Amatőr Művészek Fóruma

Az alacsony boltívek egy félkör alakú kőasztalt őriztek. Még Swaraeen király építtette át ezt a termet közvetlenül a trónterem mellett. Azóta hallgatták végig az ívbe hajló kövek a Birodalom minden ügyét. A félhold-asztal egészen belevénült a történelembe, a hideg márvány erezete mintha egyre inkább halványodott, kopott volna az idők során rárakódó terhek alatt. Az asztallap díszes mintája már alig látszott. A tizenkettő tanácstag faragott széke viszont vadonatúj volt, azokat kicserélték Swaraeen és Swaraeena ideje óta, fényesen sorakoztak a félkör mentén, hogy egyik se helyezkedjen el közelebb vagy távolabb az egyenes oldal közepén álló magasabb támlájú széktől, amelynek tetejére a koronát faragták ki. Ezzel is kifejezték, hogy a tanács tagjai egyek, a félhold körül nincsenek rangok és kiváltságok.

Az emberek mióta rájöttek, hogy nem egy lapos tányéron zajlik ez az életnek nevezett misztérium, és hogy a golyóbis, ami a lakhelyük csak egy a trillió-trilliónyi közül, sokféleképpen próbálták leírni, milyen hatalmas is az univerzum.
Én nem próbálom.
Egyezzünk meg abban, hogy felfoghatatlanul nagy.


Megjegyzés: ( mégis az igazsághoz tartozik. hogy a történetet egy gyerekkori rádiójáték..., és az AMF ihlette.... -akinek nem inge, ne vegye magára.)
Sok szeretettel Szemitől (8. 5. 15)

Alevadar, Elsho fejedelme, az ország egyik legelső, és saját véleménye szerint egyenesen a leghatalmasabb ura újdonsült királynőjét szemlélte, mikor az beszéde után visszaült trónjára, és Aedether kezdett ismét beszélni. Büszke arckifejezése hasonló volt, mint Maromáé a kezdeti időkben, amikor még élt az öreg király is, és neki trónörökösként kellett kivívnia mindenki tiszteletét. Alevadar három évvel volt idősebb Marománál, egymással versengve nevelkedtek az udvarban. Mind szellemi mind testi képességeik olyan kiegyenlítettek voltak, hogy egyikük sem tudott a tornákon vagy más területen a másik fölébe kerekedni. A kettejük közötti különbség akkor tűnt fel, amikor Maroma elvette Lorinát, egy semmi kis földesúr lányát.

IV. Maroma király szemei szigorúan mégis jóságosan néztek lányára. Melegségük emléke nem hunyt ki egészen, de megmaradt a tiszteletet parancsoló hideg pillantás is, amitől alattvalói összerezzentek. Büszkén állt, palástja úgy terült szét körülötte, hogy az egész képkeretet betöltötte, kardját büszkén tartotta.
- Segíts az úton, amire lépek – suttogta apja képének Adriana. – Ha már így történt, hadd legyek méltó utódod! Ne hozzak szégyent a Teleranok nevére!

Szerző: 'Elképesztő történetem van egy cserepes virágról. Annyira elképesztő, hogy lehet, el se hiszed, amit hallasz. '

Megjegyzés: 2006. 10.

5. Este van… este van…

Amint beléptem a szobámba az első megmozdulásom az volt, hogy kulcsra zártam az ajtómat, a második az, hogy ledobtam az utóbb már kezemben cipelt iszonyat nagy bőröndöt, és bentebb sétáltam a kandallóban lobogó tűz fénykörébe. Halvány sejtelmes fény töltötte meg a szobámat a táncoló lángok által. A fal mélykékjén ezüstszín rózsák bontották virágaikat, és kúsztak mindenfelé falszerte. A völgyre néző ablakok függönyei, most takarták a téli táj látképét. Az éjfeketén ránk boruló sötét eget, és a mély álomban szuszogó erdőt is.

Aarvon furcsán nyugodtnak érezte magát, ahogyan ott állt az elöljárók tekintetének kereszttüzében vádlottként. Habár fölötte hoztak ítéletet mégis felszabadultság volt benne. Eljött ide, és ezzel már ő megtette az ő részét. Ismét embernek érezte magát, és ha ki is zárják majd, legalább becsületének néhány morzsáját megmentette, és szembenézhet a világgal. Leeronnak és a Históriásnak igaza volt.

Adriana várakozott. Gled kért tőle kihallgatást, és érezte, hogy ez lesz az első súlyos és fontos feladata, amit meg kell oldania. Az, hogy Adran eljegyezte Ahreát, megkötött egy szerződést, és most a halálával a herceg minden kiharcolt eredménye semmivé vált, bonyolult helyzetet teremtett. Ennek ellenére igyekezett nyugodtnak látszani. Oliendert meg kell győznie róla, hogy képes tárgyalni a herceggel. A kormányzó még nem bízott benne, ezt világosan érezte, mert ragaszkodott hozzá, hogy ő is jelen lehessen.

Megigéz az este csillag-mosolyokkal,
zárt szemmel kutatom, melyik a mienk.
Lecsorog a fényük, s míg simogatnak,
bőrömre borzolnak bársony színeket.

Megjegyzés: Amikor a mesék találkoznak a vágyakkal... - a Final Fantasy ihlette. A mesék azért születnek, hogy valóra váltsuk őket.

Fodrokat borzol víz hátán,
parton oson, siklik csillámán.
Fénycserepekkel labdázik,
eljön az éj, mégsem fázik.

Oliender furcsának érezte a helyzetet. Először akkor lépett ebbe a dolgozószobába, amikor még Maroma apja, az öreg Maroma volt a király. Mikor már az ifjabbik Maroma mellett szolgált, otthon érezte magát a helyiségben, naponta megfordult benne, hogy megbeszélje az állam ügyeit Maromával. Aztán jött Adran. Különös volt, de ő legalább beleillett a szoba képébe. Most Adrianát kell megszoknia benne. Tulajdonképpen nem kéne furcsán éreznie magát, hiszen ezt csinálta egész életében. Egyik király a másik után.

Adriana nem tudott aludni a temetést megelőző éjszakán. Felkelt inkább. Magára vette a köntösét, és a sötét folyosókon át elindult a kristálykupola felé. Látni akarta még egyszer Adrant. Szinte öntudatlanul botorkált végig a sötét palotában. Belépett a kristálykupola alá. Adran felravatalozott teste mellett két gyertya égett, fentről a hold és a csillagok halvány fénye világított. A gyertyák remegő lángjai hol megvilágították a volt királyok arcait, hol megcsillantak egy-egy folton, máskor pedig sötét árnyékban hagyták őket. Adriana odament a ravatalhoz. Nézte a sápadt arcot. Nem búcsúzott el még igazán. Lehajolt, és suttogni kezdett a sötétbe.

3. fejezet

A járat végül nem tartogatott számukra több meglepetést annál, mint amire egyébként is számítottak. Úgy, mint: találomszerűen elhelyezett földkupacnak álcázott csontvázak a falak mentén, magukat hangos reccsenéssel Égpenge csizmájának átadó apró csontocskák –amiket a harcos hol halkan szitkozódva, hol hangosan káromkodva fogadott– vagy mint a járatok mennyezetéről dúsan aláomló pókhálók, melyeknek lakói immár épp úgy holtak voltak, mint a járat többi tagja.

3.

Shallia ezt utálja minden közül a legjobban. Hallja ő is a csengőszót, és azon biztos tudatban kezd el készülődni, hogy későbbre kell halasztania az edzés elkezdését. Az egyik mélységi gnómot el is küldi Zek– hez, hogy lehetőleg kezdje el helyette a kiképzést. Sajnos ez alól már nem bújhat ki.

A nap ugyanúgy sütött, mint máskor, mikor Aarvon felébredt, talán kicsit magasabbról, talán kicsit fényesebben. Nem tudja, hogy meghalt a király? Nem tudja, hogy Vrednában egy lányra súlyos gyász szakadt, hogy a világ kifordult kerekéből? Felkelt, felöltözött, és nem értette, hogy miért eszik egy darab sajtot reggelire, hogy miért vesz magához egy cipót a kosárból. Miért indulnak el lábai a toronyból az erdő felé, és a fák miért nem kopaszok már? Miért virítanak ennyi színben, ha egyszer csak a fekete létezhetne ebben a pillanatban?

A Históriás nesztelen léptekkel haladt végig a magasba nyúló polcok között. Tudta, hogy itt a csendben megtalálja, akit keres. A könyvtár mindig menedékhely volt, hiszen a poros kötetek dohos illata annyi titkot megőrzött már hűséggel. Sok évezrednyi tudás és rejtelem temploma volt a végeláthatatlan csarnok. A könyvtár teljes sötétségbe vonta élő és élettelen lakóit, mert itt a tüzet megelőzendő nem világított fáklya, csak a tudósok néhány halvány mécsese. Most csak egyetlen apró fénypont vibrált a sor végén egy asztalnál az ablak mellett. Fekete ruhás sziluett bontakozott ki a Históriás szeme előtt a gyenge fény árnyékában. Felemelte a fejét, és kutatva nézett körbe, mintha megsejtette volna, hogy valaki figyeli.

2. fejezet

Vadárny tovább gondolkodott magában, jobbjával folyamatosan az állát simogatva, figyelte a vésetet és az egész végeredményeként a lótuszt formáló alkotást. Már szinte mindent szemügyre vett. De minden hajlat, minden szirom a helyén volt. Repedés egyik környékén sem volt látható.
–Mi van ha csak túlreagáltam, és ez csupán egy közönséges ajtó?

A sötét éj bársonyos takarót vont Makozinra. A város mély hallgatásba merült, a döbbenet csöndjébe. Hallották már a hírt, suttogás volt a kövek alatt, amit gyors lovasok hoztak, de senki sem tudta, mit higgyen. Bizonytalanul jártak körbe a gondolatok, hogy a vadászat véresre sikerült. Amikor lovasok hosszú sora vált láthatóvá a falakról nyugat felől, de a királyi lobogó helyett csak fekete vászon volt a zászlótartók kezében, már sejtették, hogy mégis igaznak kell lennie a hírnek. Csak egy pillanatig élhetett a remény, hogy a sötétben nem lehet jól kivenni a színeket, de ott volt a koporsó is végső bizonyítéknak. Az emberek néma főhajtásra vonultak csak az utcára. Virággal hintették az utat a halott előtt.

Adriana némán állt. Fájt minden mozdulat, minden levegővétel. Még pislogni sem pislogott. Üresen meredt a semmibe. Nem akarta, hogy bárki zavarja, de tudta, hogy elkerülhetetlen a világgal való érintkezés előbb-utóbb. Bízott benne, hogy kap még időt, de nem adatott meg neki. Kinyílt az ajtó, és Oliender úr, mint egy fenyegető árnyék jelent meg benne. Lassan közeledett, meghajtotta a fejét.

Oliender úgy sírt, mint egy gyerek. Adran sokkal inkább volt a fia, mint a királya. Neki kellett volna megvédenie, Maroma rábízta őket. Nem sokkal a halála előtt, miután a hadvezére hűtlen lett hozzá, beszélt erről.
A mindennapi ügyeket beszélték meg a dolgozószobában. Kellemes szoba volt. Nyugatra néző erkélyén át mindig beáradt a délutáni napsütés. A padlót finom szőnyeg borította be, mintáját a végtelenségig lehetett volna bogarászni. A nyárvégi nap utolsó sugarai vonták aranyfénybe a király öregedő arcát azon a napon is.