Amatőr Művészek Fóruma

Ideje tisztáznom a nemzetiségemet, hiszen a nevem félreértésre adhat okot. Szóval, magyar vagyok, és a Jonny csak művésznév. Szólóénekesi „karrierem” eddig két koncertből tevődik össze, melyeken úgy összesen „tolongott” harminc néző. Igen, ez cikinek tűnhet, de még a világsztárok is kezdik valahol. Én egy téren kezdtem egyetlen szál gitárral a kezemben, és néhány dalomat adtam elő.

Mint köztudott, az Élet nem egy rózsaszín álom, ahol boldog emberek sétálnak szanaszét az utcákon. A tíz perc alatt, míg melóból haza érek, általában egy kezemen megtudom számolni, mennyit látok ebből a „ritka fajból”. Persze nem vagyok léleklátó, de mért is kéne? Az embereknek az arcukra van írva minden, mikor elgondolkodva sietnek hazafele, vagy akárhová, a lényeg, hogy épp nem kommunikálnak egymással.

Katalin, az édesanyja,
Ebédelni egyre hívta,
De nem jött rá válasz semmi,
Pedig imád hamit enni.

MESÉLŐ
Nem szundizott ócska szánon,
Üldögélt csak tölgyfa ágon.
Ő meg hívott segítséget,
„Válj valóra Mókusélet. ”

Csodavilág...
Ugye ez vicc?
Betonjárdán
Csak gyenge skicc,

Fürge mókus
Ugrándozott,
Ágról-ágra,
Mert így szokott.

Ballag a hold a napfény elé
Lábnyomában bíborzselé

Halál angyala suhant
végig sötét városon,
lámpások vibráló fénye
tükröződött égbolton...

A sirályok meredeken vetődtek a tó vízébe. A csobbanást követően vizet fröcskölve újra a magasba emelkedtek, némelyiknek sikeres volt a fogása. Árnyékaik telepettyezték a Loc Gossiát Gossia városával összekötő hidat. Vika zihálva szaladt a híd peremén századok óta ácsorgó, a madarak által meggyalázott szobrok alatt. A hátán egy nagy, háromszög alakú sötét bőr tök imbolygott. A másik kezével a holmijait tartalmazó kis zsákot próbálta a vállán tartani, de állandóan lecsúszott kibillentve az egyensúlyából. Végül feladta és inkább a hóna alá szorította.

Vika leereszkedett a hűvös pincébe. Lassan lépkedett végig a homályos és visszhangos folyosón. A gyomra összeszorult, részben az éhségtől, részben a félelemmel vegyes izgalomtól. Újra megerősítette magát a döntésében, ahogyan napközben már számtalanszor, meg fogja csinálni, akármi is történjen.

–… a felelőtlenség önmaga büntetése, ezért értelmetlennek látom a dolog további eszkalálását. Ami pedig az én felelősségemet illeti, bocsánatot kérni nem fogok. Főként, mert fölösleges lenne és lényegében haszontalan. És én nem szeretek haszontalan erőfeszítéseket tenni, különösen, ha van mód a helyzet megoldására.
A nő hangja nyugodt volt és kellemes, akár egy patak csobogása.

A tiszta éjszakai eget csillagok százai pettyezték, amik pislákoló bogarakként táncoltak a Hold korongja körül a Gossia-tó finoman hullámzó tükrén. Loc Gossia sötétségbe burkolózott, azonban az oldalán egy apró fénypont szentjánosbogárként pislákolva kúszott végig a folyosó ablakai mögött.
Irina felemelte a kezében éles fénnyel világító pici gömböt, ami megvilágította a szorosan mellette sétáló Aliyát és Vikát. Az alakjaik által vetett magas, groteszk árnyékok a díszes mennyezetről lebámulva követték őket.

Vika léptei tompán visszahangoztak a lemenő nap fényétől homályos folyosón. Kezében egy kosarat vitt, benne szépen összehajtogatott tiszta ágyneműk. Gépiesen lépett be a szobákba, kicserélte a paplanokat, aztán ment tovább a következőhöz.
Az oktatók lakószárnya mindig csendes és üres volt. Az oktatók a közeli Gossia városában éltek, így a szobák az idő jelentős részében üresen álltak és csak vendégoktatók vagy más látogatók használták őket. Ennek ellenére mindig tisztán és rendben tartották őket a Loc Gossiában uralkodó rend és fegyelem jegyében.

Vika összedörzsölte a lepedőt, hogy kiszedje belőle azt a különös, sötét foltot, majd újra a lavórban lévő víz alá nyomta. A kezei be voltak ráncosodva a nedvességtől. Aliya újabb vizes lepedőt terített a szárítókötélre, majd meghúzta a kötelet, amire egy csigás szerkezet tovább vitte helyet adva a következőnek.
– Az biztos, hogy akiből ez kijött, az már nincs életben – mondta Irina egy lepedőt feltartva, amin egy hatalmas, vörös folt éktelenkedett. – Szerintetek ez egy ember volt? Szerintem inkább három.

– Nevetségesen néztek ki. A féleszű, a mérges törpe és az aggódó anyukájuk.
Meira de Dorkianba az Elemek Terme előtt futottak bele. Vika megremegett és még jobban összehúzta magát.
– Nem vicces mások baján szórakozni, Meira – förmedt rá Aliya. – Akkor sem volt vicces és most sem az.

Álomtörő, szép hajó,
Tengervizen volna jó,
Mocsár jutott tenéked
Ezzel kell most beérned.

A kupolán lévő résen átszűrődő fénysugár már elérte a terem közepét, amikor Vika sorra került. Idegesen bámulta a fénykört és a benne szálló pörszemcséket. Merlara Almar magiszter sápadt ajkai bátorítóan mosolyogtak a lányra. Vika azonban kevésbé találta a mosolyát bátorítónak és barátságosnak, miután a mágusnő ugyanezzel a mosollyal nézte végig az előtte próbálkozók szenvedéseit. Ahogyan vért köpködtek, lebénultak a végtagjaik és kiabáltak a fájdalomtól.

Merlara Almar zavarba ejtően más stílust képviselt, mint amihez Vika Loc Gossiában hozzászokott. A sötét tünde mágusnő sokkal barátságosabbnak és elérhetőbbnek tűnt, mint korábbi oktatóik. Sápadt ajkai mindig mosolyogtak, senkit nem hordott le vagy utasított rendre; a megszokott szigor és fegyelem légköre feloldódott. A lányok közti óvatos sutyorgásból beszélgetések lettek. A magiszter egyenesen buzdította őket, hogy tárgyalják meg a demonstrációit és magyarázatait.

Türelmetlenül álltunk hosszú sorban,
fülledt melegben, régi múzeumban.
Előttem csodás, drága tünemény,
feszült ruhája szembetünő élmény.

Irina fintorogva a hasát markolászta.
– Nem kellett volna lekésni a reggelit.
– Igazán? – Aliya szemei megvillantak. – És ez kinek a hibája?
– Ha nem állsz le tollászkodni, odaértünk volna.
– Ha nem lennél ennyire gyerekes, akkor nem csak odaértünk volna, de a mosodába se kellene mennünk.

Irina hangosat nyögve kinyújtózkodott, lerugdosta magáról a takarót és felült. Szőke lobonca mögül álmosan hunyorogva nézett körbe a szobában, majd egy nagyot és hölgyhöz egyáltalán nem illőt ásított. Az ajtó zörögve kinyílt és Aliya lépett be, az arcára azonnal kiült a bosszúság.
– Már megint ez, Irina?
A szőke lány fel sem nézett, csak az ágya szélén ülve vakaródzott tovább.

A Kutya kicsi korában került az Emberhez. A férfi akkor mélyponton volt. Munkáját elveszítette, párja faképnél hagyta, és ahogy az emberek között nem ritka, barátai eltünedeztek. Egy bádogszürke téli délután sötét gondolatokkal baktatott hazafelé az üres lakásba. A nyüzsgő aluljáróban egy asszony kölyökkutyákat kínált kosárból. A nő, a rengeteg ember között, már messziről, csak őt figyelte, mintha rá várna. Az Ember hirtelen ötlettől vezérelve kiválasztotta a legaranyosabb barna gombócot.

A hatalmas óceán közepén az Üveghegy lábánál egy kis szigeten élt az egyfejű sárkány. Grönlandról menekült ide, ott született, de szülei megvénültek, és a birodalmukat a legöregebb sárkányfiú kezére játszották. Bátyja nem hagyta békén, minden ürügyet megragadott, hogy megkeserítse öccse életét. Nyílt szándéka volt, hogy addig tör borsot öccse orra alá, mígnem eléri, hogy önszántából továbbáll, nem veszélyezteti a trónt, a megszerzett birodalmat.

– Engedd lejjebb a karodat – súgta az apja. A távolban valahol egy szalagos bagoly hívogatta a párját elhaló hanggal. – A tust pedig tedd kicsit feljebb a válladnak.
Clair úgy tette, ahogy az apja mondta. Lassan, ütemesen lélegzett, a tekintetét pedig egy pillanatra sem vette le a célpontról.
– Lazíts a karodon, ne feszüljön be a könyököd. Úgy. Jó lesz.

Mint felfordított szakajtók álltak a dombok,
mögöttük a nap felhők között bujdosott.
Egy pillanatra megállt a hegygerinc tetején,
aztán mintha legurúlt volna tüzes mezején.

– Viszlát, Mr. Royce! Jó utat! – mondta Darrell, azzal belelökte a hullát a folyóba. A férfi testén úgy feszült körben az átnedvesedő halványkék ing, akár egy buborék, majd szép lassan hömpölygött végig az apró folyóágon. Darrell feszült figyelemmel kísérte a holttestet, nehogy az fennakadjon egy sziklán valahol. Szerencsére Mr. Royce együttműködőbbnek bizonyult holtában, mint életében, úgyhogy szépen himbálódzott végig a sodrással, míg el nem tűnt Darrell szeme elől.

A Nap ereszkedő korongja sárgára festette a dombon magasodó várat, az alatta elterülő kis város hegyes tetejű házikóit és a körülöttük látszólag a végtelenbe nyúló széles mezőket. A keleti szél lágyan söpört végig a füves dombokon és fütyült az éles sziklákon, a magas fű hullámzott akár a tenger.

Szépséges öböl, különösen amikor kék. Olyankor, mikor az ég is kék felette. Most nem kék, most áthatolhatatlan a szürkeség, vadul tombol a szél, felkorbácsolja a tengert. Az ég is haragos. A hullámok már-már felcsapnak ide a partra, ahol ül egy padon, pedig a kavicsos part, az lenn van, legalább öt méterrel lejjebb.
Dühöng a szél, a hullámverések habossá válnak, felcsapnak, majd visszahúzódnak... ezt ismételgetik már vagy fél órája. Előrejelezték a vihart, készült rá, itt az esőkabát mellette a padon. Látni akarja, hogy tombol. Elejétől a végéig. Látni akarja, mert az ő lelkében is vihar dúl, eszeveszett vihar. Éppen ilyen tajtékos hullámok tombolnak benne, mint amit itt lát maga előtt.

Ismertlen távlat. Kalifornia kis városában ahol majdnem mindenki ismerte egymást, élt egy kis család. Az apa egy nagy vállalat beszerző ügynöke volt, sokat volt távol a családtól. Felesége soha nem dolgozott, az otthoni munkáján kívül, ahol nagy kertjükben tevékenykedett. Szép nagy házuk volt két garázzsal, két autóval, amiből az egyiket lányuknak szánták ha majd felnő. Lybi már elérte a tizenhatodik évét és nagyon türelmetlen volt.  Már abban a korban volt, hogy megkaphatta volna a hajtási engedélyt, de mindíg valami közbejött és el lett halasztva. Lybi egy nap beült a neki szánt autóba, szép csendesen kigurult a garázsból.

Las-Vegas-t elhagyva a Nevadai országuton észak irányába közepeskorú ember állt, karját
feltartva, remélve, hogy valaki felveszi. már esteledett az eső szemerkélni kezdett, a szél
fújdogálta a tumbleweed gazokat. Az ember már jó sokáig állt ottan türelmét vesztve egyik
cigarettát a másik után szívta.

Virradt. A Nap éppen kikukucskált a homokdűnék mögül, bíborba, aranyba öltöztetve a tájat, mikor a berel őrszem megpillantotta a porfelhőt, mely a fulorrgegesz közeledtét jelezte. Szolgálati tükrével tüstént jelzett társainak. A tábor felbolydult. Kürt harsant, dob pergett, a Főnök pattogó hangon osztogatta parancsait:
- Riadó! Mindenki fegyverbe, csatasorba! Futár a mocsári berelekhez!

2019 06. 10. 14 óra 10 perc, New York, 127. utca

- Üdv! – ült be energikusan Sandra a Blue Dreams nevű presszó előtt álló Cadillacba. – Kérem a képeket! – tért rögtön a lényegre. Világéletében ki nem állhatta a pepecselést. Majd talán totyogó mamiként, de most még huszonkilenc évesen minden sejtjében lüktetett az élet. Talán túlságosan is. Az élet, amely roppant rövid, nincs hát idő felesleges tiszteletkörökre.

A hangár ablakán át nézte, ahogyan odakint a hó csendesen hullott. Szemét kicsit vakította a kinti fehérség és a holdfény, de olyannyira tetszett neki, hogy valami különös érzés kerítette hatalmába abban a percben. Szárnyai kókadtan csüngtek mellette, de nem vonszolhatta hosszasan, mert az érzékeny bőrredőkben a kifeszíthető hártyák kilyukadnának járás közben, ha nem zárná össze őket. És az, hogy belátható időn belül újra repülni tudjon, egyelőre lehetetlennek tűnt.