Amatőr Művészek Fóruma

1. Nehéz...

Látni, amit más nem láthat,
Tudni sötét titkokat,
Ismerni az ellenséget,
Lélektelen holtakat.

Reggel ha felébredek,
hálát adok Istennek,
hogy még itt vagyok,
közöttetek lehetek,
égiek és földiek.

Nem kell, hogy az ember bevallja.
Belül mindenki egyedül van,
akár az imából kiforduló
arca; tétova –
és olyannyira gyámoltalan.

A Földön ezer csoda -
Isten ennek oka,
Ő a fény, a szeretet.

"Beteg vagyok, nagyon beteg,
 Én Istenem, légy igazságos
 S úgy áldj meg, ahogy szenvedek. "

A világosság elmúlt.
Vagy most kezdődik.
Ki tudja?
Orvosoddal szemben, megbénulva.

Megjegyzés: Idézet: Ady Endre: Beteg ember fohásza

Lombok alatt pihen, alszik az éj, puha csend ül az útra,
távoli csillagok élete, fátyolos égen enyészik,
hűvös a reggel, az éledező ima hű fakereszten,
réti virágok alélt igazát, igeként emel égre.

Szembefordult a hálószoba ajtajával. Ha tévedett, már csak másodpercek vannak hátra életéből.

Sötétség… Sötétség… Világosság... Sötétség…

Az alagút szája, a benne várakozó sötétséggel. Átjáró egy másik világba. Múltból felvillanó pillanatfelvételek az emlékezet vetítővásznán, amelyek lassan mozgóképpé állnak össze…

Gyermekkoromban sokat utaztunk a Dunántúlra, a nagyszüleimhez. Vonattal persze, autónk sohasem volt. Az Alföldnek nem létezett bélcsatornája, mert testetlenül terült el a déli határon, de a Bakony vonulatai között igazán nem panaszkodhattunk. A ragyogó napfényben zakatoló szerelvényt egymás után nyelte el, majd köpte ki újra a véget nem érő acél országútjára a hegyek gyomrában kiépített alagútrendszer.

Isten hazudik,
úgy hazudik, mintha hinne,
Istennel nem vitatkozom,
nem filozofálok
pohár bor mellett,

(töredék…) ’

… karjaidban ringattál
mint Tavaszi szél a lombtalan fát
szemeid fényében
fürdött parányi testem

„Ami lenn van, ugyanaz, mint ami fenn van,
és ami fenn van, ugyanaz, ami lenn van. ”
(Tabula Smaragdina)

*
Porcelánfogak zajában,
villanó vakuk kereszttüzében,
ordasok között,

Tart még a karom fiam,
sebeid lüktetnek szívemen,
ha kérdezné Isten, akarnám-e gyötörni,
kínban ölni lelkemet látni téged - így:
azt felelném: akarom! Tart még,
tested nem teher, kezem közt lüktet
minden álmod, én hoztalak e létre,
és én is viszlek el.

Ki vagy te?
Ki szelíden szólni jöttél
a jóság szavával
az ébredőkhöz.

először eljött az áprilisi ég
addig áztatta a bőröm
míg patakokká olvadt
kézfejemről
eltűntek a kidagadt erek
puha tenyerem már
nem érinti meg a tied

s minthogy a megváltás
forintosítva vagyon
adj nekem pénzt
és békességet
védj meg a kísértéstől

már lehúztam bokámig
a bőrömet
minden idegszálam
rost és ín
minden hevenyészett
izomköteg miatta
kérlel

küldj érte szelet vegye hátára
kőbe ne üsse lábát
legyen aki vele nevet

nekem nem adtál
hűs tenyeret
csillagszámláló
szemeket

amit elvesztettem
mind övé lehet

van a mélyben egy pillanat
talán úgy esik
ki onnan és belőlem
mint más ami sosem
változik
sztenderdizált görbe
dogma vagy paradigma
Isten sóhaja
vagy csak éjfény
mely hófelleg pereméről
csendszálon zuhan

Ön egyszer sem kérdezte:
- Miért?
Én egyszer köszöntem meg,
de csak üzenve, mint egy klisét...

Megjegyzés: Köszönettel és ajánlással Dr. Ambrus József főorvos részére.

a mindenki egyformán szereti egymást elvén alapuló
össznépi hazugságot játsszák rogyásig minden csatornán
és jelentéktelenné váló gyertyafények karmolásszák
fekete szembogaraim tücsköt-bogarat reklámoznak
csak a fogyasztás szent gráljából ihassak

A Mihály nevű, gyors észjárású ember,
találékony, bölcs, az esze mint a tenger.
Arra törekszik, hogy mindenben jó legyen,
Ő mindig felfelé, halad így a hegyen!

Ősfák, óriási hinta, az a deszkapados,
végtelenbe nyúló kötéllel.
Hatalmas ablakok, amiken benéztek
a gyerekkori szörnyek.

Életre keltél karjaimban,
te szentséges szobor-szent,
s most áthevült tested szorongatom,
megmutatlak az égnek,
megmutatlak fának, virágnak,
hogy el ne vessz másnap,
el ne vessz semmiképpen.

Dicsőség Istennek,
Dicsőség Istennek a magasban,
Ki tévelygésbe vezetett bennünket,
S nevet a halálon a halhatatlan.

11. zsoltár: Szenvedély póráza

Szeretlek Uram. Hallgasd meg imám,
Látod, sötét köröttem a világ.
Fényre vágytam, szereteted kértem,
Nyújts ki a kezed, enyhítsd a vétkem.

Homályok zsúfolt valóságrészleteiben, felkelő hajnalok lámpagyújtogató fényei hamar eltűnnek, fogyatkoznak; mélység s magasság közt aligha létezhet kivezető út, csupán kiáltó szakadékkal teli! Hangokká lényegül majd át a Tér; egyetlen szerelmes ujjbeggyel simogató, gyöngéd érintésben ott lüktet a kimondott, örök érzelem: boldogságban sugárzó, tág pupillák szökkenő percek halhatatlanságát sóvárognák vissza, amit látomások varázshatalma szándékosan torzít!

Uram! Megannyi esdeklőt
óvott bársony tenyerem,
simítva nékik jövendőt,
feleztem vélük kenyerem.

Egyetlen boldog pillanat,
ami belőled itt maradt,
feltámadásod öröme,
bús napjaimat töltse be.

A halálnak szépnek kell lennie.
Ránctalan szeműnek, kíntalannak,
testet hagyva földi, víg tavasznak -
szelíd vonásunk, mondd, istenhit-e?

Megjegyzés: (2017. november)

Elúszott a felhő az ég óceánján,
bíborra mit fest a nyugvó nap. És én is.
Lehetnék talán én a nap, bús, mosolygós.
Mint egyszemű kozmosz, onnan lenézőben.

Elvágyom ebből az elaljasult létből,
ahol az önzés lett a morál,
ahol ember embernek farkasa lehet,
ahol sovány ételért sor áll.

...Közben a tiéd alá nyúlok. Az én nyakamban a párja függ – tudom, hogy nem lehet kizárólagos lelki társ egy medál, talán mégis azért képzelem ezt, mert… Mindketten tudjuk, hogy miért. Legalábbis isten biztosan tudja. Van különbség köztük. A tiéd erős, fényes, és szerintem egyenesebb is. Az enyémet árnyékba rejtem. Vannak napok, amikor nem is viselem. Nem mások megítélése miatt, talán csak bosszantani akarom mindannyiunk apját. Mint egy kamaszlány, jelentéktelen hanyagsággal, pillanatnyi sértődöttséggel.

ahogy az idő múlik
egyre gazdagabb leszel
nem a vagyonod nő
magadat

Nem értette. Pontosabban nem volt tudatában annak, hogy miért acsarkodnak ennyire ellene, miért emelnek fegyvert reá, holott előtte ő oltalmazta – igaz külhonban – pont ezeket az embereket. Zarándokokat szállító hajóval tért meg Jeruzsálemből, ahová maga is zarándokként utazott egykoron, hogy lássa a szent várost, imádkozhasson a Szent Sír Templom falainál, erőt merítve ezzel rendje további szolgálatához.

Megjegyzés: Köszönet Aevie-nek, mert nélküle nem született volna meg ez a történet.

Sorsom kegyes voltál
hozzám, fájó elmém
reménnyel feltöltötted
immár. Hogy újra tudjak