Amatőr Művészek Fóruma

Mi a Nagymamócát búcsúztattuk végleg,
És a felhős, szürke égből újra kék lett.
Ha sírok között csodás napfény felragyog,
Majd biztos várnak rá az égi angyalok!
Hát együtt hallgattuk a búcsú szép zenét,
A szép imákat, és a Kántor énekét.
Szélben lobogott, sok gyertya, mécses lángja,
Mi éreztük, hogy a szívünk, lelkünk bánja.

Ez itt nem a halál fészke -
gyerek a bölcsőben,
az életre szülték őt meg,
hagyjad hát, hogy éljen!

Bombabiztos!

Hogy veszélyt hárítson, ő mindig annak élt,
Sokszor tudott, sejtett vagy csak éppen remélt.
Kezétől szelídült bomba, gránát, akna,
Az elmúlt háborúk rejtett borzadalma.

Átlátszó-kék a tó vize,
én fejestől ugrom bele.
Kiloccsan a víz a partra:
sétálókat lespriccolja.

Három napig egyfolytában esett az eső. Apró szemű, hideg, és szúrt, mint a tű. Ezüstös szálakban ereszkedett alá. Csípett, szúrt: nehezen lehetett elviselni. Fájt, ha védtelen helyet érintett. Ha valaki kimozdult a házból, bebugyolálta magát, csak egy letakart halmot lehetett látni. Nekifeszült a zápornak, hogy megbirkózzék annak erejével, vakító támadásával. Csak nehezen haladt előre. Aki nem volt rászorulva, hogy kilépjen a fedetlen világba, az belül maradt a falakon.

Gyerünk, vetkőzz!
Kilépek a papucsból – felnevet: tovább!
Csupasz láb, fehér ing: nincs tovább,
az angyalok sem meztelenek!
Szűkülő szemei glóriát tükröznek:
ha lenne menny, nem állnál előttem.
Közben végig imádkoztál, hallottam.
Nem is igaz, itt sem voltál.
Te sem. Késtél, még esti mesét sem mondtál.

Ezerkilencszáznyolcvanban a katonaság létszáma többszöröse volt a jelenlegi állományhoz képest. A sorkatonák nagy tömege mellé arányos mennyiségű tiszt, tiszthelyettesi állomány kellett, a katonai doktrína pedig szigorú elvek szerint követelte meg az állomány kiképzését. Ennek sarkköve egy olyan gyakorlat volt, amikor a katonák a laktanyát elhagyták, és több hetet terepen töltöttek szakfeladatok végrehajtásával.

Égből nyílik, kapuja dicső homály
már nem emlékszem
mióta megyek
le.
Csigaházban fénylépcső, csúszó por
nem mondták, miért
s még meddig
kell.
Karjaimmal kígyóhát-korlátot kaparok
mennyként csengett
farka ott fenn,
lenn
a végek vége
kettőzött nyelvének
elemésztő, rémképet létre kérő fogmérge.

Megjegyzés: *kigyótól való iszony

Az épben vágok és ennyi.
Jó, de nincs ép. Vállat von, ajkat biggyeszt -
- mindene laza, előtte a semmi:
sugár sortűz, kemo lépfene,
hány éves vagy te?
Túl fiatal meghalni.
- Nevet. Olyan emberi:
huszonöt?
Több.
Hulla is több, kevesebb az asztal.

Fájdalmas Isten, ki fent a kereszten
hagytad meghalni egyetlen fiad.
Minden igén átvonaglik fennen,
gyilkos, örökhatalmas, ki vagy.

Harmadik ajtó

A vég előtti perc tövén halotti leplet gyújt a sötét
gyászlángok fodorja sistereg pecsétlőn vérként -
pettyezett menny-kő helyén holt angyalarc halmok;
hol mécsesként halkan elhallgat az idő
s tisztet áll csendben az elhalt fény felett.

Diplomaátadás a temetőben

Volt egyszer, akár a mesében, egy álompár. Szépek voltak, okosak, diploma, jó állás, és szerelmesek lettek egymásba, de nagyon. Ahogy mondani szokás, az Isten is egymásnak teremtette őket. Összeházasodtak, és boldogan éltek, jó körülmények között, csak egy dolog hiányzott még az életükből: a gyermekáldás. Próbálkoztak rendesen, hogy boldogságuk teljes legyen, de mindhiába.

Megjegyzés: 2017. 06. 19.

Megint szomorú lesz sajnos majd az álmunk,
Hiszen nemrég meghalt egyik jó barátunk.
Úgy hittük nagy baj nincs, fontos dolgok rendbe',
Fájón, váratlanul ment fel így a mennybe.

Megjegyzés: Krucsó Károly emlékére

A nappaliban ülök és a tévét nézem. Nem tudom, milyen műsor megy, melyik csatornán, vagy hogy miről szó egyáltalán a műsor. Csak az a biztos, hogy nem éjjel van, mert nappali világosság árasztja el a szobát. Egyedül lehetek, semmi mozgás, nincs senki a közelben. Lehet, hogy nem itt kellene lennem, de erről sem vagyok teljesen meggyőződve. Arra kell figyelnem, hogy a készülék lomhán sugárzott monotonitásából valamit felfogjak, és minél erősebben próbálkozom, annál távolibb a hozzám eljutó képek sora, egyre kivehetetlenebb a sorjázó hangok tolakodó áradata.

1. fejezet

Vannak előzmények, és vannak következmények. Ilyen előzmény az, hogy élünk, következésképpen tehát meg kell halnunk.
Leginkább ez járt a nekromanta fejében, ahogy fáklyája világánál lassan sírról sírra haladt. A magas, ösztövér férfi nem igazán foglalkozott már azzal, hogy hány beszélő csontvázat, vagy, hogy hány szellemet látott életében. Túl sokat vagy túl keveset. Nem mérte számokkal. Nem az a fajta lélek volt, aki ilyesmin gondolkodni akart volna.

Nem hiszek, nem tudok, mert ostobaság
égi jelnek venni régóta halott
szakállas emberek minden szavát.
Akármilyen finom lapra is nyomott,
ősrégtől elemi egy gondolat,
nem tudom hinni, mert nem akarom,
hogy ami vagyok, otthagyja agyamat.

A város még
Állattalan, csicseretlen ezer fasereg.
Lunáris pilácsra vetett tekintetek,
Mégis kisír belülről a bú.

Jöjjön, aminek jönnie kell!
Jön, fenyeget, majd rám
telepedik, fojtogat, aztán
undok pofával szemembe
vigyorog, s azt kérdezi:
mit csináljak veled, most
azt teszek, amit akarok,

Második ajtó

… s zuhant alá Édenkertje:
tört-zúzott angyalarcok kövültek majd porladtak
rekedt kretén figuraként hörögtek és bontottak forrást.
Sav-zöld könnyük szökőkutat repesztett és ereszti
hogy alvilági folyóval összecsókolódzon.

Első ajtó

… egy nap, a végítélet tornácán;
az idő régi mutatói és az összes csillag
ha majd együtt áll
a kulcs őrzője porolva tükröt, képet
kaleidoszkópjában rémet, álmot lát:
a Nihil szent arcát…