Amatőr Művészek Fóruma

Adriana várakozott. Gled kért tőle kihallgatást, és érezte, hogy ez lesz az első súlyos és fontos feladata, amit meg kell oldania. Az, hogy Adran eljegyezte Ahreát, megkötött egy szerződést, és most a halálával a herceg minden kiharcolt eredménye semmivé vált, bonyolult helyzetet teremtett. Ennek ellenére igyekezett nyugodtnak látszani. Oliendert meg kell győznie róla, hogy képes tárgyalni a herceggel. A kormányzó még nem bízott benne, ezt világosan érezte, mert ragaszkodott hozzá, hogy ő is jelen lehessen.

Megigéz az este csillag-mosolyokkal,
zárt szemmel kutatom, melyik a mienk.
Lecsorog a fényük, s míg simogatnak,
bőrömre borzolnak bársony színeket.

Megjegyzés: Amikor a mesék találkoznak a vágyakkal... - a Final Fantasy ihlette. A mesék azért születnek, hogy valóra váltsuk őket.

Fodrokat borzol víz hátán,
parton oson, siklik csillámán.
Fénycserepekkel labdázik,
eljön az éj, mégsem fázik.

Oliender furcsának érezte a helyzetet. Először akkor lépett ebbe a dolgozószobába, amikor még Maroma apja, az öreg Maroma volt a király. Mikor már az ifjabbik Maroma mellett szolgált, otthon érezte magát a helyiségben, naponta megfordult benne, hogy megbeszélje az állam ügyeit Maromával. Aztán jött Adran. Különös volt, de ő legalább beleillett a szoba képébe. Most Adrianát kell megszoknia benne. Tulajdonképpen nem kéne furcsán éreznie magát, hiszen ezt csinálta egész életében. Egyik király a másik után.

Találd meg önmagad!
Ó, találd meg!
Könnyű ezt mondani!
Én nem hiszek!

Megjegyzés: A vers címe idézet Hermész Triszmegisztosz Smaragdtáblájának 2. tanításából: "Ami fent van, ugyanaz, mint ami lent van... ". Az első sort és a visszatérő sorokat pedig Jacco Gardner pszichedelikus rock számából, az azonos nevű " Find Yourself" című mű hatására, dallamára, ritmikájára írtam, de a versszöveg nem annak fordítása, nem azonos vele. Annál remélhetőleg jobb

Adriana nem tudott aludni a temetést megelőző éjszakán. Felkelt inkább. Magára vette a köntösét, és a sötét folyosókon át elindult a kristálykupola felé. Látni akarta még egyszer Adrant. Szinte öntudatlanul botorkált végig a sötét palotában. Belépett a kristálykupola alá. Adran felravatalozott teste mellett két gyertya égett, fentről a hold és a csillagok halvány fénye világított. A gyertyák remegő lángjai hol megvilágították a volt királyok arcait, hol megcsillantak egy-egy folton, máskor pedig sötét árnyékban hagyták őket. Adriana odament a ravatalhoz. Nézte a sápadt arcot. Nem búcsúzott el még igazán. Lehajolt, és suttogni kezdett a sötétbe.

3. fejezet

A járat végül nem tartogatott számukra több meglepetést annál, mint amire egyébként is számítottak. Úgy, mint: találomszerűen elhelyezett földkupacnak álcázott csontvázak a falak mentén, magukat hangos reccsenéssel Égpenge csizmájának átadó apró csontocskák –amiket a harcos hol halkan szitkozódva, hol hangosan káromkodva fogadott– vagy mint a járatok mennyezetéről dúsan aláomló pókhálók, melyeknek lakói immár épp úgy holtak voltak, mint a járat többi tagja.

3.

Shallia ezt utálja minden közül a legjobban. Hallja ő is a csengőszót, és azon biztos tudatban kezd el készülődni, hogy későbbre kell halasztania az edzés elkezdését. Az egyik mélységi gnómot el is küldi Zek– hez, hogy lehetőleg kezdje el helyette a kiképzést. Sajnos ez alól már nem bújhat ki.

Az egyszemű király figyel, követ,
trónja a várával ősi rom,
de tornya őriz minden követ,
s onnan néz át oly sok zord koron.

Megjegyzés: Jacco Gardner: "The one eyed king" című dalának hatására és verzéjének dallamára. A szöveg nem fordítás, azzal nem azonos.

A nap ugyanúgy sütött, mint máskor, mikor Aarvon felébredt, talán kicsit magasabbról, talán kicsit fényesebben. Nem tudja, hogy meghalt a király? Nem tudja, hogy Vrednában egy lányra súlyos gyász szakadt, hogy a világ kifordult kerekéből? Felkelt, felöltözött, és nem értette, hogy miért eszik egy darab sajtot reggelire, hogy miért vesz magához egy cipót a kosárból. Miért indulnak el lábai a toronyból az erdő felé, és a fák miért nem kopaszok már? Miért virítanak ennyi színben, ha egyszer csak a fekete létezhetne ebben a pillanatban?

Tomboló nyárban,
Negyven fok felett,
Ha lehunyom a szememet
Elmélázva, elmerengve,
Könnyű testedet látom
Forróságtól elpilledve

Megjegyzés: 2017. forró nyarán

A Históriás nesztelen léptekkel haladt végig a magasba nyúló polcok között. Tudta, hogy itt a csendben megtalálja, akit keres. A könyvtár mindig menedékhely volt, hiszen a poros kötetek dohos illata annyi titkot megőrzött már hűséggel. Sok évezrednyi tudás és rejtelem temploma volt a végeláthatatlan csarnok. A könyvtár teljes sötétségbe vonta élő és élettelen lakóit, mert itt a tüzet megelőzendő nem világított fáklya, csak a tudósok néhány halvány mécsese. Most csak egyetlen apró fénypont vibrált a sor végén egy asztalnál az ablak mellett. Fekete ruhás sziluett bontakozott ki a Históriás szeme előtt a gyenge fény árnyékában. Felemelte a fejét, és kutatva nézett körbe, mintha megsejtette volna, hogy valaki figyeli.

2. fejezet

Vadárny tovább gondolkodott magában, jobbjával folyamatosan az állát simogatva, figyelte a vésetet és az egész végeredményeként a lótuszt formáló alkotást. Már szinte mindent szemügyre vett. De minden hajlat, minden szirom a helyén volt. Repedés egyik környékén sem volt látható.
–Mi van ha csak túlreagáltam, és ez csupán egy közönséges ajtó?

A sötét éj bársonyos takarót vont Makozinra. A város mély hallgatásba merült, a döbbenet csöndjébe. Hallották már a hírt, suttogás volt a kövek alatt, amit gyors lovasok hoztak, de senki sem tudta, mit higgyen. Bizonytalanul jártak körbe a gondolatok, hogy a vadászat véresre sikerült. Amikor lovasok hosszú sora vált láthatóvá a falakról nyugat felől, de a királyi lobogó helyett csak fekete vászon volt a zászlótartók kezében, már sejtették, hogy mégis igaznak kell lennie a hírnek. Csak egy pillanatig élhetett a remény, hogy a sötétben nem lehet jól kivenni a színeket, de ott volt a koporsó is végső bizonyítéknak. Az emberek néma főhajtásra vonultak csak az utcára. Virággal hintették az utat a halott előtt.

Adriana némán állt. Fájt minden mozdulat, minden levegővétel. Még pislogni sem pislogott. Üresen meredt a semmibe. Nem akarta, hogy bárki zavarja, de tudta, hogy elkerülhetetlen a világgal való érintkezés előbb-utóbb. Bízott benne, hogy kap még időt, de nem adatott meg neki. Kinyílt az ajtó, és Oliender úr, mint egy fenyegető árnyék jelent meg benne. Lassan közeledett, meghajtotta a fejét.

Oliender úgy sírt, mint egy gyerek. Adran sokkal inkább volt a fia, mint a királya. Neki kellett volna megvédenie, Maroma rábízta őket. Nem sokkal a halála előtt, miután a hadvezére hűtlen lett hozzá, beszélt erről.
A mindennapi ügyeket beszélték meg a dolgozószobában. Kellemes szoba volt. Nyugatra néző erkélyén át mindig beáradt a délutáni napsütés. A padlót finom szőnyeg borította be, mintáját a végtelenségig lehetett volna bogarászni. A nyárvégi nap utolsó sugarai vonták aranyfénybe a király öregedő arcát azon a napon is.

Őszhó

Az égig érő ablak előtt támaszkodott, egy kis időre muszáj volt kijönnie ide kiszellőztetnie a fejét. A felhőket nézte, de akárhogy koncentrált, mindenütt, minden habban csak szörnyű erőszakot vélt meglátni. Nagyot sóhajtva felegyenesedett, és megfordult. Tekintete a falon függő rézkvarcokra tévedt, melyek a hónaptestvéreket ábrázolták. Elmerengve figyelte a tizenkét testvérről készített fekete-fehér rajzot.

A férfi megbújt a fák között. Már napokkal ezelőtt bejárta az erdőnek ezt a részét. Figyelte az állatokat. És a vadászokat is. Tudta, hogy merre fognak menni. Azt is tudta, hogy melyik ösvényt merről tudja megközelíteni. Alkalmas helyeket keresett. Olyan helyeket, ahol senki nem veszi észre őt, de ő jól lát. Olyan helyet, ahol könnyen célozhat. Olyan helyet, ahonnan szempillantás alatt eltűnhet.

A lábak együtt dobogtak, a karok egyszerre szegeződtek a magasba, majd tapsra ismét le a mélybe. Mindannyian egyszerre fordultak, majd törtek előre apró ugrásokkal. Cipőik tompa puffanással érték a padlót, hogy ugyanazzal a lendülettel újra felemelkedjenek. A lányok szeme mind a táncmesterre szegeződött, miközben a zene vérpezsdítő ritmusa, ősi ereje magával ragadta őket. Adriana élvezte a felszabadító mozgást, a lüktetést, ahogy lassan udvarhölgyeivel egyetlen közös testet kezdtek alkotni.

A beválogatott testőrök öröme határtalannak tűnt. Hadront, Aarvont és Leeront vállukra emelve vitték a többiek a lovagterembe, hogy közösen megünnepeljék a sikerüket még a nagy királyi vacsora előtt. Aarvon nem tudta, hogy hová fér el benne mindaz az öröm, amivel megtelt. Nem tudott eleget kurjongatni a többiekkel együtt, nem tudott elégszer összeölelkezni Leeronnal, hogy kifejezze mindazt, ami benne volt. Nem tudott leszállni a földre. A lovagtermük hangos ujjongással telt meg. Gratuláló emberek gyűrűje vette körül a kitüntetetteket. Ismerősök és ismeretlenek egyaránt megszorították a kezüket, és Aarvon szeme sarkából látta Harwan elismerő pillantását is. Csak egy emberrel nem ismerték el egymás teljesítményét, Hadronnal. Ő tőlük kissé külön egy másik kör közepén állt.