettél.

Rajzolj egy kőrt
Bátran, tedd ezt
De kiszámolni már
Nehezebb lesz

1. Építsünk egy falat.

Amin át nem halad!

Helyette ittmarad!

fény és hang, kéz és láb.

Odaszán szentté, ne vessz el nevek közt,
bordáid mögé nyúlt magad vagy, veled jössz,
de csonkjaink csókjait ne vidd el, ne érezd,
kiáltott karokból kiálts és elég lesz
testvégek helyett csak tizenkét gyertya,
hisz tudom, hogy rettegsz, de ne így tégy,

Fürge Hód sietősen kaptatott felfelé a fák közt az ösvényen. Mokaszinos lábával halkan lépkedett, ügyesen kerülgetve a száraz gallyakat, amik elárulhatták volna a jelenlétét. A Varjú törzsbéliek méltán híresek arról, hogy nesztelenül lepik meg az áldozataikat.
A táj, amelyen járt változatos volt: dombok, ritkás erdők és száraz cserjések váltogatták egymást. Elszórtan nagy mohos sziklák jelezték, hogy a folyón túl már a hegyek kezdődnek.

Csend van...
A sötétség lassan oson el
ablakom előtt.

Be-be pillant,
még vissza is kacsint néha
Míg meg nem kerüli a földet.

A te versed

Igen, tiéd


1. Vers-tiéd. Ezt tudod?

Vers tiéd. Elhiszed?

Ezt te írod. (Hogy miért?)

Írod... és írod és...

Nyüzsög a sok kicsi én
Mindegyik mást hadar
Mást mond ugyanarról
Mást gondol, mást akar

A gondolataim marnak
Én meg hagyom magam
Nem is olyan rossz ez
Nyalogathatom a sebeimet

Valamikor lexikon volt a fejem,
Emlékszem újságokba rejtvényt fejtettem.
Betűket mint zongora billentyűket,
Szavakba írtam hisz láttam értelmüket.

Fogadni mernék, hogy már a címből kitalálta, mi lesz ennek a dolgozatnak a témája!

Hát persze, az eutanázia, a kegyes (?) halál. Orvosi szakszó ( euthanaszia), szó szerinti jelentése „könnyű halál”, a halál orvosi segítséggel való siettetése fájdalmas és gyógyíthatatlan betegségek végső szakaszában. Amúgy görög eredetű a szó, hasonlóan számtalan orvosi kifejezéshez. Az eu ( magyarul: jó, jól) és a thano ( magyarul: meghal) szavak összetételéből származik.

Eltakarja maszk az ember arcát,
Nem látni az életnek szép vágyát.
Szemekben fátyolos a nézés,
Szívekben lelkekben bús érzés.

Tele velünk van tér.

Bele sok, oly sok fér!

Valaha látlak majd?

Az Akarat hajt... hajt!...

S már szinte szégyellem, hogy verseim
még nem sorakoztak ünneplő ruhába,
tudományok útján sokat heverésztek
versek, mik könnyű forrásként keltek.

Cirka 40 éve életem meghatározó napjai voltak a hétvégék.

Mert szombat reggelenként kimehettem a szüleimmel a piacra – kiszabadulva ilyenkor nővéreim „túlcsorduló” testvéri szeretetének abroncsából – ahol miközben ők beszerezték a család hétvégi és következő heti élelmiszerszükségletét, én meredtem bámultam a bazáros játékkatona-készletét és gondolatban újjászerveztem az ágyam alatt tárolt műanyaghadseregem.

Megint éjszaka van. Véget ért egy félálom, kezdődhet a miénk…

Megint egy film. Megint egy új látomás. Látomás, amely arról mesél, amik voltunk, vagy amik lehettünk volna. Lassan álom-szuszogni kezdenek a társaim. Talán nyugodt is lehetne ez az élőkép. Ha nem hallanám őket…

Vége volt az esti előadásnak, ilyenkor mindig együtt iszogattak –, Carrasco az erőművész és Öcsi a bohóc. Mindketten benne voltak már a korban, és egész életüket különböző cirkuszoknál töltötték. Most épp a Silver Mundoval járták a világot, immáron hetedik éve.
Carrasco lakókocsijának kis kályhájában otthonosan parázslott a tűz, miközben kint ólomszín felhőket kergetett a viharos szél. Öcsi felemelte az üveget:

Nehéz sors várt Reád,
mikor megszülettél,
egyedül álltál fel,
hogyha elestél.

Földig igázva, porban a büszkeség.
Alig emlékszünk a dicső múltra.
Ránk taposott a kegyetlen új éra..

Tudom, nem hallod,
csendjeink összemosódnak.
Hallgatok én is,
hű cselédje a szónak.

Egy gázóriásról hogyan írjon verset az ember?
Rímest vagy szabadot? Joviálist hexameterben?
Eszközök és kezelőjük földi, de égibe látó.
Honnantól van az én és mettől meddig a bolygó?

Más a gyakorlat,
Más az elmélet.
Negatív szemlélet,
Hogy félig üres a pohár.

amikor anyám levest főzött
arany cseppek úsztak a tetején
a hűs panírja omlott
fehér rizshalmon ült a tányér tenyerén

Feketén vonul át lassan a nyelven és
nem helyezkedett el körmein feltevés
láttatni árnyait, hogy a sok közül ki az,
ha mindegyik hazugság épp ilyen igaz
s a megtorpant vesékből kiszáradt világ nagy
rabjaiból több lesz, de sohasem elég.

Zajlik az élet, lassan folyik.
Gyönyörködöm apró dolgain.
Délben, verő napfényben
úsznak a falak a színek énekében.

Felnéztem az égre,
Nap, mint koronavírus
nézett le a földre!

Ma
bárgyú
tegnapok
okoskodnak
a holnapokban.