Amatőr Művészek Fóruma

Adriana némán állt. Fájt minden mozdulat, minden levegővétel. Még pislogni sem pislogott. Üresen meredt a semmibe. Nem akarta, hogy bárki zavarja, de tudta, hogy elkerülhetetlen a világgal való érintkezés előbb-utóbb. Bízott benne, hogy kap még időt, de nem adatott meg neki. Kinyílt az ajtó, és Oliender úr, mint egy fenyegető árnyék jelent meg benne. Lassan közeledett, meghajtotta a fejét.

Oliender úgy sírt, mint egy gyerek. Adran sokkal inkább volt a fia, mint a királya. Neki kellett volna megvédenie, Maroma rábízta őket. Nem sokkal a halála előtt, miután a hadvezére hűtlen lett hozzá, beszélt erről.
A mindennapi ügyeket beszélték meg a dolgozószobában. Kellemes szoba volt. Nyugatra néző erkélyén át mindig beáradt a délutáni napsütés. A padlót finom szőnyeg borította be, mintáját a végtelenségig lehetett volna bogarászni. A nyárvégi nap utolsó sugarai vonták aranyfénybe a király öregedő arcát azon a napon is.

Őszhó

Az égig érő ablak előtt támaszkodott, egy kis időre muszáj volt kijönnie ide kiszellőztetnie a fejét. A felhőket nézte, de akárhogy koncentrált, mindenütt, minden habban csak szörnyű erőszakot vélt meglátni. Nagyot sóhajtva felegyenesedett, és megfordult. Tekintete a falon függő rézkvarcokra tévedt, melyek a hónaptestvéreket ábrázolták. Elmerengve figyelte a tizenkét testvérről készített fekete-fehér rajzot.

A férfi megbújt a fák között. Már napokkal ezelőtt bejárta az erdőnek ezt a részét. Figyelte az állatokat. És a vadászokat is. Tudta, hogy merre fognak menni. Azt is tudta, hogy melyik ösvényt merről tudja megközelíteni. Alkalmas helyeket keresett. Olyan helyeket, ahol senki nem veszi észre őt, de ő jól lát. Olyan helyet, ahol könnyen célozhat. Olyan helyet, ahonnan szempillantás alatt eltűnhet.

A lábak együtt dobogtak, a karok egyszerre szegeződtek a magasba, majd tapsra ismét le a mélybe. Mindannyian egyszerre fordultak, majd törtek előre apró ugrásokkal. Cipőik tompa puffanással érték a padlót, hogy ugyanazzal a lendülettel újra felemelkedjenek. A lányok szeme mind a táncmesterre szegeződött, miközben a zene vérpezsdítő ritmusa, ősi ereje magával ragadta őket. Adriana élvezte a felszabadító mozgást, a lüktetést, ahogy lassan udvarhölgyeivel egyetlen közös testet kezdtek alkotni.

A beválogatott testőrök öröme határtalannak tűnt. Hadront, Aarvont és Leeront vállukra emelve vitték a többiek a lovagterembe, hogy közösen megünnepeljék a sikerüket még a nagy királyi vacsora előtt. Aarvon nem tudta, hogy hová fér el benne mindaz az öröm, amivel megtelt. Nem tudott eleget kurjongatni a többiekkel együtt, nem tudott elégszer összeölelkezni Leeronnal, hogy kifejezze mindazt, ami benne volt. Nem tudott leszállni a földre. A lovagtermük hangos ujjongással telt meg. Gratuláló emberek gyűrűje vette körül a kitüntetetteket. Ismerősök és ismeretlenek egyaránt megszorították a kezüket, és Aarvon szeme sarkából látta Harwan elismerő pillantását is. Csak egy emberrel nem ismerték el egymás teljesítményét, Hadronnal. Ő tőlük kissé külön egy másik kör közepén állt.

Jönnek a villik! Jönnek!
Úgy, ahogy illik: szörnynek.
Ó, nem is szörnyek: tündér
mindegyikük! Eltüntél?

Megjegyzés: Jegyzet: Szent Iván éjjelére

Ahogyan egyre melegebb lett a nyár, úgy közeledett a testőrök tornájának az ideje. Aarvon, aki minden szabad percét gyakorlással töltötte már addig is, nem tudta tovább fokozni ezt a mennyiséget, de ezentúl nem ő volt az egyetlen, aki még vacsora után is a gyakorlótérre ment. Senki sem szerette volna elhagyni az udvart ilyen korán, de csak kevesek válhattak kistestőrré.

A következő napokban végigvonult Makozinon Rendon elfoglalásának a híre. Néhány napig erről beszéltek, aztán elmúlt. Nem rázta meg különösebben az embereket, hogy messze a vad határvidéken mi történt. Adriana nem felejtette el, de napjait mégsem az aggódás töltötte ki, hanem a remény. Egyfolytában Ahreával sugdolóztak.
- Szeretném, ha egyszer igazán szeretnének – mondta Ahrea. – Azt is szeretném, ha sikerülne teljesítenem atyám akaratát. Azt akarom, hogy büszke legyen rám, amiért jól szolgálok neki és Íh’ Trionnak, bár annyira sajnálnám otthagyni Íh’ Triant. De hát akármelyik lány boldogan lenne a bátyád felesége, azt hiszem, nekem sem kéne panaszkodnom.

Adriana furcsa álomból ébredt, maradék foszlányai még ott keringtek körülötte, de ahogy próbált visszaemlékezni az érzések lenyomata is semmivé vált. Körbejártatta szemét, de az ágy függönyei mögött levő szoba nyugodt volt. Nézegette kicsit ágymennyezetének faragványait, és átfordult a másik oldalára. A könnyű takarók alatt kényelmesen feküdt, szemét újra lehunyta, amikor mégis valami neszt hallott. Az udvarhölgyek hálóháza felől jött. Mintha valaki halkan sírt volna, de az álom már túl mélyre húzta, semhogy felkeljen.

Beköszöntöttek a nyár meleg napjai. Adriana egyik termének ablakfülkéjében húzódott meg. Hallgatta Seemea hárfájának lágy dallamát, udvarhölgyeinek halk beszélgetését, nevetgélését miközben hímeztek vagy varrtak. Ő maga most túl nyugtalan volt az ilyen aprólékos munkához, ezek a hangok idegennek hatottak, és nem fértek hozzá, gondolatait egészen más töltötte ki. Fülébe jutott a suttogás, hogy férjhez akarják adni őt.

Adran örömmel állt fel a trónszékről. Úgy tűnt sikerült megnyernie a háromhídi Kereskedőtanács fejét. Virmong tartotta kezében az egész birodalom kereskedelmét, kiváló kapcsolatai voltak még a Tengerentúllal is. Eredetileg panaszkodni jött. Az utóbbi időben több karavánja is eltűnt délen, állítása szerint segített volna, ha a király ad katonai kíséretet, de Adran nem látta be, hogyan segíthetnének a katonái a sivatag viharain.

Egymásnak feszültek a kardok. Vicsorogtak egymásra. Ez az erő próbája volt. Ki bírja tovább? Aarvon igyekezett. Nem akart megint alulmaradni, de Leeron ismét eltaszította, és ő a földre esett. Immár negyedszer végezte így.
- Ne próbálj ilyen erőszakos lenni, nem való hozzád, és sosem győzhetsz úgy le. Inkább próbálj gyorsan és ravaszan játszani. Úgy lesz esélyed.

Adriana hallotta maga körül a selyemszoknyák suhogását, a lányok visszafojtott lélegzetét, lépteik apró neszét a füvön, a szellő rezgését és a madarak csipogását. Mindez egy óriási dallamot alkotott benne, ami vezette bekötött szemei helyett. Tapogatózva indult el, hogy megtaláljon valakit. Néha elkapott egy-egy hajtincset vagy ruhaujjat környezetének énekét követve, de könnyedén kicsusszantak ujjai közül. Megállt egy pillanatra, és körbehallgatózott. Érezte, hogy valaki megkerüli. Villámgyorsan fordult meg, és finom szövet akadt a kezébe. Végigsimította a ruha hímzését, és apró virágos íh’ trioni mintát tapintott ki.

Őszelő

A király kezében reszketett a kulcs, míg zabolátlan tekintete az orra előtt történő katasztrófát szemlélte: a palota ketté hasadt.
Szeptember szekrényében ácsorgott épp, hogy mindent záró aranykulcsával lezárja gyermekei vízióit. A sárga kalászmező a fejére hullt, a szalmaszín nap tükörtojásként placcsant lábai előtt – tótágast állva, a tér úgy szakadva darabjaira, mint összezúzott puzzle, mint egy színdarab kellékei, csupán itt minden a valóság létfontosságú része volt.

A programozó némán meredt a monitorán kéken villogó jelzésre. Majd lassan felemelte zon-gora virtuózokat is megszégyenítően hosszú ujjú kezét, és hirtelen lecsapott billentyűzetre. Csakhamar egyedül a billentyűk szapora kopogása törte meg a csendet, ahogy elkezdte be-táplálni a gépbe a parancsokat és az egyéb kitételeket. Melyek az éppen frissen beépített májra vonatkoztak.

Aarvon a koronázás estéjén a király húgának szürke szemeinek emlékével aludt el, másnap reggel pedig izgatottan kelt fel. Az első olyan napra ébredt Makozinban, amit a Históriás nélkül tölt majd el, valójában az első napra az életében, amelyen teljesen egyedül maradt. Az öregember már hajnalban elment, ő pedig a szállásáról, amit addig ketten foglaltak el, most elindult a Testőrség udvara felé. Kezében ott szorította a kardját. Bárki jelentkezhetett a testőrségbe, akinek volt megfelelő kardja. Valójában persze ez egy olyan feltételt jelentett, ami azonnal elzárta az utat a legalacsonyabb sorból jövők elől.

Aarvont egészen lenyűgözte Makozin látványa. A várost hatalmasnak látta. Ősi falai át voltak itatva történelemmel, és a Históriás mindenről mesélt neki valamit. A csatákról, amit az alant elterülő mezőn vívtak, hajókról, amik az északi királyságból hoztak árut, hercegnőket, hadüzenetet. A házak közül kiemelkedő tornyokról, bástyákról, a fellegvárról. Aarvon látta a napfényben fürdő híres kristálykupolát.

Nyárutó

Nem ismert magára: nem találta önmagát a pillanatban. Nem érezte a hangszalagjait, még ha akart volna sem tudott dúdolni. Lábait figyelte: nehéz ólomlábak; nem ilyen szokott lenni! Könnyedén repkedett bármilyen magasságokban, és most már ez sem. Egyszerre viszolyogni kezdett bíborbársony ruhájának mély-lila foltjaitól; ez vér: bátyja sebesüléséből. És akkor egyszerre úgy érezte, minden hiábavaló, hiszen alig bír mozdulni!
Valami ismeretlen erő húzta lefelé, képtelen volt tovább menni a falon függő, őt ábrázoló festménytől. Sírni kezdett.

Éjszín az óceán
és fekete a part,
sötét a gondolat,
mely végtelennek tart