Amatőr Művészek Fóruma

létrehoztalak
most édes cseresznyehúst
gondolok köréd

Színes virágok
egymás ölelésében,
mégis: árvácskák.

azt hittem vér
ez a bíbortenger
hömpölyög
árad
vagy
könny
fájdalomtól sós
iszonyú pára

Édes kis zöldes kaszáspókkal paroláztam,
Közben szememmel szemben vitorlákkal vitorláztak,
Tükröződve édes kis zöldes vizeken

Tükrök.
Csak éles szilánkok a hóban.
Vétlen fénytörés.
Könyörületesség lebeg odalenn,
világvége készül egy alvó ólban.

Most már tudom, hogy hiába várlak,
A nyüzsgő forgatagban nem talállak.
Szeretném látni, ahogy csillan a szemed,
Hallani a hangod, tudni a neved.

Sírva vigad kacér mosolyom,
penészes alomban térdig jár
egy január végi alkonyon,
nem csilingel a kristálycsillár.

Bagolyfőzetet kortyolok
Esténként, hogy elfeledjelek.
Megkavarom a löttyöt,
Majd később kóstolok, most
Nem lehet, megyek, lehűtöm a fejem,
Ismét.

kezelni kéne a napfényt
ahogy a redőny résein átbújik
ahogy a sötétszobába bejön

Érezlek, mint a petrichort.
Jelen vagy, a lelked sugallja.
Csak azért vagyunk a világon
hogy régi szép időket alkossunk
a jelenből a jövőben.
Kiszellőztetem a fejemet.
Megtöltöm ibolya és fagyöngy illatával.

Örök-várakozók világa ez.
Törökülésben virraszt a tudat
kukák lehajtott tetején.
Árkok mélyére söpört vágyak,

Rímfaragással próbálkozom, nagy akarással, de hiába,
mert a ritmus hiánya, meg az üres tartalom bénítja gondolatom.
Soraim stagnálnak, a falon lassan kúsznak az árnyak,
Mennyezetről pók figyel, domboldalon ló legel…

Olyan furcsa belegondolni
Milyen régóta várom már
Hogy meglásd
Én élek
És amíg vagyok
Élő dolgok kerülnek ki
Kezeim alól
Ilyen dolog ez
Ha elhiszed hogy halott valami

A nap eloson. Elbújtatva fényét
elszunnyad e szikrázó szembogár.
Párnára hajtja mindenki fejét,
kit nem tart éberen gondolatfonál.

lelassulunk.
a film
közepe
egy oldott
pillanatban
megigazul.

félek belegondolni megteszem
mégis talán rosszul látok
távolra normálisnak közel sem
mondanám hogy ez egy átok

Bennem úgy születnek szürke dallamok,
acélos lelkemet sebesre marják.
Kínjaimra arcuk felragyog,
és falnák titkaim, akár a dajnák
új ficsúrok pénzét cifra ágyakon.

Sétáink nyomvonalai csak
leírhatatlan rendszerben
értelmezhetők,
mint kifejtett jelenségek alakjai
a kezdő- és gyújtópontban,
ismerős lépések a jól
meghatározott idegenségben

Ajtók, combok, virágok
nyílva a várakozásnak,
elképzelt része lennék
a képzelt realitásnak.

Láttam ahogy a tehervonatok
húzták a hegyek felől az esőfelhőket
unatkozó erdők öklendezték ki
magukból a rétekre a csapzott vadakat

nézem a képed
és dúdolok

"Én nem is figyelnék és nem is nevetnék,
Ó, ha nem tudnám, hogy ő még csak most tizennégy.
Nem hisz a mesében - ez van a szemében,
Nem tudni mi van, mi van a fejében. "

Megpróbálta kiszabadítani a kormánylapátot és a csónak hátulját a rácsavarodott halászhálótól. Két kézzel erősen fogva húzta, rángatta, megpróbálta oldalirányban lefejteni, sikertelenül. Maga a háló piszkosszürke színű volt, a legszélén egy narancssárga szállal egészen körbe, valószínűleg a jobb láthatóság kedvéért. Ahogyan a mentőmellények színét is kiválasztották.

lentről nézem
minden más
tükröd lealacsonyít
parancsszavaid
felsértik bőröm

Teremtettél egy világot.
Beragasztott szemek
örökké keserűn vonaglanak.
A vágyak ollók.
A szavak háromszögekben járnak
éned absztrakciójában.

kék
pilla
öleli
tekinteted
barátkozását

Az alig tizenhárom éves, pöfeteggomba fiú, aki sajnos nem szenvedhette a számok tudományát, és alig volt képes megérteni, hogy vajon kettő meg kettő az miért is négy, és nem öt? Feszélyezett tétovasággal, és halálraítéltek rettegésével lépett ki a gusztustalan okádék-zöld táblához, amikor szólította az új matektanárnő.

1.
néha úgy érzem,
időtlen térbe csavart
lobogó palást vagyok –
magára hagyott hirdetőoszlop.
nyirkos csendben issza el fényem
az utcákra szorult, kíméletlen
paradicsom –

- Külvilág -

Túl sok lépést a lélek-végtelenben,
Évszázadok alatt nem tettünk még,
Csodára várunk rozsdás célkeresztben,
Pedig képünkbe sikolt már a Vég.