Amatőr Művészek Fóruma

A Földtől elrugaszkodom,
itt hagyom majd a magányom.
Tudom, te is utánam jössz,
te sem ragaszkodsz a Földhöz.

Dermont könnyű szívvel indult el Makozinból. Örült, hogy egy kicsit maga mögött hagyhatja a zűrzavaros udvart, kíváncsi volt Kariahra és a király húgára is. Még sosem látta a lányt. Maroma idejében ő legtöbbször Makozinban szolgált, majd pedig szépen visszavonult, amikor Daather átvette az uralmat. Szerencséje volt. Nem szolgált olyan magas beosztásban, hogy Daathernek fontos legyen a személye. Túl gazdag sem volt, és a birtokai megbújtak egészen fent északon a hegyek között. Ő meg volt annyira bölcs, hogy a nehéz időkben szépen meghúzza magát, és ne tűnjön fel senkinek.

Tiszta az ég,
Bàrányfelhők úsznak.
Repes a szívem, mert
Mini szoknyàt hùztam.

Megjegyzés: 2017. Május 28.

Éreztem a falakból áradó emberi ármányt, ahogy tapogatózva haladtam a sötét folyosón. Az egyik oldalon végre kő helyett fát tapintottam. Az ajtó nyikorogva tárta elém a magányos gyertyával megvilágított szobát. A benti hangorkánban a láng bolondul táncolt. Díszes, zöld cserépkályha terpeszkedett a sarokban, mellette kukoricacsutkával teli kosár. Rövid, múzeumból lopott ágyon egy lobogó, sötét hajú, legkisebb jóindulattal sem szűzies nő térdelt.

Csendesen kezdett esni a hó az éjszakában, hogy reggelre fehérbe borítsa a tájat, tündöklő sivataggá varázsolva a hegyek alatt elterülő síkságot. A sűrűn hulló pelyhek, a csillagok eltakart fénye nem könnyítette meg az utat a sötétben vágtató magányos lovasnak. A hold rég elbújt már, nem világította meg útját. Mégis lankadatlanul tört előre, mert fontos hírt vitt. Célba akart érni reggelre, hogy az ébredő nappal együtt adhassa hírül egy új időszak kezdetét, azt ugyan nem tudta, hogy még több vért, vagy békét hoz-e rájuk.

A következő héten megérkeztek Daather hadai. Adriana Adrannal együtt figyelte az egyik bástyáról, ahogyan a sereg felsorakozik a vár alatt. Eleinte nem volt olyan rémisztő. A katonák nevetségesen kicsinek tűntek a magas szirten épült várból. De aztán egyre többen jöttek, míg végül az egész síkság tele lett katonai sátrakkal. Fent Kariahban állandóan lehetett hallani a tábort, a lovak és emberek zajait. A várban is folyamatos volt a fegyvercsörgés, mindenki keményen gyakorolt. Az igazán fenyegető azonban az ostromgépek megjelenése volt Adriana számára. Azok még a várból nézve is óriásinak tűntek.

Lovak dobogó patáinak hangja ébresztette az új napot. A hajnal első sugaraival együtt izzott alattuk a föld. Sűrű por kavargott utánuk, és messziről hirdette útjukat üldözőiknek. A menekülők végül elértek egy erdőhöz, és a fák tömege jótékony homályba vonta őket, lombjaik eltakarták a hajnali napfényt, és sötétséget borítottak rájuk.

Egy kislány felriadt álmából. Hirtelen ébredt fel, és furcsa nyugtalanság vette körül. Félelem fogta el, mintha rosszat álmodott volna, de ő mégis biztos volt benne, hogy az éjszaka képei nyugodtak voltak mialatt aludt. Nem, a bizonytalanság kívülről fakadt. Körülnézett a szobában, minden sarkot alaposan megfigyelt, de nem tűnt fel neki semmi rendkívüli. Az érzés azonban, hogy valami még sincs rendben, megmaradt.

- Én a Tűz vagyok, emésztő Láng. És éhezem, rettentően. Én szövetséget kötök veled, Nagyúr. Támogatlak, és katonáid szívében elültetem a szikrát, hadaid pedig erősek lesznek és könyörtelenek. Én Téged a világ urává teszlek. Hatalmat adok neked. Pusztító tűzvész jelöli majd uralmadat, és egészen a legvégső határig minden a Tiéd lesz. Felperzselem ezt a földet, hogy oltsam éhségemet.

Egész éjjel csapkodta a szél
a vasrácsos kaput.
Valaki nyitva hagyhatta az este.
Aznap éjjel senki sem aludt.

2. „Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába”*


A pokolfajzat három vadonőrzője egy szemvillantás alatt kapta szét a rendőrséget. Egy mozdulattal harapták át a rendért felelős férfiak mellkasát, öröklétre roppantva azok szívét. Egyetlen üvöltés nélkül hulltak az életek, melyek a házat őrizték.

Megjegyzés: * "Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel! "
(Dante – Isteni színjáték - Pokol, III. 1-9.)

SIC ITUR AD ASTRA*

1. Prológus


Nem tudták, hogy figyeli őket. A szemek a mélyben rejtőztek, ott, ahol a vadon ingoványa örök éjszakává szövi a rémálmokat. Hova nem jut a téli ég ezüst fénye, ott, hol a sötétség lelke éhes vadként választja a legbűnösebbeket.
Ahol a megbocsáttatás vak reményként sír, hontalan szellemként enyészik és süllyed, csak süllyed oda, ahonnan nincs kiút.


Megjegyzés: *„és így jutottunk ki a csillagokhoz”
Közös munkánk Aevie-vel

Elveszett a remény,
Elveszett az àlom,
Elvesztettem őt is,
Csak azèrt sem bànom.

Megjegyzés: 2014. Àprilis 26.

Hajadonfőtt keresem nyomát
a levélfakasztó vén ősznek,
mert nem ád a Nap több violát,
eltompult, fakó fény hervaszt meg.

Megjegyzés: 2012.

Vékony gallyak kapaszkodtak egymásba, közös egységbe forrva, közükben vastagabb társaikkal. Együtt, testvérként, hogy kínzó hidegét csillapítsák a kegyetlen télnek, tűzhelyekben ropogva, fényt, s oltalmazó meleget adva. Hideg volt, mintha a fény is csak árnyéka lett volna önmagának, nem melegítve semmit, és senkit. S a természet élettelen gyermekei feküdtek ott csak csendesen, egymás karjába borulva…

-Mit fogsz kezdeni azzal a rengeteg pénzzel? – kérdezte Bazalt Lantot.
-Mit tudom én! – röhögte a bárd. – Egy aranyért orvost veszek, kettőből berúgok, mint a szamár, a többit kurvákra költöm.
Ezen mind jót kacagtak. Bazalt megcsókolta Liu-t, és folytattuk utunkat vissza a városba. Csupán az én szívemen ült némi keserűség.

ülepedő szürkületben sír a holdhegedű
világba könnyező dallam most oly keserű
aranyló violinkulcsát feledi a mának
holdfény húrjain zokog a sajgó bánat

˝A mágia egyáltalán nem játék… ˝

Remegő kézzel rajzolta fel a pentagrammát a szoba közepére. A csúcsokhoz gyertyát állított, zsírosan fénylőt, bűzösen füstölgőt. Megremegett a gondolatra, mit is tesz, de fogadkozott:
˝Végigcsinálom. Muszáj. Másként lehetetlen… ˝

A vàgy bugyog bennem,
Mint kitörni készülő vulkàn.
Hiànyàt érzem,
S pezseg a vèrem.

1. fejezet

A falióra végre hatot ütött. Egy újabb hosszú műszaknak lett vége. Fáradtan, szinte már az utolsó tartalék energiámat felhasználva gurultam oda a vendégemhez, hogy feltálalhassam a rendelését. Aznapra bőven elég volt ennyi. Rettentően hasogatott a talpam, a térdemről már nem is beszélve. Tizenhét éves létemre, kénytelen voltam iskolai tanulmányaim mellett munkát vállalni, hogy eltarthassam anyámat és meg tudjak venni mindent, amire szükségem volt.

Megjegyzés: Részlet a Halovány reménysugár c. regényből