Amatőr Művészek Fóruma

Képzeld el, állsz a sarkon, melletted elmegy egy villamos, ami meglehetősen tele van, pedig szombat este 11 óra 4 perc van, a többi ember a másik oldalon hánytat egy másikat, jönnek szemből, jönnek mögüled, mindenki boldog, mindenkinek van valami mondanivalója

Hóvirág, kicsiny virág,
ne dugd ki fejed, zord ez a világ.
Maradj örökre a földben már,
maradj vele, Neki föld alatt nyíljál.
Nem értem, hogy tud Nélküled
virágba borulni a kikelet?

Az esti dalban gyászol a szél,
már nem vagy itt és nincsen remény,
feletted föld-hó - lezárt acél,
a titokzatos létnek felén.

Az éj sötét óráiban felébresztett az álom:
Egy fehér koporsó, s hulló fehér virágok.
Valahonnan az élet hangjai jöttek,
De szemem elé csak a koporsó és a virágok vetítődtek.

Levegőt ölel két kezem,
markolja a nincs-et,
hol régen őrizte a kincset,
a lélek nem fogja fel.
A LÉLEK NEM FOGJA FEL!

Nem, nem haltam meg.
Csak egy angyal csókolt meg.
A csókkal elrepültem.
Elvette terhem,
Szabad lettem.

A betegség szürke árnyéka
kiszívja belőlem a színeket,
álmaim szivárványán
bennem minden fekete lett.

Mikor minden élet megszűnik örökre,
Magma tör fel lángolva a földre,
Bolygók ütköznek tüzesen össze
És milliók maradnak végleg csöndbe
Ez lenne a világvége?

Angyal száll az égen, tán értem jön éppen.
Zafír könnyeim hullnak régen,
Szeráf karmol fehér vállába mélyen,
S hagy veszni a sötétségben.

szúette fonálon csüngő hívő
nem tudja meg, hogy kitől,
de unott-sápatagon
kiégett táptalajon
mókás még az idill
ködébe vesző nihil

Rakja lábát az utolsó színes nap,
bús sötét készül a nehéz föld alatt,
mely magát végtelen időkig tartja,
s teljesül az ember tragédiája.

Egy rét,... temető,
ég veled Anatolij,
... ezüstszín, most bronz

Idézet: F. G.

I.

csipke-fehér
takaród
patyolat

csak engem fed
egy hatalmas
emlék-lepel
fekete
szívemen
fátyol-lenyomat

Bekötött szemű szűztelenek,
ítélet rajtuk a lángok fényénél
Lázadó testük kéjt kívánt,
lobogó hajuk lobogni fog
Vártságuk izgalma semmi már,
ölük vérsége az enyészeté

Az Idő eljárt
és örökzöld hölgy lett belőle.
A menetszél rózsaujjai
a tövisek sűrűsödő nyalábjain
kísérnek a közelítő aszfaltpuszta felé.

Egymásnak feszülő meztelen testek
Karámiszony, fém ízű rettegés
Gyereksírás, nyugtatásnak remélt remegő hangok
Nagyon rossz előérzetem van
Ajtódörrenés
Rémisztő sötétség
Sikolyrobbanás

Összegyűlnek a padon a vének, a múmia rémek
Fekete varjak

A kertjét ellepték a csúszómászók míg ő aludt.
Örökké, élő halálban senyved a gyáva, hazug.
Citromfákat ültet majd, ő a nagy úr!
Portájának legeldugottabb szegletén
a nyomorék, csonka fa a egyetlen gyümölcsén
tenyészik a mindenféle lárva, benne, rajta...

Harang csendül,
mély sóhajok úsznak a ködben,
szénkoporsó függönye libben
parányi ablak keret mögött.
Suttog a szél ravatal kapuján,
roppant rózsaszálak fedik
drága koporsó oldalát.

van
létem
perceim
legutolsó
mondata után

két sötét alagút –
mindkettő végén
széles terekből szűrődik a fény.
vegyszerszagú függöny lebben.

Széttörtem strófákból szavakat,
hogy sok darabjából összeálljak
azzá az eggyé.
Összefolyik tintasávon,
nagy csillagok akvarelljén.
Az alkotó pihen, a műhold követ.
Annyi maradt a közértben,
amennyit hagyott benne a stewardess.

Csak azért jöttem, hogy megmutassam a rosszat,
Hogy tudd, amiben hittünk, azt úgy nem lehet,
Kapzsi uzsorásként adtam, amit adtam,
Titkolva, hogy végül mindent elveszek.

benne szakadt sikolyszálka vakít sebét vágva húsba rágva
csontba

kövült kegyetlen közöny magánymáglya lángja
marta könnyhullám acélszürke sugárkoszorúba árad
borba fullad

Most, hogy a szavak végére értem,
fejem lehajtva hallgatom a színeket.
Talán ég mélyéről, vagy más világból,
- zakatol a vér -
suttog titkokat, híreket.

(Ültem ablakomban, faragtam szívemet,
siratom majd én is akasztott lelkemet.)

Lakodalma van ma Gazdag Júliának,
kertek alján reszket, lapul a bűnbánat.

Megjegyzés: (A ballada nagymamám keserves-igaz története.)

Öreg erdő mélyén gyász ül,
tisztásra forrt szenvedés,
temető-zaj köré a csend
reszketeg font kerítés.

Szíve dallamot ver
Ritmust üt az idővel
Délceg apám ágyon hever
Létét füstös köd fedi

hideg a kezed öltözz fel
szemüregedből lárva nő
nincs helyed nálam költözz el
nem gyógyír rád a lávakő
ujjpercek végén fagy zizeg

(W. Goldingnak)

Homokfövenyen szomjazó pergamenbőre
sárgásfehér izzás.
Testében a lángoló
sajgás a kék óceán végtelenségéig ér.
Ferde síkok, hasadó hullámok dőlnek rá.
Szeme hívogató délibábűrre, lázálomra
réved.

A 2-es Tesla tranzitrakétán
megérkezett.
Lecsalhatta volna,
képessége
az Univerzum felett.
A hírügyelet aljas műszakjában tárgyaltam
a közvélemény végpontjairól:

Hogy neked is, nekem is fáj sajnos, az életem adtad,