Amatőr Művészek Fóruma

Mi csendben egymás ölében izzadunk,
mennyi elfelejtett álom pihen,
a sötéthez egy kis csillogást adunk,
figyeli a hallgatást, fű sem zizzen.

Lenge és elfoszló gyolcs ingemben
feküdtem melléd egy néma alkonyon
darabokra tört mosollyal szívemben,
azon a rég elképzelt balkonon.

Felvettem a bakancsom,
Utaztam a villamoson.
Körülöttem az emberek,
Bámultak és figyeltek.
Megállóba szálltak le, föl,
Ment a helyezkedés elöl.

Két percenként kihagy a szívem
szünetet tart és meg pihen,
az életből csavarja ki minden könnyem.

Olvad a jég jön a vízözön, sok
felelőtlen ember ezen a földön.
Elpusztítottuk a földi javakat,
Plasztik generáció uralja a

Bánat könnye borítja szép szemedet.
A vidámság rád nem talál.
Elvesztetted végleg a szerelmedet..
Itt hagyott, már bármit csinálsz.

Barátaim biciklijével büszkén,
bekóboroltam Balatonföldvárt.
bátran bekiabáltam birtokukra,
bringáért baktatva.

Nem sírok, nem is kérek semmit - azám
A tűzföld közepébe, akarok
Érni, ledőlni, omlani egy vulkán
Ölébe, benne tisztán porrá égni,

Megjegyzés: 2006-05-09-én megjelent, azonos című versem átirata.

Vánszorgok az ingoványban.
A félhomályos éjszakában.
Új életemre vadásztam.
Hajt a vágy, hogy megtaláljam.

Vágtat a szél, elsuhanva lomhán,
hol mély árkot vés az emlékezés,
lehunyt szemekkel éreztem: tompán
oszlik szét és ül rá a feledés.

Vágtat a szél, elsuhanva lomhán,
hol mély árkot vés az emlékezés,
lehunyt szemekkel éreztem: tompán
oszlik szét és ül rá a feledés.

Életem ellen jöttél, megszülettem, megtöltöttél absztrakt tudat-spirál mocsokkal.

Felnőttem, belém égett istenkáromlásod sötét szeméthegye, nem tudtam, létem folyama meddig megy-e.

Megtanultam gyenge kezem erein éles vonóval hegedülni. Olyan muzsika ez, melynek hangja fülemben sosem fog elgyengülni.

1. Hallgatás
2. Elengedés
3. Ringatás
4. Vágyakozás
5. Alkudozás
6. Derengés
7. Ócskaság

Az őrület hátárán oda-vissza
Tudatom sötét, és mégis tiszta
Maga alá gyűr harag s félelem
Szabadulni nehéz, nekem ez lételem

Az ember szégyelli
csorba sorsát,
és kéményként gyűjti
lelke kormát,

én még mindig itt állok
de Te elfolysz-eltűnsz mellőlem
vajon mikor maradtam le?
pedig ugyanannyi időnk volt
mindenre

Elmerengsz hol hagytad tehetős éned,
Mikor szép lassan fogynak a lehetőségek.
Hova mész, hova tűnsz, nem tudod, érzed
Lelkednek bugyrait rongyosra vérzed.

Sírig tartó szerelem.
Halálos kór, de kell nekem.
Elhagyni nem tudom már,
mert erről szól életem.

Apró szilánkokra
zúztad a szívemet.
Én már csak feketén
látom a színeket.
Mondd el, ha jól esett!

Utolsó versemet írom.
Rajta lesz talán a síron.
Ássatok mélyen a földbe!
Utolsó múzsám a lelkem
kegyetlen módon megölte.

Álmomban láttalak,
azt hittem, nem te vagy.
Azt hittem, nem tudtam,
mint levél lehulltam.

Minden élőlény, mi a Földön terem,
a Mennyek kulcsának egy kis darabját
a lelkében hordja. Az igaz álmát,
egy világot, hol nincs kín és félelem.

Annyi év, mit széjjelszabott
Oly sok pergő gondolat.
Kérlek téged, ne feledd el
Könnyező, bús arcomat.

Felhőatlaszba álmodtam egy új világot
Pokol mélyéről az ég felé kiáltok
Magasra emelem megfáradt két kezem
Nem bír már el ez a fakó élet engem

Mondd kérlek, hogy lehetséges, mégis boldog vagyok
Ott, hol a nap rám már rég nem teljes fénnyel ragyog?
Hold s csillagmindenség vagy nekem a sötétségben
Aki reményt, fényt és mosolyt hoz el mindig nékem.

Jó hangulatban mentem és lazán.
Lámpa fénye világított utcán.
Későre járt, hallottam lépésem,
Szívdobbanásomat vitte ütem.

Hát jöjjön a szél és tomboljon a vihar,
Zúduljon rám minden, mi a lelkemig mar!
Jó erősen rúgj még belém, ahányszor csak akarsz,
Törlődjön ki belőlem mi tiéd volt: kedves arc!

Hát elmentél... s veled a nyár, az álmok,
és meghalt lelkemben a szerelem.
Azóta részeg kábulatban járok
magányosan néptelen helyeken.

Elmesélek most egy bús, szerelmes történetet,
mit régiek regélnek a Mátrában.
Gizella úrnőröl mesél a népi emlékezet.
Megtörtént bizám ez Sirok várában.

Történt egyszer, nem oly régen.
Csodák szőtte, szép Bakonybélen.
Hét esztendőre elvonult Gellért.
Remeteként imádkozva lelki csendért.

Élni, hogy írni

József Attila már nem ír többet?
"Nem. Írhatnék, de az élet-
viháncoló szilvásgombóctöltet-
gégémbe zárult, nem vagyok képes
-s nem oldozhat fel egy csodás főzet-
lenyelni egy falatnyi csepp étket.
Csak tépetik kenyér, öntetik bor,
elősajog fogamból minden por.

1.
Rám tör a hajnal
ragyogó szép arccal,
barna hajába
túr a tengeri szél.

Szikrázó napsütésben közelit a fény,
Szívem vágyát forrósítja a remény.
Lelkemben szól egy hang, téged akar,
Hangja még, reményt és vágyat takar.

Élhettünk volna együtt.
Ehelyett én, a gyenge, gyáva, petyhüdt,
utolsó korcs alak
szó nélkül elhagytalak.

a zajos napfelkelte épphogy csak megszáradt a torkomon,
az est hűvös csendje már ismét a dobhártyáimon dobol.
a konyhai lámpa fényének édes illata csábít, ó aphrodité,
lomha tévképzetek szárnyán lebegek az öntudatlanság felé.

Ébred vágyam a gondolatom,
Utra rátérve gondolkodom.
El is mondanám vallomásom,
Szívemet érő boldogságom.

Bocsánat kérésem hozzád szól,
Számból és remegő hangomból.
Hallgass meg kérlek utoljára,
Szavad szívem lét fontossága.

Halkan szöszmörög a gép,
Pár kattintás csak.
Ezek az oldalak fel nem oldanak,
Csak untatnak.

Halkan szuszmorog a város,
Lassan elbódít,
Kell pár pillanat, néhány éles perc,
Ami átlendít.

Valahol, van egy csodás világ - kint a nyílt tengeren,
Lágy hullámok szegik partját, hol a boldogság terem,
S minden virágok legszebbjei bontják pompájukat,
Ott a holnapok merítik feledésbe gondjukat.
Ó, ha egyszer is elmehetnék egy ilyen mesébe,
Sosem szállhatnék, mint a madár éj rengetegébe

Csillagokból rajzolom az arcod.
Megjelenő szép égi vonásod.
Érzem látom távoli mosolyod,
Pixelben nagyfelbontásban adod.